A chevalier-nak, ha benn nem akart égni, nem volt mit tenni más, mint szedni a köpönyegét, s leguggoltatván hórihorgas lovászát, felülni a hátára, s újra visszavitetni magát a hintójához.
— Te kiűztél engem a csárdából, én kiűzlek téged a világból! — mormogá magában, míg lovásza cuppogó csizmákkal tántorgott vele odább a végtelen sárban. A két ember egymás hátán olyan volt a tűzvilágnál, mint egy bukdácsoló óriás.
Itt végződött a két rokon végzetteljes találkozása a Törikszakad csárda alatt.
II. Alku egy élő ember bőrére
Monsieur Griffard egyike volt ezen időkben Párizs leggazdagabb pénzembereinek.
Griffard úr még 1780-ban pástétomsütő volt valamelyik külvárosban, s finánctudományát még csak a picpus-i kollégium diákjain élesítgeté, szüntelen hányva-vetve azt az aureus calculust, mely szerint, ha egy diák adós maradt a fellakomázott pogácsák árával, hogy lehessen azt a többi készfizetőre felróni.
A Mississippi-őrjöngés őt is magával sodorta örvényébe. Párizsban akkor minden ember egyszerre milliomos lett; úton, útfélen, piacokon, köztéreken árulták, adták, vették a Mississippi-részvényeket. Mr. Griffard eladta pástétomos boltját a legöregebb legényének, maga elment milliomokat keresni, azokat meg is találta; egy napon aztán, mint a cifra szappanbuborék, szétpattant az egész Mississippi-tréfa, s Mr. Griffard kilenc sou-val maradt a zsebében.
Ha az ember még nem volt millionnaire, s akkor marad kilenc sou a zsebében, azon nincs mit boszonkodni; de ha valaki már állt azon a magasságon, ahonnan saját kocsit, lovat, livrés inasokat, pompásan bútorozott szobákat, dús asztalt, szép szeretőket s más efféle kellemes tájékokat láthatni, a visszaesés csakugyan kellemetlenül eshetik.
Griffard úr bújában elment egy késáruló boltba, hat sou-ért vett egy nagy kést, két sou-ért kiköszörültette; azalatt odaérkezett egy csoport legújabb divat szerint levetkezett és felgyürkőzött citoyen, frígiai sipkákban, erősen kiáltozva: “Le az arisztokratákkal!” — s egy nagy póznára feltűzve zászlóképpen hozta Marat újságának legújabb esti számát, s itt észrevevén, hogy többen vannak, akik még annak tartalmát nem ismerik, levevék a póznárul, s egy a több közül, aki legkevésbé volt elrekedve, fennhangon elolvasá azt a köszörűs butikja előtt; amiből aztán Mr. Griffard azt tanulta ki, hogy sokkal hasznosabb foglalatosságot is lehet egy kiköszörült késsel mívelni, mint hogy az ember vele a saját torkát elmesse. Dugá tehát azt az öve mellé, s ő is a csoport közé vegyült, és kiáltá mint a többi: “À bas les aristocrates!”
Hol, merre hányódott-vetődött azután nehány évig, azt tán ő maga sem tudja. A hírrel, dicsőséggel nem sok baja volt, azt engedé másnak, hanem amint nehány év múlva a direktórium alatt ismét találkozunk vele, már akkor úgy tisztelhetjük őt, mint élelmezési biztost majd a rajnai, majd az olaszországi hadseregnél; aszerint, amint vagy az egyik, vagy a másik tábornok akarta főbe lövetni.
Mert az élelmezési biztosoknak két neme szokott lenni — olyanok, akik koldusokká lesznek, és olyanok, akik milliomosokká lesznek vállalatuk mellett; az elsőbbek magukat szokták főbe lőni, az utóbbiakat mások. Hanem az utolsó eset sokkal ritkább.
Mr. Griffard szerencséjére azok közé tartozott, akik milliomosokká lesznek, és nem lövetnek főbe. Nehány szép jószágocskát szerzett össze, melyeket kivándorolt főurak a státusra hagytak, s midőn újra visszajövének, a restauráció napjaiban, Mr. Griffard is egyike volt azon renomirt habituéknak, kik saját palotáik balkonjárul nézték az egyesült seregek pompás defilirozását Párizs utcáin; egynémely emigráns, ki csoporttal jött a diadalmas seregek hátuljában, csodálkozva tekinte az új, pompás, ötemeletes palotára a Boulevard des Italiens-ban, mely még akkor nem volt ott, midőn legutóbb látta Párizst, s ha kérdezősködék gazdája felől, hallott olyan nevet, mely ismeretlen volt előtte.
De nem soká maradt ismeretlen. Akinek milliomai vannak, az kevés fáradsággal juthat azon megtiszteltetéshez, hogy a legjobb társaságokba juthasson.
Mr. Griffard neve rövid időn egyike lőn a legkellemesebben hangzó jelszavaknak. Egy elegáns estély, egy zseniális matiné, egy lófuttatás, egy derék orgia, egy híres szöktetés nem történhetett meg nála nélkül, és Griffard úr sehonnan sem maradt el, mert hiszen az ily alkalmak mind igen kínálkozók arra, hogy egy ügyes, figyelmező ember a többiek szenvedélyeit, bohóságait, vagyoni állapotját, pazarlását vagy pénzszűkét alaposan kitanulhassa, s szilárd számításokat építhessen rájok.
Griffard úr a legmerészebb vállalkozó volt a világon. Ő mert nagy összegeket kölcsönözni oly ruinált tékozlóknak, akiket már a cselédjeik is megidéztettek ki nem fizetett havi béreikért, és lám, vagy egy, vagy más úton mindig pénzéhez jutott. Mikor azt mondom “pénzéhez”, ez mindig annyit tesz, hogy kétannyihoz, mint amennyit adott. Mert éppen azért foglalkozott mindig kockáztatott vállalatokkal, hogy ne legyen kénytelen aprólékos kamatfélékkel fáradozni.
S nemcsak egyeseket, nemcsak a legmagasabbakat bírta ő maga iránt lekötelezni. Gondja kiterjedt a tisztelt közönségre is. A legjobb karban álló tontinák, életbiztosító intézetek, a legszolidabb játékbankok az ő védurasága alatt állottak, s hogy a státus se mondhassa, miszerint a közügyekkel nem törődik, a börzén mindig leghitelesebbek voltak az ő tudósításai, s akármi állt a hivatalos Moniteurben, ha Mr. Griffard hirtelen nagy mennyiségű papírjait bocsátá áruba, hanyatt-homlok esett az egész börzevilág ijedtében, s futottak lefelé a kurzusok, ha pedig ő vásárolni kezde, szépen kigömbölyödtek az arcok, s mint a napsugártól a fű, úgy nőtt fel ismét minden papiros.
Néha ő egyedül egymaga maradt kitartó az egész börzeingadozásban, s olyankor iszonyúakat nyert kitartása által.
Ő maga sem tudta már, mily nagy lehet vagyonértéke. Szegény embernek nagy munka száz forintra vergődni, de egy milliomosnak csekélység másik milliomot szerezni. — Hiába, a pénz is a társaságot szereti.
Ismételjük, miszerint ez a nagy férfiú bírt azon ritka és szeretetre méltó bátorsággal, miszerint kétségbeesett vállalatokat legnagyobb önbizakodással elfogadott, vagyonbukott embereknek pénzt kölcsönzött, s ezt azért láttuk jónak újra megemlíteni, hogy elejét vegyük minden csodálkozásnak, ha a legközelebb történt csárdai rencontre után rögtön mindjárt Párizsban találkozunk elbeszélésük egyik hősével — ha ugyan szabad e címmel megbántani a fiatal sensitif chevalier-t.
A hely tulajdonképpen nem Párizs, hanem a Szajna egyik kedves szigete, az Île de Jérusalem, a párizsi leggazdagabb pénzemberek villáinak kiváltságos helye, hol minden rongyos millionaire-nek nemigen állt módjában mulatóházat építtetni, kerteket, parkokat rendezni, mert ezen a helyen minden négyszegölet ezer, néha ezerkétszáz frankon szoktak vesztegetni; úgyhogy ott egy tízholdas angolkertecske oly áron kelt, mint egy középszerű magyarországi domínium.
Mindazon villák, pavilonok és tusculanumok között, melyek e kisded szigetet ellepték, legszebb, legnagyszerűbb és legköltségesebb volt tagadhatatlanul monsieur Griffard kéjtanyája.
Egy kisded, emelkedett dombon, melyet emberi fáradság emelt magasra, homlokzatával a Szajna vizébe tekintve épült a mindenféle nemzet és kor ízlésére készült mulatólak; nagy dicséretére az akkori építészetnek, mely megvetve minden pedáns klasszicitást és másfelől minden rokokóneműt, ehelyett iparkodott mindenben feltalálni a tekervényest, a furcsát és a kényelmetlent.
Nem volt pedig elég, hogy a kert maga is szigeten állott, még azonfelül körül volt kerítve mesterséges vízfolyással, melyen mindenféle hidak vezettek keresztül, az amerikai lánchídon kezdve a fa és kéregből összerakott s téli zöldekkel befuttatott breton hidakig, s azokat mind saját alabárdos hídőrök strázsálták, saját megfelelő tanyáikon, melyek szinte majd remetegunyhót, majd tengeri világítótornyot képezének, s mindenkinek sajátszerű trombitája levén, szépen meg lehetett tudni előre, melyik hídon és melyik úton közelít valami vendég a kastély felé.