— Nagy, ahol ön nincs. Én istenem, minő gondolat; önnek mellette Italianában lépni föl! A közönség hideg lesz.
— Hozzászoktatott már.
— De nem csak hideg, közönyös lesz; nemtetszését fogja éreztetni.
— Eltűröm Jeanette.
— Óh, madame, ön nem tudja, mi van ön ellen készülőben. A városban mindenütt beszélik...
— Mit beszélnek?
Jeanette habozni látszott, mintha új szókat akarna felfedezni, végre mégiscsak az igazit mondá meg:
— Hogy önt ki fogják pisszegni...
Jozefine egy percre halavány lett, mint a fal, szerepe kihullott kezéből, feje alácsüggedt, s szemeiben két könnycsepp jelent meg.
— Óh, madame, ha lehet, ne lépjen ön fel ma, ne lépjen fel soha többet; önt meg fogják gyalázni.
Jozefine nyugodtan emelé fel e szóra arcát.
— Tegyék. Mit gondolok én már vele!
S itt pillantatai alvó férjére estek.
— Ne beszéljünk többet, Jeanette, férjem föl talál ébredni, s meghall valamit.
Mainvielle e percben felnyitá szemeit, s száraz kezét kinyújtva, megfogá Jozefine sima fehér kezét, s odavoná őt magához, halk suttogó hangon rebegve:
— Mindent hallottam. — Óh, a betegek ravaszok, sokszor lehunyják szemeiket, tettetve, mintha alunnának, csak azért, hogy kihallgassák, mit beszélnek körülöttük... Hát ide jutottunk!...
Jozefine lehajolt hozzá, és megcsókolá homlokát.
— Ne gondolj vele, Tharaud; nagyobb a hír, mint a való; én nem hiszem, hogy azt tegyék velem, és ha tennék is, mit vehetnek el tőlem? Híremet? Akkor leszek boldog, ha azt elfeledtem. Te enyim maradsz.
— Nem kellett volna engemet annyira szeretned — sóhajta Mainvielle. — A színésznő az egész világé, s aki azt lefoglalja, az tolvaj, és azt megbüntetik.
— Légy nyugodt, és ne gondolj arra többet.
— Én ne gondoljak rá többet? — szólt keserűn a beteg színész. — Én, aki tudom, mit tesz az, egyetlen szisszenést hallani ezer taps között, melyet meghall a művész legnagyobb lelkesedése közepett, s mely jobban fáj, mintha fullánkját érzenéd a kígyónak; én majd csendesen aludjam akkor ugyé, midőn tudom, hogy te, az én bálványom, az én oltárképem, a szégyenpadon állasz, s nyomorult fickók tépik le homlokod koszorúit, miket isten kezei fontak körüle. Idáig fogom hallani a sziszegést, mintha poharamból hangzanék felém. Ah, nyújtsd ide azt a poharat, hadd törjem darabra!
— Tharaud! — esenge a nő. — Ne indulatoskodjál. Sérthet-e egy tiszta lelket ily bántalom? Ha visszatérek, nem fogod homlokomon látni a szégyen pírját.
— S én addig itt az ágyban fekve fetrengjek? Azt hiszed? Nem. Elvitetem magamat oda, félholtan vitetem a nézők közé. Látni akarom, lesz-e bátorsága valakinek — engemet megölni, lesz-e bátorsága rajtam keresztülgázolni? Én! Én magam kihívom az egész világot!
— Feküdjél le, Tharaud — szólt hidegvérrel Jozefine. — Ez indulatoskodás neked nem használ. Beteg embertől senki sem fél. Ha egészséges volnál, sem védhetnél engem, mert férjem vagy. Ha szeretőm volnál, akkor tehetnél értem mindent; de gondolj rá, milyen nevetséges szerep volna az: egy színésznő férje, ki összevész azokkal, akik feleségének nem akarnak tapsolni!
Mainvielle mindkét kezével eltakarta arcát.
E percben az előszobaajtón csengettek. Jeanette sietett felnyitni.
— Ha felgyógyulok — hörgé heves zokogással Mainvielle —, kötéltáncos leszek! Cirkusz, ugrálni tanított kutyák, szemfényvesztők, orcátlan balettmeztelenség kell ide, nem művészet. Ha újra kezdem az életet, lovardát kormányzok, nem színházat. Farewell Othello! Bamboche-é a vásár!
Jozefine hasztalan kérlelé heveskedő férjét, ki szavaiban végerejét látszott kimeríteni, midőn visszatért Jeanette egy felbontott levelet tartva kezében.
— Bocsánat, madame, hogy e levelet bátor voltam felbontani, de miután átadója nevét éppen nem akará megmondani, azon gondolatra jöttem, hogy tán valami bosszantó irat, valami paszkvill; óh, az emberek mindenre képesek.
— Tehát mi az?
— Egészen ellenkezője annak, amit hittem. Elolvashatja ön.
— Névtelen levél? Ki írhatja azt?
— Nem lehet valami nagy úr, mert igen szépen van írva, egy egyszerűen öltözött férfi adta kezembe; olvassa ön, madame, olvassa úgy, hogy Mainvielle úr is hallja.
Jozefine kezébe vevé a levelet, s ezt olvasá belőle fennhangon:
“Halhatatlan művésznő! Ne lepje meg azon hír, hogy mai fölléptére bizonyos emberek, kiknek nincsen egyéb dolguk, oly előkészületeket tesznek, melyek önt megszomoríthatnák; én bizonyosan mondhatom önnek, hogy a közönségnek azon része, mely nem fecsegni, hanem hallgatni jár a színházba, mindazok, kik önben a művészetet és nem személyes kellemeit bámulták, most is forrón éreznek ön iránt, s ez érzelmöket a mai estén nemcsak szóval, de ha kell, bizonyomra tettel is be fogják bizonyítani. Azért lépjen ön oly bátorsággal a közönség elé, mint aki tudja, hogy őt szeretik. Megbocsásson ön kuszált soraimért; én, ki ezeket írtam, egyszerű kézműves vagyok, s minden érdekem, ami önhöz szólni késztet, az, hogy én is Magyarországban születtem, s önre, mint hazám leányára, büszke vagyok. N. N.”
Az egyszerű, cifrázatlan szavak oly jól estek az üldözött művésznőnek. Tehát ott, hol csak a művészet kéjeit élvezik, s nem követelnek a művésznőtől többet, mégsem hal meg a kegyelet egészen.
— Lásd — monda férjének —, e néhány szó engemet fölemel. E névtelen írás nagyobb diadal énnekem, mint egész halmazai az illatos leveleknek, miknek pecsétjei tízágú koronákat viselnek; ennek pecsétje egy méh, a szorgalom jelképe; óh, e napon erős fogok lenni!
Újra csöngettek.
Jeanette kétségeskedő arccal jött vissza.
— Az igazgató kihordója van itt valami izenettel. Nem tudom, bebocsássam-e?
— Jöhet! Bárminő izenettel — szólt Jozefine, erős szívvel. — Ma nem fog semmi megrendíteni.
S kiment elé a szalonba, nehogy férjét a netalán kellemetlen izenet újabb kedélyizgatottságba hozza.
Az igazgató egész tisztelettel jelenté kihordója által, miszerint bocsánatot kér a tisztelt művésznőtől, a mai estére hirdetett “Italiana in Algeri” helyett mást kénytelen helyettesíteni, mert a király őfensége éppen most parancsolá meg, hogy a tegnap érkezett Nemours hercegnő kívánatára, ki Mainviellenét Semiramide-ben akarná hallani, ez utóbbi dalmű vétessék elő. Azonban, ha a tisztelt művésznőt tán családi bajok tartóztatnák, az igazgató kegyeskedik elengedni a föllépést, s magára vállalandja, hogy a tisztelt művésznőt a hercegnő előtt kimentse.
A kedves, engedékeny igazgató! Milyen jószívű lett egyszerre. Ah igen, mert Semiramide oly szerepe volt Jozefinenek, melyben a közönséget elbűvölé, s ha abban lép fel Zelmira után, könnyen kiragadja a pálmát Catalani kezéből. Ah, milyen keresztvonás volt ez az ifjú óriások számításain! Rémültökben ők adták azt a tanácsot a Deboureux-nek, hogy inkább mentse fel a játék alól Mainvielle-nét, ki úgyis félni fog e napon a végzetes föllépéstől.
Jozefine arca kigyulladt, ajkai remegtek, és keble hevült.
— Tisztelem Deboureux urat — szólt hirtelen elhatározva magát —, játszani fogok!
A kihordó sietett vissza az izenettel, mely tökéletes dühbe hozta az ifjú óriások seregét. Ez merész dac s nyílt kihívás volt ellenökben; ők tért nyitottak neki, hogy visszavonulhasson, és ő nem használta azt, hanem szembeállt velök; a kihordó jól hallá az ajtón keresztül, mint parancsolá emelt hangon Jozefine társalkodónéjának, hogy legszebb diadémját, legpompásabb öltözékeit készítse el számára.