— Majd meglássuk — szólt Abellino felkelve helyéről, s körme lapjával kiegyenesítve ülés közben meggyűrődött ingelőjét.
— Hogyan? — kérdé figyelve a bankár, ki előre látta, hogy ha Kárpáthyt pénzzavarából kisegíteni késznek mutatkozik, ez akkor kezdi el majd játszani a begyest.
— Azt mondom, hogy majd meglátjuk, az előttem álló utak közül melyik lesz a legjárhatóbb. Az ajánlott pénzt mindenesetre elfogadom.
— Ah! Ezt reméltem.
— Csupán a biztosítékok forognak kérdésben. Elébb megpróbálom, hogy tudom kiállani önnek elém szabott tilalmait. Óh, én hozzá vagyok szokva az aszkétai lemondásokhoz; egy időben homoeopathice gyógyíttattam magamat, s öt hétig nem volt szabad kávét innom és a hajamat beillatszereznem. Én sok lélekerővel bírok. Ha ezt ki nem állom, akkor megpróbálom a házasságot. Mindezeknél sokkal jobb eset volna az, ha nagybátyámtól szépszerivel meg tudnék szabadulni.
— Ah uram — szólt a bankár felugorva —, ez reménytelen, csak tréfa volt öntől.
— Haha! — nevetett az ifjú dandy. — Nincs gyilokrul és méregrül szó, még csak azon sem gondolkozom, hogy vérmes némberek vagy kövér pástétomok által rongáljam szegénynek az egészségét. Vannak, tudja ön, olyan jó nehéz pástétomok, miket örökségi pástétomoknak hívnak. Nincs bennök méreg, csak lúdmáj és nyalánkságok. Egy jóllakás belőle, rá jó veres bor, és kész a gutaütés.
— Nem tudom, mert én sohasem csináltam olyanokat — szóla komolyan az egykori pástétomsütő.
— Nem is azért mondom, hogy nagybátyám számára csináljon; én tudok gyűlölni, tudok gyűlöletből meglőni, leszúrni valakit, de meggyilkoltatni azért, hogy örököljem, nem természetem; hanem annyit mondhatok, hogy ha én azt a fáradságot venném magamnak, hogy közelében lakjam, képes volnék őt megszöktetni a világból.
— Kár volna, várjuk el, míg önkényt elutazik.
— Nincs mit tenni egyéb. Addig ön lesz kénytelen bankárom lenni. Mentül több pénzt költök el, az csak önnek használ, mert kétszeresen kapja vissza. Mit bánom én? Aki utánam jő, tegye be az ajtót.
— Eszerint megegyezénk.
— Holnap reggel tizenkét óra után elküldheti ön hozzám jegyzőjét, kész iratokkal, hogy sokat ne vesződjem.
— Nem fogom önt fárasztani.
Abellino elbúcsúzott, a bankár kezeit dörzsölve kíséré egész a szalon ajtajáig.
A legszebb kilátás volt rá, hogy a magyarországi legnagyobb birtokok egyike nehány év alatt egészen egy idegen bankár kezére jusson.
III. Rousseau sírjánál
Három könnyeden öltözött ifjat látunk az ermenonville-i erdőcske felé haladni. Viseletökben, minden útias pongyolasága mellett is, észre lehet venni azt a keresetlen csínt, melyet finomabb ízléshez szokott egyének nem tagadhatnak meg maguktól.
Ifjú magyar főnemes mind a három. Mindháromnak hallottuk már hírét monsieur Griffard-nál, s tudni fogjuk, hogy ama kettő, ki szélrül megy, Magyarországból jött, gyalog utazva be kölcsönös fogadásból, nélkülözésekbeni versenyzés mellett egész Európát. Erős, jelölt arcvonásokkal bír mind a kettő. Az elsőt különösen jellemzik a sűrű, fekete szemöldök s bizonyos szarkasztikus mosolygása az arcnak, mely azonban csak pillanatokra jelen meg, s eltűnik; a másik egy atlétai termetű alak, roppant mell, sűrű fekete haj, merész, tüzes szemek, határozott ajk, mely fölött rövid kis bajusz pelyhedzik; ha olykor megszólal, oly mély, dörgő hangot hallat, hogy az ember meglett korú férfinak tartaná, arcát nem látva.
A harmadik, ki középen kettőjük között halad, magas, sugár ifjú, simára borotvált arccal. Viselete egyszerű, arcán semmi kifejezés nem látszik magát jellemezni; hideg, szenvedélytelen nyugalom terül az egészen, ajkain, szemeiben az a tisztult egykedvűség, mely nők előtt annyi ingerrel bír és oly veszedelmes. Mozdulataiban angolos hanyagság, minden keresett affektáció nélkül, beszéde csendes, egymásból folyó, egyik szónak nem ád sem nagyobb súlyt, sem erősebb hangot, mint a másiknak, s inkább azon látszik lenni, hogy beszédét érthetővé tegye, semhogy szónoki tehetségét bámultassa. Ez azon ifjú, kiről Griffard mondá, hogy Amerikából a harmadik fedezeten jött.
Csodaképpen hozzátehetjük, hogy mind a hárman magyarul beszélnek, ami, tekintve azt, hogy történetünk ideje az ezernyolcszázhuszonkettedik év, helye az ermenonville-i csalit és személyei magyar főurak — elég okot adhat a méltó bámulásra.
Az ifjak egymást beszéd közben keresztneveiken szólítják; a tüzes, izmos ifjú neve Miklós, ama sötét szemöldűé István, a középen levőé Rudolf.
A figyelmes szemlélő észreveendé azon körülményt, miszerint a haladás közben a három karöltve sétáló ifjú közöl az egyik egy egész fejjel mindig elébb jár, míg a másik hátrább, ilyenformán előre-hátra vonva középen levő társukat, ki gyakran kénytelen megállni, hogy a menetrendet helyreállítsa, mely a heves vita közben untalan felbomlik.
Az erdei magányban kissé hangosabb beszédet engednek maguknak; az ermenonville-i erdő nemigen kedvenc tere a divatvilágnak, az ember beszélhet, vitakozhatik bárminő fennhangon anélkül, hogy valaki által neveletlennek tartassék.
Egyszerre a bokrokon keresztültörtet egy ifjú alak, s az úton megállva, pillanatokig a hallott beszédre látszik figyelni. Külsejéről ítélve a munkásosztályhoz tartozik, fején kerek, lapos sipka, izmos tagját bő kék vászonzubbony fedi, melyre tarka inggallér látszik kihajtva.
Az ifjú arcán öröm és meglepetés tükrözi magát, amint a három szemközt jövőt beszélni hallja. Pillanatra habozni látszik magában, de azután elhatározott léptekkel eléjök indul, és megszólítja őket.
— Ah, uraim, önök magyarul beszélnek, én is magyar vagyok.
Az ifjú munkásnak örömkönny csillogott szemében.
— Üdvözlünk honfitárs — szólt ama dörgő hangú ifjú, barátságosan nyújtva jobbját az ismeretlen elé, s megrázva azt férfiasan, mit társai is követének.
Az ifjú kézműves egészen el volt érzékenyülve, s alig lelt szavakat érzelmei kifejezésére.
— Megbocsássanak, uraim, hogy így önök közé tolakodom, de amióta Párizsban lakom, hét éve már, most hallok először hazám nyelvén beszélni, s az nekem olyan jólesik, de olyan jólesik.
— Hát jöjjön velünk — mondá a középen álló —, ha dolgai engedik, kapaszkodjék valamelyikünk karjába, és beszélgessünk.
A kézműves szerényen látszott vonakodni, mire az ifjak közül az, kit Istvánnak neveztek, karjába ölté kezét, és odavonta maguk közé.
— Nem tartóztatjuk önt valamely foglalatosságtól vissza?