...Ami rendelkezhető vagyonom ezeken felyül megmarad, azt jelen végintézetem végrehajtója, gróf Szentirmay Rudolf bölcs belátása szerint oly köz hazai intézményekre fordítsa, melyek nemzeti lételünk emelésére szolgálandnak; kívánom és óhajtom Istentől, hogy az a hon, melynek földében őseim nyugszanak, s melyben én is nemsokára nyugodni fogok, örökké boldog legyen és viruljon, hogy a nemzet, melynek tagja lehetnem isten megengedte, az utánam következő jobb és okosabb ivadék alatt méltó helyet foglaljon el minden mívelt nemzetek közt, s nevét tanulják becsülni az idegenek. Engem, sötétebb idők szülöttét, nem használhat már az új, boldogabb, nemesebb, eszesebb kor. Én csak annyi jót tehetek, hogy helyet adok nálamnál jobbaknak.
...És most lelkemet Istennek, testemet a földnek ajánlva várom nyugodalmas megoszlattatásomat, s Istenben vetett bizalommal közelitek porrá-lételem órája felé.”
Az utolsó szavak is leírattak. Az ügyész felolvasá a végrendeletet, s azzal Kárpáthy János után a jelen volt tanúk mind aláírták, megpecsételék azt, s még azon éjjel másik példányban is kiállítva, azt Rudolf mint megyefőnök átvette.
Ekkor mondá Kárpáthy a papnak, hogy hívja be az egyházfit.
Bejött az, s a kis gömbölyű ébenfa asztalra egy aranyserleget borral, s egy aranytányérkát hosszúra vágott kenyérszelettel helyezett. Az Úr szent vacsorája ez. Utolsó, minőben a halálra vált betegeket részeltetik.
A pap odaállt az asztal elé, melyen a bor és a kenyér volt. Kárpáthy keresztényi alázattal járult a szent jelvények elé, a többiek némán álltak körül.
A pap nyújtá a tört kenyérfalatot:
— Az idvezítő Jézus fogadjon be téged testének sebeibe! — És nyújtá a poharat:
— Az Ő vére mossa le a te bűneidet!
János áhítattal imádkozott ez egyszerű szertartás után, s azután jámbor megnyugvással mondá a lelkésznek:
— Nemsokára színről színre fogom látni ama boldogabb hazánkat. Ha meghallják önök, hogy beteg vagyok, ne tartsanak imát a templomban meggyógyulásomért, az hiába volna; hanem imádkozzanak az új életért. És most menjünk fiamhoz.
Fiamhoz! Mennyi érzés, mennyi indulat van ez egy szóban: fiamhoz!
Mind, akik jelen voltak, odamentek, körülállták a gyermek bölcsőjét; az komolyan tekinte szét e hallgatag férfiarcokon, mintha már ő is közéjök való volna. János kivette őt, s karjára emelé. A gyermek nagy, okos szemeivel úgy látszott rá ügyelni, s az öreg érzékeny csókja után mindig újra illesztgette apró ajkait.
Azután körülvándorolt a többi öregek kezén; mindenikre oly komolyan tekinte, mintha tudná jól, hogy ezek igen tiszteletreméltó férfiak, és midőn Rudolf is kezébe vette, a gyerek kacagni, hánykolódni kezdett, kis kezeivel vergődve, s nagyokat sikongatva, mint ahogy a gyermekek szokták tenni, mikor jókedvök van. Ki tudja, miért? Rudolf megcsókolta a gyermek homlokát.
— Hogy örül, mintha tudná, hogy ezentúl te fogsz atyja lenni...
Néhány óra múlva estebédnél ült az egész társaság.
Feltűnt, hogy János úr semmit sem evett, és nem ivott.
Ő azt mondá, hogy nem akar a szent kenyér és bor után közönséges ételekkel ellakni, s holnapig nem eszik semmit.
Vén cselédje azonban, ki felszolgált, megsúgá Rudolfnak, hogy már tegnap estétől fogva egy falatot nem érintett az öreg.
XXX. Búcsúvételek
Mindenki jókor lefeküdt a kastélyban, csak Rudolf maradt fenn sokáig. A kandallóban barátságos tűz robogott; éjfélen túl elült ott a tűz előtt, s múltról és jövőről gondolkozott. Elmondani ezen eszméket, árulás volna. Vannak titkok, miknek jobb a szívek fenekén maradni.
Éjfél után nagy járás-kelés támadt a kastélyban, cselédek futkostak a folyosókon fel s alá. Rudolf még fel volt öltözve, s kilépett a tornácra. Szemben találkozék az öreg Pállal.
— Mi baj? — kérdezé tőle.
Az öreg szolga szólni akart, de ajkai össze voltak kulcsolódva, álla görcsösen remegett, mint aki sírni akar, és nem tud. Végre kitört a szó és a könny ajkán és szemein, zokogva monda:
— Meghalt...
— Lehetetlen az! — kiálta Rudolf, és sietett János hálószobájába.
Ott feküdt a nábob behunyt szemekkel, kezeit összetéve mellén, előtte nejének arcképe, hogy utolsó pillantása is őreá essék. Oly tiszteletreméltó volt ez arc a halál után, letisztulva róla a gyarló szenvedélyek, csak az ős eredeti jelleg látszott meg minden vonásiban.
Olyan csendesen halt meg, hogy még hű szolgája sem vette észre, ki vele egy szobában aludt, és csak midőn a nagy nesztelenség által megdöbbentve költögetni kezdé, akkor látta, hogy halott.
Csakugyan jól sejté utolsó óráit. Az a névtelen öröm, az a kimagyarázhatlan jóérzés a halál közelléte volt.
Rudolf rögtön orvosáért küldött, ámbár egy tekintet ez arcra meggyőzheté, hogy itt többé orvosra nincsen szükség. Mire az megérkezett, már vége volt mindennek, csak a ravatalra volt szükség.
Minden előre el volt készítve hálószobájában a ravatalhoz. Koporsó, szemfödél, címerek, fáklyák. Nem félt a koporsótól úgy, miként ama névünnepén.
Úgy történt minden, ahogy megrendelé.
Ugyanazon szobában állíták fel ravatalát, ahol neje feküdt.
Felöltözteték azon köntösbe, melyben vele megesküdött, úgy tevék a koporsóba.
Ugyanazon énekes ifjakat hívták meg, kik neje fölött énekeltek olyan szép, olyan megható halotti dalokat. Ugyanezen halotti énekek zendültek meg az ő koporsója fölött is.
Halálának híre benyargalá az egész vidéket, s miként amaz ünnepély napján, ismét tarka néppel tölt meg a kárpátfalvi udvar. De most a víg arcok helyett szomorúak jöttek. Senki sem maradt el a régi ismerősök közől; mindenki sietett őt még egyszer látni, és mindenki azt mondá, hogy nem lehet ráismerni, úgy elváltozott a halálban. Hát még akik életében látták őt így elváltozni.
Koporsóját roppant nép követte a sírboltig; fáklyáit az ország legelőbbkelő férfiai vitték, s a legtiszteletreméltóbb delnők járultak utána.
A szokás úgy hozta magával, hogy az általános örökös, az egyetlen fiú kísérje atyja koporsóját. De az még csak félesztendős, azt ölben kellett vinni. Szentirmayné vitte keblén. És mindenki, aki látta, azt állítá, hogy oly gyöngéden tudja e gyermeket ölelni, takargatni, mintha valódi anyja volna.
Boldog gyermek!
A legnagyobb csapásokon, apa-anya veszteségen fájdalom nélkül esik át, s új atyát és anyát nyer helyettök.
A jó öreg nábobot elbúcsúztatá ugyanazon lelkész, kinek szavai oly vigasztalólag hangzottak neje felett, sokan sírtak, de legtöbbet sírt maga az a pap, akinek a többit vigasztalni kellett volna, csak az téríté magához, midőn végül a megholt ismerőit kellett előszámlálnia, mely végeszakadatlan lajstrom tökéletesen kivert minden érzésfoghatóságot minden lélekből. Annyi nagyságos, méltóságos, főméltóságú és excellenciás, főtisztelendő, tisztelendő és tiszteletes, tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő urak, kiktől egy alázatosan porrá lett halott — vitézlett Kárpáthy János ezennel búcsút veszen.
Azután levitték őt ama csendes szobákba, mikben a halottak laknak, odatették nyugodalmas ágyát elhunyt neje mellé. Az utolsó ének oly enyészetesen hangzott a sírboltba alá a földön keresztül; maguk a sírásók is siettek onnan feljutni. A nagy vasajtó döngve csapódott be utána.
Most már örökre boldog!...