— Kivéve a fiát. Azt Szentirmay úrnak ajándékozá.
— De iszen — szólt Kutyfalvi csúf, szemtelen pofával —, élt volna csak még sokáig a menyecske, s kaptam volna én oda a házhoz, fogadom, hogy lett volna neki mit elajándékozni holta után.
— De már arról magam is felelek! — szól mellére ütve Csenkő Laci.
— Én is, én is! — kiáltának valamennyien.
És nincs senki itt, aki vagy egy poharat a fejükhöz vágjon.
Míg élt e nő, meg nem mertek előtte állani, s nem tudtak egy okos szót váltani vele, s most halála után jut eszükbe rágalmazni.
Ez is egyike az eredetiséghez tartozó vonásoknak.
Hagyjuk őket magukra, ezek gyógyíthatatlanok. Betegek, akik az orvosságot be nem veszik.
Vessünk most egy pillantást a Boulevard des Italiens-i klubba.
Az ismerős seigneurök és lordok most is ott szólják a világot az erkélyszobában, s ha kifogytak a közel levőkből, előveszik azokat, akik távol vannak.
Jelen van a különc lord, az északi herceg, marquis Debry és többen, kikre semmi gondunk.
Éppen most lép be monsieur Griffard, a gazdag bankár, ugyanazon sima, mosolygó képpel, amilyennel rendesen láttuk.
— Ah, monsieur Griffard legjobban fogja azt tudni, mert ő körülményesebben ismerte — kiált elé a vidám márki. (Hihetőleg valamely érdekes tárgy felől foly kétséges vitatkozás, amely eldöntésre vár.) — Mondja csak monsieur, igaz-e, hogy Abellino nagybátyjának fia született?
— Tökéletesen igaz — szól Mr. Griffard, leoldva hosszú téli sálját nyakáról.
— Ez nagy baj Abellinóra nézve. Kivált ha be nem bizonyíthatja, hogy a kérdéses örökös egy helyettesíttetett.
— Azt pedig be nem bizonyíthatja — szól Griffard úr egész bizonyossággal.
— És azt sem, hogy nagybátyjának neje valakivel tilos viszonyban élt volna?
— A nő példánya volt az erénynek — viszonza Mr. Griffard.
— Eh. Ez akkor nagyon rossz helyzet Abellinóra nézve.
— Még rosszabb a hitelezőire — szól közbe lord Burlington.
— Úgy hiszem, hogy hitelezői, kik reménylett örökség fejében pénzzel tartották, most szép savanyú képeket csinálnak.
— Az kétségtelen — szól Mr. Griffard mosolygó, derült orcával. Egy vonás, egy szemhunyorítás, egy ránc a homlokon nem mutatja, hogy ő maga is egypár milliót vesztett e fatális új örökös miatt. Azt ő nagyon restellené, ha valaha a világ megtudná, miszerint egy vastag fejű barbár táblabíró keresztet vont számadásain keresztül.
Ha találkozott valaki Mayerné asszonysággal, s kérdezé, kit gyászol.
— Az én feledhetetlen angyali leányomat, az én gyönyörű Fannymat, nagyságos Kárpáthy János úr hitvesét, az én szívemtől szakasztott gyermekemet.
És azután sírt, mint a záporeső.
A Mayer leányok is feketében jártak. A fekete ruha nagyon emeli a szépséget. De már ha mégis valaki elég kíváncsi volt azt hinni, hogy a viselet előnyén kívül más egyéb okuk is lehet e sötét színű kelmékhez, s eziránt tudakozódni kezde, nem sírtak ugyan, mert az árt a szép szemeknek, hanem ők is elmondák:
— Nagynénénk (!) holt meg; a gazdag Kárpáthy Jánosné, s ámbár miránk nem hagyott semmit — a fukar, azért mi mégis meggyászoljuk.
Egy napon annyira vitte az anyai elérzékenyülés Mayernét, hogy levelet írt Rudolfhoz, melyben “sűrű könnyhullatások” kíséretében elmondja, hogy ő egyetlen, feledhetetlen angyali leányától, az ő gyönyörű Fannyjától, nagyságos Kárpáthy Jánosné asszonyságtól még csak egy cipőszalagot sem bír, amiről rá emlékezhessék, amit keblében viselve naponta százszor elővonhasson, és százszor meg százszor összecsókolhasson, s hogy ez milyen nagy keserűség egy anya szívének. Reményli, hogy Rudolf nem lesz oly kegyetlen, miszerint egy szegény, szerencsétlen, balsors által látogattatott anyát imádott leányára való emlékezéstől meg akarjon fosztani; hanem utánanézend, ha nem találna-e örökre megsiratott leányától vagy egy fél kesztyűt, vagy más egyéb értéktelen tárgyat. Ne legyen annak egy fillérnyi becse is, mert ha valami értékest akarna neki küldeni, azt el sem fogadná stb., stb....
Rudolf megérté a jó asszonyság kívánatát, s küldött neki emlékül — tízezer pengőt.
S Mayerné oly kegyes volt, hogy — nem küldte vissza.
Másszor ismét Flórának írt levelet az érzékeny anya, illetve nagyanya, amelyben ismét keserű könnyhullatások között borul lábaihoz elmondván, hogy milyen fájdalmas az egy nagyanya szívének, ha egyetlenegy unokáját még csak nem is láthatta, ha még csak álmodni sem képes felőle. Ha meghal, még a másvilágon is hiába fog vele találkozni, mert ott sem ismerhet rá! — Esedezik tehát — kezeit, lábait csókolva a méltóságos asszonynak, adja tudtára, hogyan és miképpen láthatná ő meg egyetlenegy reményteljes unokáját. Hallja, hogy milyen szép, milyen remek, milyen kedves gyermek. Ő gyalog is elmegy oda, ha térden állva kell is odáig csúsznia, csak hogy egy pillanatig láthassa valahonnan, valami erdő széléből vagy valami toronyból, akár egy pinceablakból, hogy őtet észre ne vegye senki, azután nem bánja, ha meghal — s a többi, s a többi.
Szentirmayné igazán megdöbbent e fenyegetéstől.
Hiszen csak az kellene még a világ nyelvének, hogy Mayerné odamenjen érzékeny jeleneteket játszani leánya gyermekével. Mit tehetett? Írni veszedelmes volt neki, mert képes volt levelével eldicsekedni, s azt nem akarta, hogy kezének írása oly háznál, mint Mayeréké, hányódjék, vetődjék, s közszemlére legyen kitéve.
Szentirmayné okos nő volt, s kedélyének leleményességében kitalálta az ellenszert, mely Mayerné nagyon kellemetlen látogatását távol tartandá házától.
Írt Teréznek.
Azon lekötelező, behizelgő modorban, mely neki annyira sajátja volt, kérte meg az érdemes hölgyet, hogy hagyja el Pozsonyt megholt barátnéja iránti szeretetből, s töltsön nála néhány hetet.
Teréz nem állhatott ellent a szíves meghívásnak, sőt némi kötelességet vélt abban feltalálni, hogy Fanny gyermekének nevelési gondjait Szentirmaynéval megossza. Midőn Pozsonyból eltávozott, úgy vett búcsút egyetlen bizalmas ismerőitől, Boltaytól és Sándortól, mint aki bizonyosan tudja, hogy ott fog maradni, ahova megy.
Úgy is lett.
Flóra sohasem bocsátá őt többé vissza, s a jó polgárnőnek sohasem volt alkalma arra gondolhatni, hogy itt tán nem eléggé becsülik; az egész háznál mindenki úgy tekinté, mint egyikét a legtiszteletreméltóbb rokonoknak.
Az ő jelenléte igen természetesen örökre távol tartá a drága nagymamát, aki a kerek földön senkitől sem félt, csupáncsak egyedül Teréztől. A paradicsomból képes volna őt vissza riasztani azon gondolat, hogy Teréz is ott lesz, hideg, szenvedélytelen arcával s azokkal az elevenig látó figyelmes szemekkel, amik előtt tettetni nem lehet.
De még másvalakit is elriasztott a háztól Teréz ottléte. És ez Marion kisasszony.
Amely nap Teréz megérkezett, ő szíveskedett kirándulni kőhalmi jószágára, csak néhány hétre, amíg az új vendég ott lesz, s minthogy ez a néhány hét esztendőkig tartott, ő is ott marad végképpen Kőhalmon — vegzálni a kasznárnékat és ispánnékat.
És azután egyik esztendő a másik után jött. Teréz csak mindig ott maradt a háznál, Marion pedig egészen elmúlt onnan, csak néha-néha vetődött be ismét, mikor már nagyon meggyűlt benne a méreg, hogy azt kiönthesse.