Kecskerey oly hangosan, ahogy torkán kifért, felelt e kétségbeesett mormogásra.
— Már ha gyilkolni akarsz barátom, akkor olvasd Pitavált, abban mindenféle nemeit és fajait meg fogod ismerhetni a mérgezéseknek növényi és ásványi méreggel, a késsel és baltával, pisztollyal és hurokkal való gyilkolásoknak s a corpus delicti hogyan és miképpen való eltüntetésének, elásva, eldarabolva, vízbe süllyesztve, megégetve. Az egész egy tizenkét kötetes kis könyvtár; amit ha az ember végigolvasott, maga magáról is azt hiszi, hogy gyilkos. Ajánlom ezt figyelmedbe. Hahaha.
Abellino minderre nem ügyelt.
— Ki lehet az, akit ez asszony szeret?
— Nézz körül barátom, és fogd rá valakire.
— Legalább azt szeretném megismerni és megölni.
— Én egész bizonyossággal tudom, hogy kit szeret — szólt Kecskerey.
— Kit? — kérdé Abellino villogó szemekkel. — Óh, azt az embert szeretném ismerni!
Kecskerey mulatságot csinált belőle, s nyakát vállai közé húzva folytatá:
— Akárhányszor láttam őt vele ölelkezni, nyakába borulni és megcsókolni.
— Ki az? ki az? — kiálta Abellino megragadva Kecskerey karját.
— Szeretnéd tudni?
— Akarom tudni!
— Hát — a férje.
— Ez ostoba gúny! — szólt Abellino egészen elfeledkezve magáról. — Ezt senki sem fogja hinni. Azon nő szeret valakit! Szeret valakit gyalázatos átadással. És ez a vén gazember tudja, és eltűri, csakhogy rajtam bosszút állhasson. De én kitudom, hogy ki az! Kitudom, ha az ördög, is és gyalázatos pert indítok ez asszony ellen, amilyet még ember nem látott.
Többen azok közül, kik hozzá közel álltak, tréfásan kezdtek mentegetőzni, hogy rájuk ne gyanakodjék, ők ártatlanok az egészben, ők nem dicsekedhetnek Kárpáthyné boldog hajlandóságával.
E percben erős férfias hang szólalt meg közöttük.
Rudolf volt az.
— Uraim! Önök nem veszik észre, hogy helytelen és nemesemberekhez nem illő tréfát követnek el egy asszony nevével, akit sértegetni senkinek sincs oka, sem joga a világon.
— Mi ez, Rudolf? Mit érdekel téged ez ügy? — kérdé Kecskerey elcsodálkozva.
— Az, hogy én férfi vagyok, és nem engedem, hogy előttem egy nőt rágalmazzanak, akit én tisztelek.
Ez nagy szó. Már erre csakugyan el kellett hallgatni. Nemcsak azért, mert Rudolfnak igaza volt, s mert ő erkölcsi tekintéllyel bír a világ előtt, hanem azért is, mert ő legjobb vívó és lövő a környékben, és hidegvérű és szerencsés.
A klubban nem hozták többet elő Kárpáthynét.
Flóra pedig megtudta az esetet, s örömében, gyönyörűségében összevissza csókolá érte férjét.
XXVII. Kárpáthy Zoltán
Amitől Abellinónak reszketni kellett, megtörtént. — Kárpáthy Jánosné anya lett. Fiat szült.
Egy reggelen ezen örömhírrel lepé meg háziorvosa a nábobot: “Önnek neje fiat szült!”
Ki merne hozzáfogni, hogy János örömét leírja? Amit csak remélni, csak képzelni mert magában, legmerészebb, legforróbb vágya teljesült: nejének fia van! Fiú! aki nevét örökölni, örökíteni fogja, aki boldogabb időben születvén, helyrehozza apjának hibáit, s ifjú erényekkel váltandja be a vén adósságokat, mikkel a Kárpáthy család hazának és emberiségnek tartozik.
Mivé fog lehetni e fiú nemesebb nevelés által, mint minőben ősei részesültek! Mennyi boldogság, mennyi nagyság vár majd egykor rá! Hogy fogják nevét milliók áldani!
Csak addig élhetne még, míg őt beszélni hallja, hogy figyelhetne édes gagyogásira, hogy mondhatna neki szavakat, miket az megtanuljon és ne felejtsen el soha, hogy majd ha egykor a nagy és nemes eszmék ünnepelt hőse leend, elmondhassa: “Ezeknek neveit a jó öreg Kárpáthy Jánostól hallottam legelőször”.
Mi legyen e fiú neve? Egyike azon fejedelmek nevének, kik a legelső Kárpáthy őssel áldomást ittak a szép Hunnia földén.
Legyen Zoltán. Kárpáthy Zoltán! Milyen szépen fog az hangzani!
Majdan odahozták hozzá az új világpolgárt, s odatették kezébe, hogy ölelje, hogy csókolja meg: az örömkönny kicsordult szeméből, alig látott tőle, pedig úgy óhajtott látni! Repeső tekintettel nézte a gyermeket. Szép, erőteljes fiú volt az, mint egy kis piros képű angyal, hogy apró kezecskéinél s nyakánál szinte ránc támadt a kövérség miatt, szája alig volt nagyobb, mint egy szamóca, hanem ragyogó szemei, miknek tiszta lazúrját semmi drágakőhöz nem lehet hasonlítani, annál nagyobbak, s ha olykor lecsukta azokat, a hosszú szempillák gömbölyű orcáira feküdtek. Nem sírt, egészen komoly volt, mintha most is tudná már, hogy a gyöngeség milyen nagy szégyen, s midőn János úr elragadtatással emelé őt ajkaihoz, s szúrós, tövises bajuszával összevissza csókolá piros két orcáját, még mosolyogni kezdett, s vígan kiáltott egypárszor, amit azután a körülállók János úrral együtt találgattak, hogy mit mondott.
— Beszélj még lelkem kicsinyem — rebegé János látva, hogy a gyermek mindenféle változatokra illeszti apró gömbölyű ajkait, mintha tudná ő jól, hogy mit akar mondani, de nem találná rá az igazi szót. — Mondjad, mondjad! Ne félj semmit, megértjük mi! Mit mondtál megint?
Az orvos azonban és a tudós asszonyok jónak látták megérteni a csecsemő beszédét odamagyarázva azt, hogy az visszakívánkozik már anyjához, azért elég lesz most az egyszerre a szeretgetés, s kivették őt János úr kezéből, visszavitték anyjához, mely után a jó úr nem tehetett egyebet, mint hogy odalopózott a mellékszobába, s ott hallgatózott, ott fülelt, ha nem sír-e a gyermek; minden kijövőtől megkérdezte, hogy mit csinál, hogy van azóta — és minden bemenőtől izent neki valamit.
Ki bírná örömét leírni, ha egy-egy vidám kiáltása a gyermeknek kihallatszott a szobából; hiszen csak még egyszer megkaphassa, sohasem teszi őt le kezéből!
Dél felé ismét kijött hozzá az orvos, s kérte őt, hogy menjen át vele más szobába.
— Miért? Én szeretek itt lenni. Legalább hallom, amit róla beszélnek.
— Igen, de én meg nem akarom, hogy odabenn meghallják, amit mi beszélünk.
János rámeredt. Rosszul kezde lenni az orvos hideg tekintetétől, s gépileg követte őt a szomszéd terembe.
— Nos, uram; mi az, amit ön nekem akar mondani, hogy mások meg ne hallják?
— Nagyságos uram. Ma nagy öröm szállt nagyságod házára.
— Azt tudom, azt érzem, uram. Áldom érte az Istent.
— Isten nagy örömöt mért nagyságod szívére, de jónak látta a fájdalom által is próbára tenni azt.
— Mit akar ön mondani? — ordíta fel ijedten Kárpáthy, s arca elkékült.
— Lám, nagyságos uram, ez volt, amitől féltem, azért hittam ki a mellékszobából; legyen ön keresztyén, és tanulja viselni az Isten kezét.
— Ne kínozzon ön, mondja, mi történik?
— Nagyságod neje meg fog halni.
Kárpáthy egy szó nélkül állt meg e hír után. Most azon a helyen maradt állva, és egy hang nem repült el szájáról.
— Ha volna számára e világon segély — szólt az orvos —, azt mondanám, még van remény; de kötelességem megmondani önnek, hogy számára csak órák, csak percek vannak még hátra, azért nagyságos uram, tegyen erőszakot indulatjain, s jöjjön be hozzá, s búcsúzzék el tőle, mert kevés szava van még hátra.
Kárpáthy hagyta magát vezetni a haldokló szobájába. Előtte összefolyt a világ; nem látott ő senkit, nem hallott semmit, csak őt látta ott fekünni halványan, elhervadtan, a halál verítékével gyönyörű arcain, a halál halaványságával édes ajkai körül, a halál megtört fényével szép lelkes szemeiben.