— Kár az ilyen úri gyomorba — szólt Bús Péter —, szolgálok inkább egy kis cigánypecsenyével.
— De már azt kikérem! — kiálta a bohóc. — Az nekem atyámfia, azt nem szabad megsütni.
A nagy úr kacagni kezdett ez ízetlen tréfákon; neki az ilyenekben telt mulatsága, s hogy a kocsmáros eltalálta a kedvét, egészen megváltozott iránta való szándéka.
— Hát mit tud kend adni vendégeinek? — folytatá a vitatkozást.
— Mindent biz én, nagyságos uram; csakhogy amim volt, az elfogyott, amin pedig lesz, az messze van, amim pedig volna, az nincs.
A nagy úrnak annyira megtetszett e körülírása a semminek, hogy hahotára fakadt rajta, s kívánta megörökíttetni.
— Hol van Gyárfás? Hol kuttog a poéta? — kiálta összevissza; pedig ott áll mellette a jámbor, hátul összetett kezekkel, sovány, száraz, bőrré vált orcával kedvetlenül szemlélve az egész mulatságot. — Frissen, Gyárfás, ízibe! Mondjon kend verset erre a csárdára, hol az emberek nem kapnak enni.
Gyárfás úr lehúzá szemöldökét, száját feltolta az orráig, s ujja hegyével megbökve homlokát, ex tempore kiugratá a distichont:
— Micsoda beszéd már ez! Hát mi köze ehhez a csárdához a töröknek?
— Nagy köze van — felelt nyugodtan Gyárfás. — Minthogy a töröknek enni kell, különben nem mehet, itt pedig nem kap enni, tehát a vers tökéletes.
— Szarva között a tölgye — monda rá a nagy úr, s azzal mintha hirtelen valamit meglátott volna, ismét a kocsmároshoz szólt:
— Van kendnek egere?
— Nem az enyimek, mert én csak árendás vagyok a háznál, hanem van elég, s ha egy-kettő elfogy, nem kell róla a tiszttartónak számot adnom.
— No hát süttessen meg kend nekünk egy egeret.
— Csak egyet?
— Hát mi a gutát? Csak nem pokol a béle ennyi embernek, hogy eggyel be ne érjék.
— Szolgálhatok vele — monda a kocsmáros, s rögtön hítta magával a macskákat a kamrába. Csak a mángorló köveit kellett megbolygatni, azután válogathatott bennök az ember, azaz hogy a macska.
Különben az egér olyan szép, kedves kis állat, én meg nem foghatom, miért irtóznak tőle. Csak olyan, mint a mókus, mint a tengerimalac, miket szobában tartanak, cirógatnak, játszadoznak velük, csakhogy még azoknál is ügyesebb; olyan finom kis orra van, csinos kedves fülecskéi, parányi pici lábai, furcsa komikus nagy bajusza s olyan ragyogó, fekete szemei, mint a gyémánt, s mikor játszik, mikor cincog, mikor feláll fonni két lábra, oly ügyes, oly módos, mint akármely más állat.
Attól, hogy a rákot megfőzik, senki sem irtózik, az asztalra tett csigától senki sem szalad el, pedig azok sokkal iszonyúbb állatok az egérnél, mi van hát azon elszörnyedni való, hogy egy egeret megsütnek? Kivált mikor az Kínában a legnagyobb delícia, úrias nyalánkság, melyet kalitkában hizlalnak dióval, mandulával, s csemegeképp adnak fel az asztalra.
Egyébiránt az egész társaság meg volt győződve felőle, hogy ebből a leggyönyörűbb tréfa fog kerekedni, s előre nevetett magában mindenki.
Bús Péter uram ezalatt felnyitá egyetlen nagy, pajtányi szobáját az úri vendég számára, melynek egyik szegletében volt egy üres nyoszolya, a másikban pedig egy fogas. Az ember válogathatott, ha nem tetszett hálni a nyoszolyában, hálhatott a fogason.
A hajdúk azonban lepakolván a szekérről, párnákat, szőnyegeket, tábori székeket és asztalokat hurcoltak elő, s egy perc alatt úri lakká varázsolák az üres, kongó termet. Az asztal tetézve rakatott meg ezüsttálakkal és billikomokkal, s nagy ezüstvedrekben jég közé eltéve nyújtogaták fel karcsú nyakaikat a metszett velencei kristályedények, mik csábító tartalmat látszottak ígérni.
A nagy úr végigfeküvék a számára elkészített tábori ágyon, hajdúi lehúzták lábáról a nagy sarkantyús csizmákat, az egyik parasztleány a fejéhez ült, kezeivel gyér ősz hajában kapargálva, a másik pedig az ágy végéhez, flanelldarabbal dörzsölve lábait. Gyárfás, a poéta és Vidra, a bohóc, ott álltak előtte, távolabb a hajdúk, ágy alatt az agár.
Ilyen környezete volt Magyarország leggazdagabb urai egyikének: hajdúk, bohócok, parasztleányok és agarak. Különben mind szemenszedett nép; a hajdúk a nép legizmosabbjaiból, a pórleányok legszebbjeiből válogatva, a bohóc a legfeketébb species, melyet cigányok között találhatni, s a poéta olyan fűzfáról szakadt, amilyet csak a két hazában valaha lőni lehetett.
Mindig létezett ez a faja a tollatlan kétlábú állatoknak, melynek a költő név csizma volt, amelyben járt; mely csavargott úrtól úrhoz, írva és nyomatva köszöntő, beköszöntő, üdvözlő és magasztaló, installationalis, restaurationalis, gratuláló verseket úri mecénások névnapjaira, születésnapjaira, főispáni beiktatásokra, lakadalmakra és keresztelőkre, nem különben halálozásokra, csúffá téve önmagában a költő szép nevét. Egypár példány a régi jó időkből maig is fennmaradt, kik palotáról palotára henyeséggel és hízelgéssel keresik kenyeröket. Elég keserű kenyér.
Ezalatt megsült az egér. Maga a kocsmáros hozta be feltéve egy roppant nagy ezüsttál közepére szíjáccsá faragott torma közé, a szájába zöld petrezselyem téve, ahogy egy bizonyos más állatnál szokták.
Letevék az asztal közepére.
Legelébb a hajdúkat kínálta vele sorba a nagy úr. Nem tetszett nekik. Csak a fejöket csóválták; végre a legöregebb kirukkolt a szóvaclass="underline"
— Hátha ezt a csárdát nekem adná a nagyságos úr, kocsmárostól, hozzányúlnék-e?
Ekkor a poétára került a sor.
— Pardon, grácia, nagyságos uram! Majd én csak verset írok arra, aki megeszi.
— No hát ide, Vidra. Kapd be ízibe!
— Én, nagyságos uram? — szólt az, mintha nem hallott volna jól.
— No mit félsz tőle? Mikor a sátorban laktál, egy ökröm megdühödött, s ti megettétek.
— Meg biz azt, még ha egy hordó bora megdühödött volna a nagyságos úrnak, azt is megittuk volna. Akkor volt az!
— No hát csak szaporán, a tál tisztességéért.
— De ilyen állattal nem hadakozott ám az öregapám sem.
— Légy különb az öregapádnál.
— Különb leszek — száz forintért! — szólt a bohóc, kondor haját körülvakargatva.
A nagy úr dolmánya zsebébe nyúlt, s kivett belőle egy nagy degesz tárcát, melyet felnyitva látni engedé a sok szép veres szemű bankót.
A bohóc fél szemmel a tömött tárcába sandítva ismétlé még egyszer:
— Száz forintért, nem bánom, megteszem.
— Hadd lássuk.
A bohóc kigombolá frakkját (mert mellesleg mondva, a nagy úr frakkban járatta a bohócát, mint amely öltözet előtte igen különösnek tetszett, s gyakorta a legújabb divatok szerint öltözteté őt fel, amint jöttek a bécsi zsurnálokban, hogy majd halálra kacagta magát fölötte). Tehát kigombolá frakkját, ostoba gömbölyű képét négyszegletesre húzta, nehányszor alá s fel tolta mozgékony fejbőrét, mely által egész borzas hajerdeje előre-hátra mozdult, mint a babuka bóbitája, azzal megfogá a borzalmas állatot azon részénél fogva, mely legtávolabb van a fejétől, s ilyenformán a levegőbe emelte, csúnya savanyú képet csinált, megcsóválta fejét, s kétségbeesett elszántsággal nekifanyalodva eltátá a száját, szemeit behunyta, s egy perc alatt eltűnt az egér.
A bohóc még nem tudott szólni, hanem a torkához kapott; nem bolondság egy egész négylábú állatot egyszerre lenyelni; de a másik kezét egyszerre nyújtotta a nagy úr elé fuldokolva nyögvén: “Azt a száz forintot!”