Kárpáthyék a beiktatási nap óta madarasi kastélyukban tartózkodtak, az öreg Kárpáthy neje kívánságának engedett, ki őt arra kérte, hogy ott akar egy ideig lakni, bár az koránsem volt oly kedvére való hely, mint Kárpátfalva.
Fanny távol akart lenni Szentirmáról, és Pestre sem kívánkozott többé, amióta meghallá Kecskereytől, hogy Szentirmayék is felmennek a télre.
Míg a Kárpátfalvára szokott látogatók ismét odataláltak Madarasra, azalatt meglehetős magányban folytak a nő napjai.
Meg volt e magánnyal elégedve, s ha megmondjuk, hogy csaknem az egész napot János úr közelében töltötte, bátran állíthatjuk, hogy ő sem óhajtozott más társaság után.
Éppen az újon rendezett angolkertben sétált János úr nejével. A szelíd őzikék ismerték már asszonyukat. Zsebjei mindig tele voltak cukros mandulával; odamentek hozzá, s tenyeréből evék az édes ajándékot, s kísérgették az úton alá s fel, amidőn egyszerre kocsizörgés hangzik az országúton, s Kárpáthy a kerítésen áttekintve fölkiált:
— Nini, ezek Szentirmayék lovai.
Fanny összerezzent. János érzé a rántást karján.
— El akartál esni?
— Egy csigára léptem — felele a nő, és elhalványult.
— Bohó te, hogy megijedtél tőle. — Tudtam, hogy Flóra fel fog itt keresni téged; óh, nagyon szeret téged ez asszony. De ki is ne szeretne?
Csakhogy Fanny jól látta már messziről, hogy a hintóban, mely közelít, nem nő ül, hanem férfi. Kárpáthy szemei gyöngék voltak. Lovat megismert távolból is, de embert nem tudott megkülönböztetni.
— Jer, menjünk eléje — szólt nejéhez, amint a hintó a parkba becsavarodott.
Fanny állva maradt, mintha a földbe gyökerezett volna.
Tán jobb is leendett rá nézve, hogy rögtön egy szomorúfűzzé válhatott volna ottan, mely ágaival oly csendesen sitteg-suttog, senki sem tudja, mit.
— No jer hát barátnéd elé — sürgetőzék a jó öreg.
Fanny ijedten, tétova szemekkel tekinte rá.
— Hiszen nem Flóra jő — hebegé remegve.
— Hát ki más? — kérdé János. Bárkit rajta kívül meglepett volna nejének e szokatlan magaviselete, de ő nem tartott semmi igényt a gyanakodásra. — Hát ki jön más?
— Ez Flóra férje — szólt Fanny kezét kivonva férje karjaiból.
János kacagni kezdett.
— Milyen bohó vagy te. Hisz azt is csak neked kell elfogadni, hiszen te vagy az asszony a háznál.
E szóra hirtelen eszére tért a hölgy, valóban közel volt hozzá, hogy elveszítse azt.
Egy szót sem szólt többé, megkeményíté szívét, arcát, s férje karján az érkező elé sietett.
Mi a halálra ítélt rab vérpadtóli félelme ahhoz, amit Kárpáthyné keresztülérzett!
Saját lakában elfogadni azt, ki iránti szerelme már félőrültté tevé, elfogadni őt egyedül, neje nélkül. Nyájasnak lenni hozzá, mert az illem, a kötelesség úgy parancsolja. Tán mulattatni is? Mulattatni!
A kertből éppen akkorra értek fel a kastély tornácába, midőn Rudolf hintaja az udvarra gördült. Az ifjú főúr meglátva őket, odasietett hozzájuk. Kárpáthy már messziről nyújtá elé kezét, melyet Rudolf barátságosan megszorított.
— No — te is nyújtsd hát neki kezedet — szólt nejéhez János úr —, hiszen barátnéd férje, úgy nézesz rá, mintha sohasem láttad volna.
Fanny azt hivé, hogy a földnek kell alatta inogni, s a vén palota, oszlopaival és kőalakjaival táncol, forog körülötte.
Érzé, hogy egy meleg kéz szorítása érinté kezét, önkénytelenül férje vállára hajtá szédülő fejét.
Rudolf figyelmesen nézte őt, s különös fogalmai voltak e nőről; ő e halványságot, főlecsüggesztést, e fátyolozott pillantást mind kiszámított kacérságnak vette, s azt hivé, könnyű munkája fog lenni.
A lépcsőkön felmenet közben elmondá Kárpáthynak idejövetele okát. Valami két megye közti határvillongásnak kelle rendbehozatni, ami eltarthatott több napokon keresztül.
Tehát a szenvedés nemcsak nehéz, hanem hosszú is lesz.
A délelőtti órákat a férfiak együtt tölték el, s csak ebéd felett találkozának ismét.
Kárpáthy maga is meg volt ütődve nejének halaványsága miatt. Az egész asztal felett szótlan volt a hölgy.
Természetesen közönyös tárgyak felett folyt a beszéd. Rudolfnak kevés alkalma volt egyenesen Kárpáthynéhoz szólhatni, bókokat pedig a férj jelenlétében mondani egy nőnek nem gentleman tréfa.
Ebéd után János úr rendesen aludni szokott, s már ez őnála oly múlhatlan szokás volt, hogy valamennyi keleti potentát kedvéért sem hagyná el délutáni álmát.
— Te addig, öcsém, mulasd magadat kedved szerint — monda Rudolfnak —, eredj nőmhöz fecsegni, vagy ha okosabbnak tartod, használd könyvtáramat.
A választás nem volt nehéz.
Fanny az ebéd végeztével rögtön a kertbe távozott.
Hogy kérte, hogy könyörgött e nyájas, komor fáknak, e tarka színes virágoknak, hogy vegyék el lelkének gondolatjait, adjanak más eszméket neki! Azt hivé, majd kedvenc virágai magukra vonják figyelmét, hogy ez ismeretes bokrok eltakarják önlelke elől. Így bolyongott egyes-egyedül a csavargós tévutakon, anélkül, hogy látna, hogy eszmélne valamire, nyomasztó súlya alatt egyetlen be nem vallott, nem keresett gondolatnak, amidőn egyszerre lépteket hall közeledni, s amint föltekint, Rudolfot látja szemközt jőni.
Ha véletlenül a kalitjából kiszabadult tigris jelent volna meg előtte, az nem rettentené úgy meg.
Nem rejtőzhetett sehova előle. Bár legalább elébb látta volna meg, hogy ideje leendett futni, futni előle, amerre lát. Most íme szemközt állnak.
Az ifju nyájasan üdvözölve lép hozzá, s valami átalános tárgyon kezdődik a beszéd; hogy e kert virágai mily csodaszépek, mintha úrnőjük közellétét éreznék, s nem akarnának hátramaradni tőle.
— Én szeretem a virágokat — rebegé Fanny, minthogy valamit kellett rá felelni.
— Hát még ha ismerős volna nagysád velök!
Fanny kérdőleg tekinte rá.
— Igen, ha ismerné nagysád a virágokat nemcsak név szerint, hanem azt az egész sajátszerű ábrándvilágot, ami a virágok életéhez van kötve. Minden virágnak éppen úgy van élete, vágya, hajlama, bánata és örömei, fájdalma és szerelme, mint minekünk. A költők ábrándjai mindenikhez s át jelentést, apró regéket kötöttek, amik közt sok igen szép van. És valóban sok érdekest találni a virágok eszményi életében.
Itt egy íriszt szakasztott le Rudolf az útfélről.
— Íme, itt egy boldog család. Három férj és három nő; mindenik férj szorosan nője mellett, együtt kinyílnak, együtt elhervadnak, egyik sem lehet csapodár. Ez a virágok boldogsága. Ezek itt mind boldog szerelmesek.
Ezzel elveté az íriszt, s egy amarántot szakasztott le Rudolf.
— Ezek itt arisztokraták. A felső emeletben a férj, az alsóban a nő; úri házasélet. Hanem azért a virág hamvas bársony színe mutatja, hogy élete boldog.
Itt megdörzsölé Rudolf az amarántot, s számtalan apró fekete mag hullott tenyerébe abból.
— Olyan fekete, mint a gyöngy — monda Rudolf.
— Mint a gyöngy — rebegé utána Fanny, igen természetesnek találva, hogy azt az ifjú kezéből az ő kezébe kellett áttölteni, mert elszórni kár lett volna. Nem volt az az igaz gyöngye a két Indiának, amelyért ő ez apró fekete gyöngyöket kicserélte volna.
Rudolf elhajítja az amarántot.
Fanny utána tekinte az elhajított virágnak, mintha meg akarná magának jegyezni, hogy hová esett az.
— Most tekintse nagysád ezt a két jávort egymás mellett. Milyen két pompás szálfa. Az egyik világosabb zöldnek tetszik, mint a másik; az azért van, mert az a nő; a sötét a hím, a nőt világosabb zölddé teszik a gazdag tobozfürtök, mikkel behintve látszik lenni. Ezek is boldog szeretők; de most tekintsen amoda távol, ott is áll egy magányos jávorfa. Lombozata milyen sárga. Szegény. Ő nem találja férjét. Valami kegyetlen kertész egy diófa mellé ülteté, s az neki nem párja; milyen halavány, milyen sárga, szegény.