— Hm, tapintsa ön üteremet — szólt tréfálva —, de ne a kezemhez, hanem a zsebemhez nyúljon.
— Nem szükség az. Előbb lássuk a kórjeleket. Tehát van önnek egy kis indigestiója, mintegy háromszázezer frank meg nem emésztett adósság miatt.
— Ön jobban tudja. Adjon be hitelezőimnek valamit, amitől elmenjenek.
— Ah, kár volna szegény emberekért; ki ölné meg kárpitosát, a kocsigyártóját, a lócsiszárját azért, hogy ne kelljen fizetni? Sokkal egyenesebb út lenne őket kielégíteni.
— Miből? — kiálta föl dühvel Abellino. — Ha csak mint Don juan de Castro, a fél bajuszomat nem küldöm Toledóba, hogy adjanak rá pénzt. De már azt sem tehetem, mert levágtam.
— S mit fog ön tenni, ha mégis kérni fogják?
— Az rövid. — Főbe lövöm magamat.
— Ah, azt nem teszi ön. Mit mondana a világ, hogy egy előkelő magyar nemes rongyos nehány százezer frankért főbe lőtte magát?
— S mit fog mondani, ha nehány rongyos százezer frankért az adósok börtönébe záratja magát?
A bankár mosolyogva tevé kezét a dandy vállára, s biztató hangon monda:
— Majd megpróbáljuk, mint lehetne önön segíteni.
E mosolygás, e leereszkedő vállveregetés a legtökéletesebben rajzolák a parvenüt.
Kárpáthynak e pillanatban nem jutott eszébe, hogy a legelső zászlósurak egyikének ivadékára egy hajdani Rambuteau utcai pástétomsütő terjeszti ki pártfogó védelmét.
A bankár helyet foglalt mellette a széles pamlagon, s ezáltal kényszeríté őt egyenesen ülni.
— Önnek háromszázezer frankra volna szüksége — monda Mr. Griffard nyájas, szelíd hangon, s ön éppen nem ijedne meg azon gondolattól, hogy ez összeg helyett, majd ha majorátusát megnyeri, hatszázezret fizessen vissza.
— Fi donc! — szólt megvetőleg Kárpáthy, kiben egy percre felébredt a nemesi büszkeség, s hidegen voná ki karját a bankár kezéből. — Ön mégiscsak uzsorás.
A bankár mosolyogva tette zsebre a megbántást, s tréfával iparkodott azt elsimítani.
— A latin példabeszéd azt mondja: “Bis dat, qui cito dat”. “Kétszer ád, aki rögtön ád.” Miért ne kívánhatná tehát kétszeresen vissza? Egyébiránt, uram, a pénz árunemű, s ha szabad az elvetett magtól tíz magot várni, miért ne az elvetett pénztől? Azt is tekintetbe kell önnek venni, miszerint ez a legerősebben kockáztatott vállalat a világon; ön elébb meghalhat, mint rokona, aki után örökölni akar; leeshetik a lóról rókavadászaton vagy versenyfuttatáson, s nyakát szegheti, agyonlőhetik párbajban, egy láz, egy meghűlés, s én tehetek gyászt a kalapomra megboldogult háromszázezer frankomért. De menjünk tovább. Az önre nézve nem elég, hogy adósságait kifizesse, még ezutánra is kell, legalább évenkint még kétszer annyi összeg. Jó. Én azt is kész vagyok önnek előlegezni.
Kárpáthy érdekelten fordult e szóra a bankár felé.
— Ön tréfál?
— Legkevésbé sem. Én kockáztatok egy milliót, hogy nyerjek kettőt, kockáztatok kettőt, hogy nyerjek négyet és így tovább. Nyíltan beszélek. Én sokat adok és sokat veszek. Ön e pillanatban semmivel sincs jobb állapotban, mint Don Juan de Castro, ki a toledói szaracénoktól fél bajuszára vett kölcsön. Jó! Egy magyar nemes bajusza se legyen rosszabb a spanyolénál; én adok rá amennyit parancsol, s bátran kérdésbe merem hozni, hogy rajtam és a toledói mórokon kívül tette-e azt valaki, és fogja-e ezután utánozni.
— Jó. Egyezzünk meg — szólt Kárpáthy, egészen komolyan véve a dolgot —, ön ad nekem egy milliót, én adok önnek adóslevelet két millióról, mely akkor lesz lefizethető, midőn nagybátyám meghal.
— S ha ön nagybátyjának életfonala a párkák kezében hosszabb találna lenni, mint az ön kezében az egy millió?
— Akkor fog ön adni egy másodikat és így tovább. Pénzét igen jó helyre teszi ön, mert a magyar nemes vagyonának rabja, s azt a törvényes örökösön kívül másra nem hagyhatja.
— S teljesen bizonyos ön arról, hogy a törvényes örökös egyedül ön lehet?
— Senki más nincs, ki Kárpáthy János holta után még e nevet kívülem viseli.
— Azt tudom. De Kárpáthy János még megházasodhatik.
Abellino felkacagott.
— Ön nagybátyámat valami szeretetre méltó gavallérnak képzeli?
— Éppen nem. Én igen jól tudom, hogy ő csaknem a halál révén áll, s életműszerei annyira teljes felbomlásban vannak, hogy hacsak életrendén rögtön nem változtat, tobzódásaival fel nem hagy, amihez nagyon kevés reménységem van, bármennyire sajnáljam is őt, alig hiszem, hogy tovább élhessen egy esztendőnél. Megbocsát ön, hogy így beszélek kedves rokona lehető kimúlta felöl.
— Tessék bátran.
— Nálunk, kik az életbiztosító intézetekkel foglalkozunk, megszokott dolog az valakinek az életét megbecsülni, s az egészet vegye úgy, mintha jelenleg nagybátyját egy életbiztosító intézetbe íratná be.
— Fölösleges skrupulusok; én nem vagyok nagybátyám iránt semmi kegyelettel.
A bankár mosolygott. Jobban tudta ő azt, mint maga Abellino.
— Tehát azt mondám az imént, hogy ötnek nagybátyja megházasodhatik. Ez nem tartozik a legritkább esetek közé. Gyakran megtörténik, hogy élemedett gentlemanek, kik nyolcvan évig irtóztak a házasságtól, hirtelen valami elérzékenyült órában a legelső fiatal ladyt, akit meglátnak, legyen az bár néha konyhaszolgáló, kezeikkel megajándékozzák. Vagy pedig lehet valami régi hajlamuk, s évek múltán, mint a kőszénbe szorult rovar, új életre támad, s ideáljokat, kit tizenhat éves korában el nem vehettek, mert talán máshoz volt kötve, midőn az hetvenéves korában ismét szabad lesz, akkor veszik el.
— Az én bátyámnak nincsenek ideáljai. Ezt a nevet sem ismeri. Egyébiránt is biztosíthatom önt, hogy ily házasságot semmi szokásos eredmény nem követhetne.
— Eziránt meg vagyok nyugodva, különben alig bátorkodtam volna önnek ajánlataimat tenni. De még egy más pontra nézve kell önnek biztosítékot nyújtania számomra.
— Én? biztosítékot? No, most kerül a szakállamra a sor — dörmögé Abellino arcához simogatva fekete favoris-ját.
— Valóban, ez alku éppen olyan — szólt derülten a bankár —, mint ahogy beszélik egy nálamnál sokkal gazdagabb gentlemanről, kit köznyelven ördögnek szoktak nevezni, hogy midőn az embereknek megmérhetetlen kincseket osztogat, lelkeiket vérrel aláírt szerződésben kötelezi le magának. Par Dieu! Az én ízlésem más, ez a monsieur Satan tud valamit csinálni a lelkekkel, de mire használnám én? Ellenkezőleg; én arról akarom magamat biztosítani, hogy ön sokáig éljen.
— Természetesen, nehogy elébb meghaljak, mint nagybátyám.
— Találva van. Én tehát nemcsak pénzt adok önnek, hanem egyúttal arra is vigyázok, hogy életében kárt ne tegyen.
— Például?
— Elmondom; míg az öreg Kárpáthy János él, nem szabad önnek párbajt víni, nem szabad parforce vadászatokra menni, nem szabad tengeri útra kelni, nem szabad a balett személyzet tagjaival liaisont kötni, egyszóval, kötelessége minden alkalmat kikerülni, ami életveszéllyel jár.
— Így tehát bort se igyam, és lépcsőre se menjek, mert ittas fővel leeshetem, s kitörhetem a nyakam?
— Azt nem vesszük oly szorosan. Az elsorolt tilalmak, megengedem, hogy eléggé kellemetlenek fognak lenni önre nézve, de tudok egy esetet, mely azokat azután megszüntetné.
— És az?
— Ha ön megházasodnék.
— Parbleu! Ekkor inkább azt fogadom meg, hogy nem ülök lóra, és nem fogok kezembe fegyvert.
— Monseigneur! Ön úgy szól, ahogy a vaudeville-ekben hallja beszélni a festett chevalier-ket. Ez karikatúr elméncség, amit feuilletonisták csinálnak. Hiszen tudhatja, aki közelről szeret látni, hogy a házasság az elegáns világban csak kaucsuklánc, összetart, ha akarjuk, de nyúlik, amennyire akarjuk. Ön egy elegáns hölgyet megtisztelne kezével; az első évet eltöltené boldogan, mert hiszen Párizsban találhatni hölgyet, akit az ember képes legyen egy egész évig szeretni. Egy év múlva egy ifjú sarjadékkal több lenne a Kárpáthy-család, s azontúl ön fel lenne oldva terhes fogadása alól, nyakát szeghetné, vagy főbe lövethetné magát, ahogy legjobban tetszik. Ha pedig jobbnak találná azt, hogy az életben gyönyörködjék, Párizs elég nagy, a világ kétakkora — csak kétszer akkora! — ön úgy ellehet benne, hogy nejét akár többször ne is lássa, hacsak esetleg ismét bele nem akar szeretni, midőn már egészen idegennek találandja. Ez nem oly irtóztató dolog.