A hóvilágnál bizton haladt keresett céljához.
Nagy fehér márványemlék emelkedett egy zöld lomb oldalában, rajta fenn a halál szomorú angyala aláfordított fáklyával.
Az éji lovas egyenesen az emlék felé tart.
E látogató Rudolf.
Tehát mind a ketten eljöttek, s a sors úgy akarta, hogy ott találkozzanak együtt.
Rudolf biztosan sietett a fehér emlékoszlophoz, s megdöbbenve állt meg, midőn annak talapján egy férfialakot látott összeroskadt, félig ülő, félig térdeplő helyzetben heverni. De az is megdöbbent az ő alakjától.
Egyik sem ismert rá a másikra.
— Mit keres ön itt, uram? — szólt Rudolf elébb visszanyerve hidegvérét, s közelebb lépett a térdeplőhöz.
Sándor ráismert e hangra. Megtudta, hogy az Rudolf, és nem bírta megérteni, hogy jön az e helyre, ez órában.
— Gróf Szentirmay úr — szólt szelíden —, én azon kézműves vagyok, kihez ön annyi szívességgel volt egykor; tetézze e jóságát most azzal, hogy hagyjon itt egyedül, és ne kérdezzen tőlem semmit.
Rudolf bámulva ismert rá az ifjúra. Most világlott át eszén, hogy hiszen e nő, mielőtt Kárpáthy neje lett volna, egy szegény ifjú kézművessel volt eljegyezve, aki érte oly bátran, oly lovagi merészséggel tette ki magát a halálnak.
Most érte mindent.
Megfogá a szegény ifjú kezét, s megszorította azt.
— Ön szereté e hölgyet. Ön eljött őt megsiratni?
— Igen, uram. Nincs akit megszégyenítsek vele. A halottakat szabad szeretni. Én szerettem e nőt, szeretem most is, és sohasem fogok mást szeretni.
— Tehát vele volt eljegyezve — gondolá Rudolf magában —, mennyire szeretteték! Milyen boldog lett volna, ha ez ifjún kívül sohasem ismer senkit; még most is élne, és boldog volna. Mennyi nemesség, mennyi önzéstelen szerelem fogadta volna az ifjú szívében, kitől úgy elszakította magát, hogy az csak nyugvó porában látogathatja őt meg újra.
És a kézműves nem kérdé a főúrtóclass="underline" “Hát önt mi hozza e helyre ily órában, hát ön kit keres itt a halottak között?” Mással volt elfoglalva ő. A kedves, vidám gyermekre gondolt, ki egyszerű polgári viseletben ott ült mellette egykor a jázminlugas alatt, s beszélt előtte gyermeteg örömmel, minő jó gazdasszony fog ő lenni egykor!... És midőn homlokát a hideg márványra hajtá, azt képzelé, hogy most az ő sima vállán nyugszik feje.
Rudolf úgy szánta az ifjút.
— Maradjon ön itt, én egyedül hagyom. Itt a temetőn kívül meg fogom várni, ha valamiben szolgálatára lehetek, rendelkezzék velem.
— Köszönöm, uram, én is megyek; már elvégeztem, amiért ide kellett jönnöm. Lássa, nem tudtam volna élni; megölt, álomkórossá tett az a gondolat, hogy ő meghalt, és én még csak közel sem lehettem hozzá. El kellett jönnöm, hogy megpróbáljam, ha megöli-e hát az embert a szívbeli érzés? Most már tudom, hogy nem öl meg, most már megpróbálom, hogyan lehet tovább élni.
A sírkőre nagy aranybetűkkel volt felvésve a kedves halott neve; a hóvilágnál ott ragyogtak a betűk:
“Kárpáthyné Mayer Fanny.”
Az ifjú kézműves levevé fövegét, s áhitattal, tisztelettel, minővel egy halott ajkait szokták érinteni, megcsókolá e névnek “Fanny” mindenik betűjét.
— Ön előtt nem szégyenlem e gyöngeséget — szólt azután felállva Rudolfhoz —, hisz önnek nemes szíve van, ki engem nem fog kigúnyolni.
Rudolf nem felelt semmit, de félrefordítá arcát. Isten tudja, miért nem akarta, hogy most ez ifjú szemeibe lásson.
— Mármost mehetünk, uram.
— Hol akarja ön az éjt tölteni? Jöjjön Szentirmára velem.
— Köszönöm, uram. Ön igen jó hozzám. De még ez órában fordulok vissza. A hold nemsokára feljő, az út elég látható. Sietnem kell, mert sok dolog múlik nálam nélkül otthon.
Nem lehetett őt erőtetni, a férfi fájdalma azt kívánja, hogy ne vigasztalják.
Elkísérte őt Rudolf lóháton az útféli csárdáig, ahol a szán készen várt reá; nem állhatta meg, hogy meg ne szorítsa kezét forrón, és meg ne ölelje.
Sándor gondolni sem tudta, miért oly nyájas, oly jó őhozzá e magas úr.
A szán nemsokára eltűnt az éjhomályban, azon az úton vissza, melyen idejött. Rudolf csendesen haladt tüszkölő ménjével a hósíkon keresztül... Ismét visszatért a fenyőfákhoz. Ismét fölkereste a fehér emléket. Ott megállt, és gondolt a sokat szenvedett nőre, ki tán ott alant is róla gondolkozik. Előtte állt arca, midőn utánanézett az elvetett amarántnak, midőn szilaj paripán vágtatott előle, midőn szerelemben kétségbeesett arccal omlott keblére, hogy ott édes kín és fájó gyönyör között kisírja fájdalmát, melyet éveken át elrejtve hordozott. És amidőn ezekre gondolt, szép szemei megteltek könnyel.
Az eltávozott ifjú térdének nyomai még ott látszottak a hóban, mely az emlék talapját belepte. Rudolf elgondolkozott.
Hát nem érdemelt-e meg ennyit azon nő, ki szenvedett — szeretett — és meghalt? Meghajtá ő is térdét ez emléken.
És olvasá azt a nevet.... Mint a kísértethívás, oly csábítón ragyogott előtte ez öt betű “Fanny”.
Sokáig habozott önmagában. Gondolkozott... gondolkozott...
Végre odahajolt, és megcsókolá sorba az öt betűt.... éppen, mint ama másik ifjú...
Azzal lovára veté magát. Eltévedt lovásza, ki urát nem találta, már nyugtalanul kürtölt a vadaskert szélében, azt nemsokára utolérte, s félóra múlva Kárpáthy János udvarán voltak, ki sietve hívatá Rudolfot még az éjjel.
XXIX. A végintézet
Rudolfot már várták a kastélyban. Amint leugrott lováról, az előcsarnokban várakozó Pál rögtön felvezette őt Kárpáthyhoz.
A cselédség mind fekete ruhát kapott, amióta az úrnőt eltemették, s a tükrök és címerek a szobákban még azon módon be voltak fekete fátyollal húzva, ahogy a temetés napján hagyták.
János magánszobájában várt Rudolfra, s amint belépni látta őt, felkelt helyéből, és eléje sietett, s megrázta forrón az érkező kezét.
— Köszönöm, Rudolf, köszönöm, hogy eljöttél; megbocsátasz, hogy ily órában, ily sietséggel küldtem érted. Hozott az isten! Nagyon köszönöm, hogy eljöttél. — Rudolf, én olyan különösen érzem magamat. Három nap óta valami szokatlan kellemes érzés állja el tagjaimat, hogy éjjel felkölt álmomból, s a különös öröm miatt, vagy nem is tudom minek nevezzem, nem lelem helyemet. Én halálomat érzem. Kérlek, ne mondj ellent. Nem félek én attól; vágyódom utána. Olykor valami gyors zúgás csap el fülem mellett, mintha valami sebesen elrepült volna mellette. Én tudom, mi az. Kétszer éreztem hasonlóul, mindkétszer szélütést kaptam; úgy hiszem, most ez az utolsó lesz. Örömmel gondolok rá, legkisebb félelmet sem érzek előtte. Azért küldtem hozzád, hogy most józan ésszel, nyugodt vérrel végintézetet tegyek, melynek végrehajtására téged kívántalak felkérni. Elfogadod-e azt?
Rudolf némán inté helyeslését.
— Jer tehát velem a levéltárba. A többi tanúk mind ott várnak már. Akiket hirtelen összegyűjthettem, különben becsületes emberek mind.
Amíg végigmentek három-négy szobán, János gyakran megállítá Rudolfot elmondva neki: “Nézd, itt ezen szobában hallottam őt legutoljára nevetni — ott ama széken feledé sálját, most is ott van — amott az asztalon egy pár kesztyű, miket legutoljára viselt — itt ült — itt rajzolt — amott a zongora most is felnyitva, az ábrándmű kitárva a támlán. Ha még egyszer visszajönne!”
Majd egy szobába nyitott be, melyet amint a gyertyák megvilágítottak, Rudolf döbbenve rendült össze.