— Annál jobb, mondám, tehát adatni fogjuk ugyanazon este Zelmira két első felvonását és utána azt a kiállhatatlan két utolsó felvonást “Italiana in Algeri”-ból, mely elől rendesen meg szokott szökni a közönség. Hát nem jól van így?
— Dicső, felséges! — kiáltának mindnyájan — leleményesen van kigondolva, az arrangement tökéletes. Ugyanazon este a diadal és a bukás, egyfelől a taps, másfelől a chut (pisszegés).
— De halljuk tovább. A feltétel ezért az volt, hogy a kutyaszezonnak vége szakadjon. — Itt felugrott Abellino székéről, egyet csettentve ujjaival. Eh voilà: már vége van!
— Hogyan, hogyan? — kérdék mind elcsodálkozva.
— Én rögtön lóra ültem, beszéltem bankárommal (ennél a szónál megigazította kravátliját, hogy hallgatói azalatt gondolkodhassanak azon, miszerint neki ismét bankárja van); onnan egyenesen vágtattam Pelerinhez, kié az a művészkutya. Kihívattam magamhoz kutyástul, s le sem szállva lovamról azt kérdezém tőle: “Hogy adod azt az ebet?” A pimasz elébb gorombául felelt azt mondva, hogy nincs annyi pénzem, amennyiért azt megvehessem. Par Dieu! Lehet-e magyar nemesnek ennél nagyobb gorombaságot mondani? Hát úgy nézek én ki, uraim, mint akinek azt lehet mondani, hogy nincsen pénze? — Hah! — dühösen kiálték a fickóra — Monsieur, mint nevez ön pénznek? Hiszi, hogy én nem tudom megadni kutyájának az árát? Mit kér ön érte? — Az ember azt felelé, hogy nem adná ötvenezer frankon alól. — Fripon! s azt nevezi ő pénznek! Itt van ötvenezer frankod! — kiálték hirtelen kirántva tárcámból ötven bankbilétet, s odavetém neki. A fickó elbámult; a kutya ugyan művészete keresményével őt évrül évre táplálta, de a kutya meghalhat, ötvenezer frank pedig nem hal meg, s azon ő magának fűszerszámos boltot nyithat, s élhet belőle holtig; egy kicsinyt gondolkozni látszott, azután eltette a bankbiléteket, s a pudlit örvénél fogva odavezette hozzám, s vigyorogva mondá: “Ezzel ugyan jó vásárt csinált az úr!” A gazember valami vándorszínház igazgatónak nézett, s azt hitte, hogy már most majd én fogok városrul városra járni a kutyával, s mutogatom, hogy micsoda mesterségeket tud. No semmirevaló, hogy lássad, miszerint egy magyar nemes embernek ötvenezer forintot kidobni micsoda tréfa, s máskor respektusod legyen előtte, hát íme, nézz ide! Azzal kivontam nyeregkápámból egy tercerolt, s puff! ott hevert a kutya agyonlőve —, s azzal vége az ebszezonnak.
A csodálkozás megnémítá az ajkakat, csak egy önkénytelen sóhaj volt hallható.
— Társad sajnálja a kutyát — szólt Abellino Rudolfhoz Istvánra mutatva.
— Nem a kutyát, hanem téged.
— Eh bien, én teljesítém a föltételt, s Deboureux is a magáét, holnaputánra van kitűzve Zelmira és La Italiana; most sietve gondoskodni kell az előkészületekről, a szerepeket fel kell osztanunk, hogy mindenre időnk teljék, mert sietnünk kell; Debryre bízzuk a virágárusnőket felhajhászni; valahány melaleuca van, mind vegye meg; Fennimor (ez a tejfürdőt használó hazafi keresztneve volt) beszéljen azokkal a poétákkal, akik nekünk dedikálni szoktak, írjanak magasztaló verseket. Iván siessen az ékszerárushoz, s válassza ki a legszebb gyémántokat — neki ebben legjobb ízlése van — egy pompás diadém számára; ha a klub pénztárát meghaladja a költség, azt én fedezem.
Az ifjú óriások közt nagy mozgalom támadt e szóra, mindenki akarta, hogy valamit bízzanak rá.
— Parancsoljanak velem is! — ismétlé az a fiatal gentleman, aki az atyját excellenciás úrnak szokta titulálni. — Parancsoljanak velem is! — ismétlé már tizedszer.
— Szívesen, barátom — szólt a mindent rendező Abellino —, siessen ön monsieur Oignont felkeresni és idehívni.
Az ifjú ember egy darabig gondolkozott, ha vajon elég nagy megtiszteltetés-e ez rá nézve vagy sem. Végre mégis elhatározta magát, vevé a kalapját és eltávozott.
— Hát ti semmit sem fogtok mozdítani, he? — kérdé Abellino odafordulva, hol Rudolf és társai álltak egy szegletben.
— Ahol annyi a játszó személy, nézőnek is csak kell maradni — felelt hideg szarkazmussal Rudolf, míg István megfogá Abellino karját, s mutatóujját annak gomblyukába akasztva odavoná közéjük.
— Szólj, miért e harag Mainvielle-né ellen? Sértett meg valakit közületek?
— Mindnyájunkat! Vérig sértett! Hogy négy év előtt ide jött, az egekig emeltük, dicsőítettük, világhírt szereztünk neki, s mivel hálálta meg? Avval, hogy pimaszul elvonult előlünk morózus, hypochondriacus férje mellé, a legderekabb gavallérokat visszautasította; pedig többen a legbecsületesebb liaisont szándékoztuk vele kötni, mind visszautasított.
— Már így igazatok van — szólt Rudolf alig mozdítva keserű vonásra ajkait.
— De ez mind kevés. Nemrég bankettet adánk, melyen csupa művésznők és műbarátok valának jelen, s ő kihúzta belőle magát azt vetve okul, hogy férje beteg, azt kell ápolnia. Ah madame! Ön velünk dacol? Megállj, majd megmutatjuk, hogy le tudunk onnan vetni, ahova felemeltünk!
— Hátha az asszony férje fel talál lépni ellenetek? — kérdé Miklós, ki ezt nagyon természetesnek találta volna.
— Férje? Que diable? Mit léphetne miellenünk? Mi közönség vagyunk és ő színész, mi fizetünk és ő játszik; ha tetszik tapsolunk, ha tetszik fütyülünk. Megfizettünk érte.
— Egyet hagyj még mondani — szólt István, mi később szokássá vált nála, annak akivel beszélt, nyakkendőjét igazgatva —, ez a nő magyar születésű, hazánk leánya. Tehát még itt is üldözni fogjuk-e azt, ami a miénk?
Abellino nem felelt a kérdésre, hanem amint István gomblyukában tartá ujját, tréfásan monda:
— Lesz ön szíves gomblyukamat elereszteni, vagy levessem frakkomat és itt hagyjam? — Az elsőbbi megtörténvén, a fiatal lion nonchalant lebegéssel a több óriások közé vegyült.
Nemsokára visszaérkezett az alispáni és bárónői mésalliance-ból származott fiatalember monsieur Oignon társaságában.
Monsieur Oignon pedig senki sem volt más, mint a claque entrepreneurje, magyaruclass="underline" egy olyan ember, aki tapsokkal és füttyökkel kereskedik. Nagy tekintélyű férfiú, kitől az írók és művészek sorsa függ.
Az első cikk iránt, a taps, koszorúhányás és versszórás dolgában hamar megvolt az alku. A másik kissé nehezebben ment; egy köztiszteletben álló művésznőt kipisszegtetni nem tréfa dolog, s ahhoz úgy könnyedén hozzáfogni nem lehet, az ember hamar alkalmat nyújt magának a gendarmerie-vel való megismerkedésre, a publikum is hamar pártra kelhet. Aztán a claqueur chefnek is van szíve.
No de szerencsére a claqueur chef szíve nincsen vasból, nehány markába nyomott argumentum végre mégis meglágyít; majd meglátja, hogy mit tehet. Rajta lesz, hogy a fogadtatás hideg legyen, kieszközli, hogy a pástétomhordók ne hordjanak frissítőt a karzatokon, hogy a közönség zúgolódjék a nagy melegségben, aztán egy-egy kis véletlen intermezzo mindig jó szolgálatot tehet; egy kalap, mely a földszintre esik, egy ember, aki a pianisszimóban irtóztató nagyot ásít, hogy a közönség könnyebbvérű része kacagva fakadjon, mindez sokkal többet fog érni, mint valami elhatározott fütty, mert az unalom és hidegség sokkal lesújtóbb nyilatkozat, mint a pisszegés és fütty, mely gyakran visszahatást szokott előidézni.
Ilyenformán megköttetett és ratifikáltatott az egyesség a holnaputáni napra, mely nevezetes napot oly nehéz volt elvárni a felizgatott óriások kedélyének.
— Hát viszed-e őket haza? — kérdé Rudolf hallgató társától.