— Ni a róka! — kiáltják egyszerre üldözői, amint megpillantották a dombon. A következő percben már eltűnt onnan.
De annyit mégis láttak, hogy gyönyörű állat volt. Vénnek kell lennie. Ez dolgot fog adni a legjobb agárnak is.
Utána!
A hajhászó csoport vágtatva rohan az agarak nyomában, a két hölgy arca úgy ég a vadászat szenvedélyes örömétől. Fannynak eszébe jut e percben, amiről ábrándozott egykor, ha most ő — a névtelen ideál — mellette nyargalna sebes paripán, és látná őt vágtatva rohanni mindig előre, míg leomlana előtte, és meghalna ott, és senki sem tudná, miben halt meg. Flóra pedig arra gondolt, ha most Rudolf csak egyszerre szemközt jönne, és őt meglátná — és újra belészeretne.
Most egyszerre a rétre ért ki a róka; egy több ezer holdnyi kaszáló terült a vadászok előtt, melyen még rajta állottak a sorba rakott kalangyák. Itt kezdődött még a vadászat érdeke. A róka gyönyörű egy példány volt, akkora, mint egy fiókfarkas, csakhogy jóval hosszabb; nagy bozontos farka, mint egy seprű húzódott utána; bukdácsolva baktatott előre, nem mintha gyorsabban futni nem bírna, de hogy erejével gazdálkodjék, miközben szüntelen csavarogva, félrecsapva, ellenfelei kifárasztására törekedett. — Fél szemmel szüntelen hátratekingetett üldözőire, miket mintegy száz lépéssel előzött meg, s midőn vevé észre, hogy a távolság fogyni kezd, oly gyorsan iramodott előre, míg azokat ismét megelőzte.
Pedig János úr legjobb agarai, a Cicke, Rajkó, a két fehér, Matyi, a nagy Ordas, Kiss Miska Fecskéje s Gergely gróf Armidája voltak nyomában, a többi sereghajtót nem is számítva.
A róka meg-megállt. Sajnálni látszott a berket, melyből kiugrasztották, s neki-nekifutott egy-egy boglyának, mintha azt hinné, hogy amellett elbújhatik, azután mérgesen makogva baktatott újra tovább: a távolból is lehete látni, hogy vicsorítja éles fogait elleneire, mikor visszanéz.
Rossz dolog volt rá nézve ide a síkra kiszorulni, ahol sem búvóhely, sem folyam nincs, mely üldözőitől megmentse. Volt ugyan oldalvást egy kiszakadása a Berettyónak, melyet rákászati tapasztalataiból s nyári fürdések után ismert mint jó mély és széles vizet. Jó volna most, ha ez a víz közte és az agarak közt lehetne, mert az agár nem úszik örömest; de odáig megkerítik, s lehúzzák a bundáját, mielőtt megázott volna.
Már a kaszáló közepe táján észre lehet venni, hogy futása lassúdik, nemsokára körül lesz fogva.
— Hajrá Fecske! Hajrá Rajkó! Hajrá Armida! — hangzik minden oldalról.
Az agarak megfeszített gyorsasággal rohannak utána.
A két fehér legközelebb éri; mint a szél, úgy vágtatnak utána, karcsú nyakaik előre vannak feszítve, kétfelől közrebocsátják a rókát, még néhány perc és elérték.
A róka itt egyszerre megáll, farkát maga alá csapja, s összecsattogtatva fogait szembe áll a két agárral. — Azok meghökkenve állnak meg előtte, mérges nyifogással vetve meg lábaikat, s sebesen csóválva felkunkorodott farkaikat. E percet hasznára fordítja az üldözött vad, s egy oldalszökéssel kisikamlik a két fehér közöl, s jobb felé próbál menekülést.
Újra utána valamennyi.
Most Gergely gróf Armidája éri legközelebb.
— Brávó, Armida! Tied a győzelem!
Még egy szökés. A róka egyszerre lelapul, s Armida keresztülugrik rajta, s csak húsz lépésnyire futtában veszi az észre, hogy a róka elmaradt.
Ez most egyszerre jobbra fordul.
— Rajta Fecske! — kiált Kiss Miska. És Fecske csakugyan elkapá a rókát. — A jutalom a tied! — Hanem a róka is elkapta Fecskét, olyat harapott az orrán, hogy menten elbocsátotta ismét. Ez is a tied.
Ekkor egyszerre teljes erejéből neki a róka a Berettyó-ágnak. Sikerült a ravasz fickónak annyi üldözőjét kijátszani s oldalréshez jutni. Az agarak mind-mind messze maradnak el mögötte.
Most áll még csak elő Matyi, az ordas, a szóló agár, ez majd megmutatja, hogy mit tud. Eddig meg sem igen erőtette magát, hagyta a többieket vállalkozni, úgyis jól tudta, hogy ezt a rókát egyik sem fogja el, ismerte már a maga emberét! Kettőnek, háromnak meg bír ez felelni. Régi róka! Ismerik már egymást, sokszor találkoztak itt-amott. Most mutassa meg hát, hogy ő ellenében mit tud!
A róka ismét elővette régi cseleit, félreszökellt, meglapult, fogait csattogtatta; mindhiába, próbált ellenféllel volt dolga!
Hogy ezt János úr mind nem láthatja! Kérdezzetek meg egy szenvedélyes agarászt, hogy mennyiért adna egy ilyen látványt?
Most a róka egyszerre a legsebesebb futás közben meglapul, de Matyi nem ugrik rajta keresztül, mint a szeles Armida tett, hanem amint a róka visszafelé fordítja fejét nekivicsorított fogaival, egyszerre túlnan csap hozzá, mint a villám, s azon pillanatban csak azt látni, hogy a róka bukfencet vet a levegőben; Matyi nyakánál fogva felhajította azt, s alig ért vissza a földre, ismét megkapta hátán a bőrét, s egyet rázott rajta a levegőben, s azzal ismét elhajította, hadd szaladjon megint egy kicsinyt.
— Brávó Matyi, brávó! — hangzott az egész társaság szájáról.
E kiáltás csak arra buzdítá Matyit, hogy még több bravúrt mutasson nézőinek. Most meg azt követte el, hogy a róka mesterséges sakkfigurái ellenében visszafordította azt a vadászok felé, hogy ott azoknak szeme láttára labdázhasson vele a levegőben. Egy percnél tovább sohasem tartotta szájában a veszedelmes állatot, mert tudta, hogy a másik percben már az is megfogná őtet, s a rókaharapásról igen sajátságos fogalmaik vannak a kutyáknak, azt minden ismeretes harapások közt a legkevésbé szeretik. Ezért addig iparkodott azt hajigálni, földhöz verni, míg kifárasztja. A róka már nem is védte magát, csak futott előre, sántítva, bukdácsolva három lábon. Mindenki azt hitte, hogy már vége van; midőn egyszerre oldalt csap újra, s egy falka ökröt pillantva meg az országúton, egyenesen azoknak iramodik.
A vadászoknak itt egy meglehetős magas korlátot kellett átugratniok, amidőn ismét alkalma nyílt a két delnőnek gyönyörű ügyességét kitüntetni; szerencsésen átszökellt rajta mind a kettő.
E pillanatban egy lovagot láttak meg mind a ketten szemközt jönni rájok az országúton, kinek közeledtét részint a bokrok, részint a félrevont figyelem miatt mind ez ideig észre nem vették.
Ez ő!
Flóra arca e percben még pirosabbá lesz, Fannyé halavány, mint a halál.
Ez ő!
Ráismernek mind a ketten. Ez ő. Egyiknek szerető férj, másiknak szeretett ideál.
Flóra örömriadva rohan elé szerelmes sikoltással.
— Rudolf, Rudolf!
Fanny a kétségbeesés némaságával fordul el, s nyargalni kezd visszafelé.
— Az istenért! — kiált Rudolf, kinek arca még ég a szerető nő csókjaitól — azon hölgyet elragadta a paripa!
— Ez Kárpáthyné! — szól ijedten Flóra, s korbácsot ad lovának, hogy őt utolérje.
Az asszony hanyatt-homlok rohan az avaron keresztül; mindenki azt hiszi, hogy elragadta a mén. Flóra, az öreg Palkó, Kiss Miska és Gergely gróf hasztalan vágtatnak utána, nem bírják megközelíteni, csak Rudolf ér vele.
Most a mén a keskeny gátra kapott fel, s azon nyargal végig, túlnan hatölnyi mélységben a Berettyó vize. Egy bukás, és vége van. De Rudolf utolérte már; ő mindannyi közt a legjobb lovas. Már egészen mellé jutott. Először látja életében e nőt. Mit tudhatja ő, hogy annyiszor találkozott már vele, ha sohasem vette észre. A paripa tajtékot fúva rohan a delnő alatt; arca oly halvány, és keble úgy hullámzik. Itt van íme a perc, midőn mellette lovagol az ifjú, lélegzete éri, hajfürteinek lebbenése az ő orcáját legyinti, és neki százszor több oka van most azt óhajtani, hogy bár meghalna e pillanatban; ez ifjú, ez imádott ideál a legszebb, legnemesebb hölgynek, legkedvesebb barátnéjának férje.