XXXI. A világ nyelve
A magyarországi leggazdagabb családfők egyike követte nejét a sírba, maga után egy reményteljes fiúmagzatot hagyva, aki akkor született, midőn már senki sem várt reá, s születésével nagy zavart idézett elő sokak számításaiban.
A vélt örökös, Abellino, ki már nagybátyja rovására milliókat szedett föl, egyszerre koldussá lett ezáltal, s bukása megérzett egész az Île de Jérusalemig.
A sok összevissza bonyolult esetnél nekiszabadult a világ nyelve, nehány hétig elég tárgyat nyújtott az öreg nábob halála, s ha e sok beszédet mind összeszedjük, azt is megtudjuk, ami nem igaz.
Jerünk legelébb is Kecskerey úrhoz.
Nagy táncestély van nála. Úgy hiszem, Szépkiesdy gróf költségén, kinek valamely szép énekesnő tetszett meg, s azzal kíván ott mulatni.
Régi ismerőink közől többeket itt fogunk találni.
Itt van Livius, itt Konrád, a bohó Erdey Gergely, az étvágya ellen küzdő Málnay Georges, a szabadelvű Darvay Jenő, a szép Csendey, a különc báró Berky, az előtáncos Csepcsy Aladár, és ki tudna emlékezni a többire, kiket tulajdon édesapjok is képes volna elfeledni.
Táncszünet van; a férfiak a pipázóterembe gyűltek.
Egy emancipált hölgy is odavetődött közéjök, kecsesen füstölve a fehér papírszivarral, s délcegen hintázva magát egy szán alakú vasszéken.
Kecskerey barátunk három pamlagvánkost gyűrt maga alá, azokon ül, hogy magasabb legyen, onnan mulattatja a társaságot elmés élceivel.
Kacagnak. Az öreg Kárpáthy temetését beszélik.
Most éppen a végrendeletet kíséri kommentárokkal és illő travesztációkkal Kecskerey barátunk.
— Az öregúrtól mindenesetre igen szép gyöngédség volt, hogy az íriszeket úgy pártul fogta, mert azok szép virágok. Mondják, hogy még a kaszásoknak is meghagyta huszonöt bot büntetés alatt, hogy ahol egy íriszt találnak a mezőben, azt le ne kaszálják, hanem kikerüljék.
Az emancipált hölgy azt jegyzi meg erre, hogy ő ki nem állhatja a virágokat, mert az mind merő szenvelgés.
A jávorfák levágatását pedig valóságos gyilkossággá avatta, és azért semmiféle erdejében vágatni nem szabad.
— De mi lelte az öreget e bohóságokkal? — kérdé valaki.
— Hát lehet azt tudni, hogy ő mit miért tett? Ez is mutatja, hogy nagy bolond volt. Most Abellinónak nem marad más, mint bebizonyítani, hogy nagybátyja bolond volt, mikor megházasodott, és így sem házassága, sem az abból született fiú nem érvényes.
Óriási kacaj követte ezen ötletet.
A liberális Darvay Jenő jónak látta erre egész komoly arccal megjegyezni, miszerint ezt alig hiszi jogosan kivihető esetnek.
— Magam sem hiszem — szólt Kecskerey nevetve.
— De hát mi lesz azon esetben Abellinóból? — ezt szerette volna ismét valaki tudni.
— Nem kell miatta aggódni; az öregúr gondoskodott róla — viszonza Kecskerey fejét hátravetve —, mindennap egyre-másra egy aranyat kap in natura, melyet a Maroccaner-házban lakó ügyvivőtől kell személyesen elvinnie, mégpedig tökéletes kolduskosztümben: rongyos szűr a nyakában, kiszakadt csizmában, zsíros kalappal, posztószélből varrott tarisnyával s nagy szegesvégű bottal; így kell neki minden reggel beállítania, ha azt akarja, hogy aranyat kapjon, különben meghalhat éhen.
Rettentő kacagás fogadta a leleményes illusztrációt. Mint látjuk, e percben senki sem oly nevetséges ember — mint Abellino.
Abellinóról senki sem tartá érdemesnek tovább beszélni.
A gazdag majorátustól elmaradt, s rá lesz szorulva azon egypár ezer forintnyi jövedelemre, melyet nagybátyja kegyelemdíjul hagyott neki. Ez mindenesetre legnagyobb bűne, ami valaha terhelé. Ölhetett akárhány embert könnyelmű párbaj okban, tehetett semmivé akárhány nőt könnyelmű szerelemben, azt nem rótták fel neki vétkül, azért megbocsát a világ, az csak érdekesebbé teszi az embert; de hogy koldussá lett, hogy legmagasabb kilátásaiból alásüllyedt, azt nem bocsáthatták meg neki. Ő e pillanattól fogva csak nevetség tárgya lehet. Vajon mit fog kezdeni?
— Legjobb volna, ha instruktornak szegődnék unokaöccse mellé — szólt valaki.
— De iszen annak már megválasztá János úr Rudolfot — szólt Kecskerey —, kikötve, hogy semmire se tanítsa a fiút, mint lovagolni és pipázni. Képzelem, Rudolf neje mennyire örül, hogy ilyen könnyen jutott családhoz!
Ez olyan jó tréfa volt, hogy az emancipált delnő nevettében szinte hanyatt veté magát székestül — alig bírták elkapni.
A liberális Darvay Jenő csak annyit szeretett volna megtudni, vajon utolsó óráiban megtért-e az öreg az ellenzék zászlói alá?
— Volt rá gondja! — nevetett Kecskerey — egészen más érzések között múlt ki. Egy banda cigányt állított oda ágya fejéhez, akik parasztnótákat húztak fölötte, s körülrakta magát tokaji üvegekkel, hogy még a másvilágra se menjen át józanon. Végrendeletében meghagyta, hogy koporsójára szőlőkoszorút tegyenek, s ezt a nótát húzzák a cigányok, mikor a temetőbe viszik: “Múlik, mint az árnyék, ez az élet” — mely igen szép halotti melódiával kezdődik, hanem azután végződik egy allegrón, melynek szövege: “Fogj nosza kulacsot!” Két cigánybandának pedig vitalitiumot rendelt, hogy egyik reggel, másik este mindennap elhúzzák sírja fölött kedvenc nótáit; a kortyondi frátereknek pedig átok alatt hagyta meg, hogy minden esztendőben halála napján összegyűljenek, s ott a sírja fölött igyanak egyet az ő egészségére; azután jutalmot tűzött ki azon három szűz számára, akiknek egy esztendő alatt legtöbb szeretőjük fog lenni, csupán azt kötötte ki, hogy a temetőbe ne járjanak csókolózni, mert ő azt nem szereti hallgatni; azonfelyül mindenét a cigányokra hagyta.
— Csak az a kár — szakítá félbe Gergely gróf a kedélyes rágalmakat sardonicus mosolygással —, hogy azoknak nem hagyományozott semmit, akik emlékét válogatott anekdotákban fogják örökíteni, legalább mi sem fáradnánk itt ingyen!
Hallottuk Kecskerey urat, most hallgassuk a kortyondi frátereket.
Kutyfalvinál vannak. Odakaptak most valamennyien.
Forog az örök pohár kézről kézre. Elemükben vannak. Azaz, hogy az elem van őbennük, a bor. Óriási nagyokat kacagnak. Az a boldogabb, aki bolondabbat tud mondani.
— Megtért az öreg vénségére — mond Horhi Miska folytatva egy régen nyújtott beszédet. — Egész nap zsoltárt énekelt, s megtanult vénségére franciául meg németül, hogy a másvilágon, haneha az angyalok nem tudnának magyarul, tudjon beszélni velök.
— Hahhahha! Franciául és németül.
— Utolsó nap befalaztatá a pinceajtót, magam beszéltem a kőművessel, aki ott dolgozott, hogy senkinek se legyen alkalma az ő borának miatta a részegség bűnébe esni, s megtiltotta a bormérést valamennyi domíniumán, csak a patikában szabad ezentúl árulni.
— Hahhahha! Orvosságos üvegekben!
— Megparancsolá még azt is, hogy senki a más feleségére rá ne merjen nézni, aki az ő jószágain lakik, s valahány csapodár asszony van, fojtassék a Berettyóba, és amely iskolásleány az iskolásfiúkkal játszik, kövessen eklézsiát.
— Hahhahha! A templomajtóban!
— De az unokaöccsét csak nem merte kitagadni.
— Esztendei fizetést rendelt neki; hiába, félt, hogy megátkozza a másvilágon.
— Dehogy. Szégyenlette, hogy egy Kárpáthynak ne legyen mit enni.
— Félt szegény öreg a haláltól nagyon, azért változott úgy meg; ha csak koporsót emlegettek előtte, odalett, s mikor érezte elközelgetni halálát, nyolc papot állított az ágya körül, s meghúzatott minden harangot, úgy imádkoztak mellette, majd lehúzták lábaiknál fogva az angyalokat az égből, hogy csak ne haljon meg. Mindenét templomokra hagyta.