— Ej, oktalan törekvés! Az országgyűlési regálisok minden fáradság nélkül hazagyűjtendik őket.
Ez utolsó szavakkal Miklós biztatta társait, ki az egész vita alatt azzal fáradozott, hogy egy, a templom előtt heverő kettétört kőoszlopot állíta fel, melyre ez embléma volt írva: “Ki állíthatja ezt fel újra?” Miklós megfordítá a követ, tört felét a földbe nyomta, s felyülkerült talapjára a tört darabot koronájával állítá megcáfolva a bölcs kérdést.
— Tehát holnap együtt megyünk az ifjú óriások klubjába.
IV. Az ifjú óriások
A Boulevard Montmartre északi oldalán áll egy háromemeletes ház, jelenleg a Jockey Club szállása, mely akkor is (1822) kedvenc gyűlhelye volt az elegáns fiatalságnak. (E mondat pleonazmusnak látszik, miután elegáns ember örökké igényt képezhet arra, hogy fiatalnak tartassék.)
Itt történtek mindazon események, melyek a magasabb köröket foglalkodtatni szokták; steeplechase-ek és lóversenyek rendezései, bankettek híres művészek tiszteletére; innen indult ki a színházakat lesújtó és felemelő közvélemény, fütty és taps; itt határoztatott el, hogy jövő farsangon minő virág fog divatban lenni; tavaly egy ideig a hortenzia volt, de vége felé a narancsvirág és a heliotropium kiszorította, most már a narancs- és a napraforgóvirág a cselédszobákba száműzetett, jelenleg a geránium és melaleuca között oszlanak meg a vélemények, s nem lehet előre megjósolni, melyik leend a győztes. Nagyobb kérdés még ennél is az, ha vajon az Académie Royale de Musique (ilyen cifra neve volt akkor az operaszínháznak) igazgatója fog-e bírni elég bátorsággal Zelmirában, mely Rossini legújabb zeneműve, a címszerepet Catalaninak adni, kit a fiatal óriások pártolni kívántak, mivel most jött és még fiatal, s mellőzendi-e madame Mainvielle-t, ki már régen itt van, s ami több: férjhez ment, s ami még több: egy színészhez, és ami legtöbb: jól él a férjével. Minden szobában, a pikétasztaloknál úgy, mint a biliárdok körül csoportok alakulnak, kik mind heves vitában látszanak lenni; mindenkit ez egy kérdés foglalkoztat, alig bírja a közérdeket egy percre magára vonni egy-egy művészi karambol vagy egy diadalmas sextet.
Az elitje a társaságnak, a crème du crème legkedvencebb helye az erkélyszoba. Pompás márvány domborművekkel ékített terem, művészi festményű plafonnal, melyen Lebrun ecsetje remekelt.
Az erkélyen öt vagy hat ifjú látszik egy csoportban, kik onnan Párizs előkelő és nem előkelő világát látva pompás anyagot találnak azon igen kedves mulatságra, melynek médisance a neve, nálunk emberszólásnak hívják.
Köztük látjuk a híres marquis Debryt, Párizs legelső bonhomme-ját, a legszeretetreméltóbb rágalmazót, kinek minden apró kalandot, a budoárok legkisebb titkait, a kulisszák regényes intrikáit meg kell tudni, azokból mindenféle változatokkal meséket, anekdotákat csinálni; ha valakire ránézett, már az bizonyos lehet felőle, hogy tud róla valamit, hanem azért a márki a legkedvesebb ember, mert senkit szemben meg nem sért, ezért pedig, amit az embernek háta mögött mondanak, civilizált világban nem szokás megharagudni.
A körüle álló ifjak kacagása tanúsítja, hogy most éppen valami kedves kalandot mesél, néha a beszéd a suttogásig alászáll, a hallgatók összedugják fejeiket, egyszerre kitör ismét a kacaj, s dűlnek jobbra-balra.
A márki egy elhízott kövér ember, kiről senki sem tenne fel annyi mozgékonyságot, annyi könnyűséget; úgy tudja kezeivel, arcával gonoszul illusztrálni elmondott szavait, hogy gyakran maga a történet alig volna érdekes, ha ő nem mondaná el, s akik utána akarják mások előtt ismételni, rendesen kudarcot vallanak vele.
Azon percben érkezeink oda Rudolf gróffal és társaival, midőn a történet már javában foly; Rudolf, ki ismerős a társasággal, röviden bemutatja társait, s az illő üdvözlet után tovább foly a monda.
— Mindannyi meghiúsult törekvés és fiaskó után sem engedé magát a mi Saint-Michelünk visszarettenteni — folytatá a kedves ember —, miután szegény még csak annyira sem ment, hogy a kis Petit-pas-nak szemébe tudjon ötleni, mert szegény fiú velem együtt nemigen számíthatja magát az Adoniszok közé (milyen alkalmas emberszólási forma ez a “velem együtt”), jövendőbeli örökségét pedig eddigelé még őelőtte is ismeretlen emberek bírják, s az a havi fizetés nem elég Petit-pas-nak egy melaleuca-bokrétára, azonfelül arra sincs születve, hogy valaha esze által tegye magát szerencsétlenné; tehát mit gondoljon ki mégis a szegény Saint-Michel, hogy a kedves kis őzlábú táncosnő közelébe juthasson, vele mindennap beszélhessen, hogy úgyszólván éjjel és nappal otthon legyen nála?
— Ohó, ez kissé sok lesz! — kiálta fel e szóra Iván herceg, egy magas, katonás alak, kiben azon északi herceget van szerencsénk tisztelni, kiről már egyszer volt szó.
— No, adok száz aranyat annak, ki kitalálja.
— Add magadnak azt a száz aranyat, és találd ki! — szólt rá lord Burlington, egy furcsa angol fiú, ki háttal ülve a társaságnak lovagolt egy széken annyira elnyújtva a lábait, hogy szinte hihetetlen volt, hogy ez mind hozzá tartozzék.
— A nemes lord jobb élceket mond, mint magam — nevetett a márki —, jól tudja, hogy száz arany nem szokott a zsebemben heverni. Tehát a jámbor fiú — beszegődött a kis táncosnéhoz —inasnak.
— Ah, ah! — kiáltának fel valamennyien.
— Úgy dupla célt ért el — szólt hátulról a lord —, mert egyúttal szobaleányoknak is udvarolhat.
— Fi donc! — hangzék egy vékony, cérnaszálvékony hang; ez gróf Vezekéri, magyar elegant ifjú hangja volt, egy nyúlánk, tejképű ifjúé, ki kényes lustasággal veté hátát az erkély rácsozatának, két karját túllógatva rajta. — Fi donc! Ne mondja ön tovább, ez engem alterál, ily skandál a mi köreinkben!
— Nincs valamelyiteknél szagos üveg? A gróf úr elájul! — kiálta tréfásan Debry.
— Halljuk a történetet tovább! — sürgeték mások.
— Tehát a fiú inas lett a kis Petit-pas-nál — nevetett Iván —, tán éppen az volt, ki a múltkor kocsim ajtaját kinyitotta, s és egy rubelt adtam neki.
— És aki az én redingote-omat teával végigöntötte — szólt a lord —, és én egy pofont adtam neki érte.
— Ah, ah! — iparkodék szólni selyemszál szavával a fiatal szenzitív magyar gróf — és akire én rábíztam, hogy szerelmes leveleimet adja át kisasszonyának.
— No, azokat bizonyosan mind a tűzbe dobta! — nevetett Debry. — De hagyjátok hát elmondanom, mi történt tovább —, mert ez a java.
— Halljuk!
— Egy napon a kis Petit-pas-nak légyottja volt a boulogne-i erdőcskében, hol neki csinos kis villája van isten kegyelméből.
— És az én erszényemből — dörmögé Iván.
— Herceg, amit a jobb kéz ad, ne tudja a bal — szólt feddőleg a márki. — Tehát a kis táncosnőre valami pásztoróra várakozék odakünn, mire nézve idegen kocsit bérelt, s inasát természetesen magával vivé.
— Kit? Saint-Michelt?
— Éppen őt; ott valami derék tábornokkal kellett találkoznia, ki iránt a kedves hölgy úgy hiszem, személyes vonzalmat érez.
— Debry! Ne rágalmazz! — kiálta tréfás feddőzéssel Rudolf, ki szinte a hallgatók közé vegyült.
— Ah, elfeledtem, hogy méltóságod jelen van, különben jobban vigyáznék kifejezéseimre. Annyi kétségtelen, hogy a derék tábornok igen szerencsés az asszonyok körül, engem magamat már több helyről kiszúrt.