Rudolfnak sikerült azalatt elkaphatni a fenyegető kis kezecskék egyikét, s előbb ajkához, azután kebeléhez vonva azt, kényszeríteni a kedves nőt, hogy ismét mellé üljön a pamlagra.
— Tudja-e ön, hogy én kénytelen voltam önre igen sok elméncséget mondani?
— Képzelem, hogy azok mind igen talpraesettek voltak. Szabad közülök egypárt hallanom?
— Például azt, hogy amióta Rudolf főispán lett, még neje előtt is tekintélyt akar tartani. Pedig azt csak azért sem fogja elérni; nem, nem! Azért is megmutatjuk, hogy nem félünk tőle, hogy csak annyiba vesszük, mint azelőtt, hogy nem törődünk vele.
Ezeket mondva bámulandó vakmerőséggel veté magát Rudolf keblére, s merészen, dacosan átölelé gömbölyű karjaival, s számtalanszor összevissza csókolá arcát, ajkait és szemeit, amennyi elég volt annak bebizonyítására, hogy hiába is akar tekintélyt tartani, mert egy cseppet sem félnek tőle.
Nem, nem, egy cseppet sem. És minden nemet egy új csók tett annál hitelesebbé.
Rudolf mindent elfeledett, amiért jött, és nem bánta volna, ha soha vége nem szakad e cáfolatoknak.
— De tréfán kívül, Rudolf — szólt Flóra félresimítva hajfürteit arcából s iparkodva igen komolyan beszélni.
— Hát ez csak tréfa volt? — vágott közbe Rudolf közelebb vonva magához nejét.
— Felelned kell, hogy miért volt ma rossz kedved?
— Majd holnap.
— Nem, nem. Ma kell megmondanod. Látod, én haragszom, s azt mondják, hogy ne menjen le a nap a te haragoddal. Az nem volna tőled szép, ha meg nem engesztelnél.
— Engedd jóvá tennem bűnömet; három óráig nem voltam hozzád közel, három napig nem távozom el tőled. Ámbár tudom, hogy itt a büntetést ismét csak a megbántott fél fogja viselni.
— Ah, Rudolf, ne mondj olyan rossz élceket, ez rossz élc volt. De jó élceket is hiába mondanál, mert azzal nem kerülnéd ki, hogy magadviseletéről számot adj. Miért voltál rosszkedvű?
— Az elfogadási beszédben volt valami kellemetlen.
Mást akart mondani, de rajtakapták.
— Ah, ez nem megy barátom, engem nem csalsz meg. Te akarsz hazudni? Ezzel a tiszta, őszinte arccal akarsz te hazudni? Ezekkel az átlátszó szemekkel? És énelőttem akarsz te hazudni, aki lelket cseréltem veled? Az nem lehet, mondj nekem igazat.
Rudolf elkomorodott, gondolkozni kezde; de azután megint csak azt felelte:
— Ne beszéljünk ma erről.
— Miért ne?
— Hosszú volna.
— Ah, Rudolf álmos! Szegény Rudolf fél, hogy soká tart a beszéd. No, jó éjszakát kedves Rudolf. Ha alunni megy, küldje be szobalyányomat.
Rudolf e szóra felállt, meghajtotta magát, s egész komolyan úgy tett, mintha el akarna menni.
Ekkor természetesen a nőn volt a sor engedékenynek lenni.
— No maradj hát, hiszen csak tréfáltam — szólt, enyelegve állván útját a távozónak. — Látod, még most is hajlandó vagy a rossz kedvre, az ember nem is tréfálhat veled.
— Sőt inkább azért akartál elküldeni, mert nem voltam kívánatodra elég komoly.
— No igen. Te légy komoly, én pedig tréfás; de nem megfordítva, hogy én kérdezek tőled valamit, s te felelsz rá csintalanul. Jer hát ide; játsszunk találós meséket. Fogadjunk, hogy én kitalálom, mi bajod.
— Lássuk — szólt Rudolf kényelmesen végigdűlve a pamlagon s fejét Flóra ölébe hajtva, míg ez az ujjain számlálgatá a talányt.
— Te mendemondákat hallottál?
— Olyasmit.
— Ki felől?
— Óh, ha megmondanám, akkor nem lenne többé talány. Találd ki!
— Énrólam?
— Ahhoz mégis nagyon eleven képzelődés kellene, hogy valaki rólad hírt költhessen.
E bókért meg kelle Rudolf homlokát csókolni.
— De kiről hát?
— Nem kínozlak vele. Elmondom. Azzal a szándékkal jöttem hozzád, hogy megmondjam; hanem azután mégsem akartalak vele zavarni; s magad légy tanúm, hogy csak szigorú inkvizícióra álltam elő vele. Nekem nem tetszik, engem nyugtalanít, hogy te Kárpáthynéval oly mély barátságban vagy.
— Ah!... — Flóra nem tudott mit mondani a csodálkozás miatt. Akármi egyebet várt volna, csak ezt nem... Ez valóban meglepő! — Más férj legalább csak férfiaktól félti nejét, te adsz rá legelső példát, hogy nőtől is lehet félteni.
— Mikor látod, én úgy szeretlek! Bálványozás, imádat, amit érezek irántad, s azt akarom, hogy mindenki, aki lát, aki ismer, úgy imádjon, úgy tiszteljen, mint én, hogy még gondolatban se merjen ellened véteni senki.
— S adok-e az ellenkezőre okot?
— Te nem. De környezeted. Ez a Kárpáthyné egy nagyon kétséges hírben álló asszony.
— Rudolf, jó Rudolf. Miért bántod ezt a szegény nőt; ha ismernéd őt, azt mondanád, hogy nincs a világon szánalomra méltóbb asszony nálánál.
— Tudom. És te szánalomból szíveddel ajándékoztad meg őt. Tenmagad előtt ez szívednek csak becsületére válik, de nem a világ előtt. A világ előtt ő igen könnyelmű nőnek tartatik.
— A világ igazságtalan.
— Talán nem egészen. E nő múltjában sok van, ami ez ítéletet igazolja.
— De jelenében még több, ami megcáfolja. E nő jelleme tiszteletre méltó.
Rudolf nyájasan simogatá meg hitvese fejét.
— Kedves Flóra, te gyermek vagy, te sokat nem értesz, és nem is fogsz érteni. Vannak a világban eszmék, rút, rendkívüli gondolatok, mikre nézve a te tiszta, gyermeteg lelkedben minden fogalom hiányzik.
— Óh, ne tartson oly együgyűnek engem. Én tudok mindent; tudom, Fanny testvérei igen rossz, jellemtelen némberek, s hogy őt magát attól, hogy eladva, elölve ne legyen, csak jobb rokonai erélye menté meg. Tudom, hogy ezek a világ előtt mind igen kényes emlékek, de azt is tudom, hogy amíg én e nőnek kezét kezemben tartom, addig őt a világ nem meri elítélni, addig ő nincs elkárhoztatva. És lásd, ez engem büszkévé, elégedetté tesz!
— S hátha magával talál rántani?
— Ezt nem értem.
— Ha azt fogják rólad is mondani, amit őróla, hogy könnyelmű, hogy gyönge nő vagy?
— Ok nélkül?
— Nem ok nélkül. Ő egy csoport üres lelkű ember környezetében él, kik bizonyosan nem használnak egy nő hírének. És te Kárpáthyné által ugyanazokkal jössz mindennap érintkezésbe.
— Mintha Marion kisasszonyt hallanám beszélni.
— Pedig ez saját eszmém, te azt fogod köszönni Kárpáthynévali barátságodnak, hogy téged is könnyelmű, gyönge, esendő nőnek fognak tartani.
— Engem? Könnyelmű, esendő, gyönge nőnek? — ismétlé Flóra láthatólag sértett önérzettel. Azután vállat voníta. — Bánom is én. Inkább legyen az egész világ igazságtalan énirántam, mint én legyek igazságtalan egy emberhez. Utoljára is, mi gondom nekem a világra, nekem az egész világ te vagy. S ám tartson mindenki könnyelmű nőnek Kárpáthyné miatt, csak te ne tarts annak; a többivel nem törődöm.
— S ha én is annak tartanálak?
Flóra csudálkozva kelt föl Rudolf mellől.
— Te? Rudolf? Engemet? Gondold meg, mit mondtál! Komolyan értetted ezt?
— Komolyan.
Flóra egy percig gondolkozott, azután határozottan mondta:
— Jól van Rudolf. Én bebizonyítom előtted, hogy nem vagyok könnyelmű, nem vagyok gyönge — még irányodban sem vagyok gyönge.
Azzal a csengettyű zsinórjához lépett, s azt háromszor hevesen megrántá.
A szobaleány bejött.
— Netti, ön idebenn fog nálam aludni.
Rudolf csodálkozva tekinte nejére.
— Ez számkivetés?