A pozsonyi diétát s a honatyák nemzeti pompáját mint pozsonyi diák szemeimmel láttam.
Abellinónak az alakja is teljesen korrajzi sablon. Volt olyan elég. A külföldön élő, vagyonukat elpazarló magyar főurak. Azok közül egy alak különösen kitűnt: akinek fényes ősi nevéhez még egy predikátumot ragasztott a nagyvilági médisance: annak a híres táncosnőnek a nevét, akit a főúr egész Európán keresztül városról városra kísért, s akire a fél vagyonát elköltötte; pedig egyéb öröme sem volt belőle, mint hogy minden este abba az ágyba fekhetett le, amelyet a továbbutazó művésznő reggel elhagyott.
Az a párbaj Abellino és Fennimor között is valódi esemény.
A mellékalakok, még a legbizarrabb különcök is, csupa ismerősök, akik akkor a magyar társadalmat kiegészítették, a kortyondi fráterek, a nagyúri tányérnyalók, a pusztai kocsmáros, Kecskerey és a becsületes lelkek.
Még a női alakokról kell szólnom.
Flóra grófnénak az alakja félig a képzelet, félig a valóság alkotása nálam. Gyermekkoromban a rajztanárom egy acélmetszetű női arcképet adott elém lemásolásra, aki képzeletemben a női szépség legelőkelőbb eszményét képviselte. Azt énnekem finom hollótollal (még akkor érctoll nem volt) egészen az acélmetszés modorában, pontozva kellett megrajzolnom. Azt én háromszor is megpróbáltam, amíg csak tökéletesen nem hasonlított az eredetihez. Ez volt gróf Seilern Crescentia, később gróf Széchenyi Istvánné arcképe. Erről vettem Flóra grófnőnek a mintáját, arcban és lélekben.
Végül a Mayer leányok. Ezeket is nagyon jól ismerte az egész világ, én is ismertem. Hírhedett szépségek voltak. Három közülök már “világszépleány”, a negyedik még gyermek. S ahány, annyiféle szépség. Az egyik angol beauty, gesztenyeszín fürtökkel, porcelán zománcú fehér-piros arcszínnel, gyilkos szép kebellel. A másik francia lionne, szőke haj, fekete szemöldök, kék szem, nevető száj és fitos orr, rózsaszín lüktető cimpákkal. A harmadik, valódi almapiros arcú, fekete langos hajú, bogárszemű magyar szűz. De sok lepkeszárnyat leperzseltek ezek a tűzszemek! A legkisebb nővér valóságos Psziché-ideáclass="underline" görög szoborminta, élő márvány. (Magyar családnevük volt; előkelő.)
A költőket különösen nagy előszeretettel fogadták a háznál. Az egyik leánynak az volt ambíciója, hogy íróval vetesse el magát. Egy napon (a forradalom évének a közepén) egyike a legjobb barátaimnak, Lisznyai Kálmán odajön hozzám, s beavat a legmélyebb titkába.
— Barátom, én feleségül veszem a szép Jennyt. Mit szólsz hozzá?
— Ha tudod, hogy mit cselekszel, akkor idvezülsz; ha nem tudod, akkor elkárhozol.
(Ez ugyan idézet volt az evangéliumból; Jézus mondá ezt a szombatnapon mezei munkát végező izraelitának.)
— Hát tudom.
— Akkor vedd el.
Rövid időn ismét odajött hozzám a palóc dalok költője.
— Hát már nem veszem el a Jennyt. Megtudtam felőle még valamit.
— Még?
— Igen; azt, hogy sok pénze van. Már most nem veszem el.
Tehát a szerelmes költő azt, amit a leány szerelmében elvesztett, meg tudta neki bocsátani; de azt, amit nyert benne — azt nem.
Később aztán a szép Jenny férjhez ment egy földesúrhoz, s példás életű tekintetes asszony lett belőle.
Öt évvel később már a legifjabb leány is eladó leány volt. Ez a magyar nyelvben a bevett kifejezés a felnőtt hajadonokra nézve.
A színházban láttam őt páholyban ülve. A szerénység, a szűzesség világított az arcáról. Ezt már őrizték, mint drága kincset.
Megtaláltam benne azt az alakot, akit a regényem hősnőjévé tegyek. Ő lett a “Fanny”.
S milyen csodája a sorsnak! Két évvel azután, hogy a Magyar nábob megjelent; ezt az utolsó szép gyermeket nőül vette egy külföldi előkelő, dúsgazdag mágnás. Lett belőle grófné. Még most is él, s a nevét nimbusz veszi körül. Minden évben találkozunk vele a világlapok legelőkelőbb rovataiban.
Ezek mind élő alakok, ezek mind az életből ellesett vonások, ennek a mesének az alapja való, a földje termőföld, az ege igazi levegő.
Azóta negyven év elmúlt, hogy a Magyar Nábobot megírtam, azóta sok mindenfélét összeírtam; de most is ezt tartom a kedvenc munkámnak, s midőn a jelen kiadásnál újból át kell olvasnom az egészet, nem találok benne kiigazítani valót, sőt meg kell vallanom, hogy “ma” nem tudnám ezt így megírni, mint negyven év előtt.
1893. aug. 6