A hídon túl következtek az angolkert tekervényes utai, melyek azon időben a színfalakká nyírt korábbi falegyenes allék iránti ízlést egészen háttérbe szoríták. Az ember mindenütt egymásra hajló sűrű, lombos fák között bolyongott, elcsavaroghatván órákig anélkül, hogy odatalálhatna, ahova akar; az utak melléke mindenütt teleültetve nyíló virágsorokkal, minden kanyarodásnál majd egy jázminlugas, idilli padokkal, majd antik márvány istenszobrok, mikre igen jó gondolat volt gobalákat futtatni fel, másutt egész piramidok egymásra halmozott divatvirágokból, majd mesterséges romok, közéjök ültetett agave és kaktusz-szörnyetegekkel; itt egy egyiptomi sírbolt, igazi múmiákkal s örökké égő lámpával, melybe minden reggel olajat töltöttek; amott egy római oltár kőből faragott edényekkel, korinthi vázákkal, s mindenféle színes kövekből utánzott régi római lepények- és pogácsákkal, amilyenek Egeria nimfa idejében jók voltak a római isteneknek, s melyek alá egyszer valami tréfás ember ezt a bêtise-t írta: “Itten kaphatók régi pástétomok” — ami a hajdani pástétomsütőt egyébiránt éppen nem bosszantotta; úgyhogy még csak le sem törülteté onnan a tréfát. Néhol a tágasabb helyeken roppant szökőkutak és vízesések zuhogtak márványmedencébe üveglabdákat hajigálva a magasba s virgonc aranyhalacskákat mulattatva; miknek vize nagy keleti sások közé rejtett tavakba folydogált, hol szép fehér hattyúk úszkáltak a csendes habtükrökön, melyek nem énekeltek ugyan olyan szépen, mint a költők el akarják hitetni az emberrel, hanem annál több kukoricát fogyasztottak, ami akkor még drágább volt, mint a tiszta búza.
Ha az ember mind e tekervényeket végigfutotta, s mind e csodákat megbámulá, valahára mégis okkal-móddal ráakadt a tusculanumhoz vezető sétányra, melynek minden lépcsője narancsfákkal van megrakva, egyik még virágzik, a másikat már ért gyümölcseinek terhe húzza.
E narancsfák között látjuk az ifjú gentlemant, kivel már volt szerencsénk ismeretséget kötni. Azonban azóta egy egész évszak folyt le, a divat nagyon változott; kell tehát, hogy őt újra bemutassuk.
A calicot-szezonnak; vége van; jelenleg hosszú, térdig érő kaputot visel az ifjú dandy, mely széles keresztülvető leffentyűkkel van összegombolva, a feszes kimondhatatlan magas szárú, fényes csizmákba van húzva, a bajusznak híre sincs már, helyette a fültől az orr felé induló vajas szarvas alakú pofaszakáll ad új idomot az arcnak, a haj kétfelé van simítva, s felyül rányomva egy irtóztató valami, melyet chapeau à la Bolivarnak neveztek, s mely igen célszerű faja volt a kalapoknak, oly széles karimája levén, hogy az eső nem érhette az embert, teteje pedig fölfelé mindinkább szélesedett.
Ez Kárpáthy Abellino.
A bankár lépcsőin, előszobáin seregei hemzsegtek a léhűtőknek, ezüstös cselédi egyenruhákban kevélykedve, kik az érkező vendégeket kézről kézre adták, s elszedték köpenyét, pálcáját, kalapját és kesztyűjét, miket aztán a visszafelé jövőnek úgy kellett ismét jó borravalóért visszaváltogatni tőlök. Abellinót jól ismerték már az érdemes kenyérpusztítók, mert a magyar főurak jól tudják azt, hogy külföldön nemzetők becsületét különösen a cselédek előtt fenn kell tartani, arra pedig csak egy mód van: szórni a pénzt, minden pohár vízért, minden elejtett zsebkendő feladásáért aranyakat osztogatni. Tudnunk kell, hogy elegáns gavallér nem visel magánál egyéb pénzt, mint aranyakat, azokat is legújabb év vereteiből és jól belocsolva eau de Cologne-nyal és más illatszerekkel, hogy idegen kezek érintése ne érezzék rajtok.
Egy perc alatt el volt szedve Abellino kalapja, pálcája és kesztyűi, a cselédek egymásnak csengettek, egyik futott a másik szobába, a lovag alig ért az utolsó ajtóhoz, midőn már jött a legelébb szaladó vissza, jelentve, hogy monsieur Griffard kész az elfogadásra, s azzal szétcsapta a magas mahagónifa szárnyajtókat, melyek Griffard úr meghitt szobájába vezettek.
Ott ült Griffard, egy csomó hírlaptól körülvéve, mert mellesleg mondva, csak a magyar főuraknak van azon ideájuk, hogy a nyár azért adatott a teremtőtől, miszerint abban semmi újságlapot sem kell olvasni. Griffard úr tehát éppen a görögök legújabb diadalait olvasá, egészen felfrissülve általok azon kellemetlen érzésből, melyet egy angol kritikai lap támasztott kedélyében, aholott bizonyos Watts úr nyomról nyomra be akarja bizonyítani, miszerint azon istentelen, kevély, felfuvalkodott lord Byron minden költeményeit innen-amonnan lopogatta, s mindazok a dolgok meg voltak írva. E polémia egypár évre nevezetes emberré tette Watts urat.
A bankár előtt kis kínai porcelán asztalon ezüst teakészület állt s egy félig tölt laposdad csésze, melyből koronként valami hígságot szörpölgetett, hihetőleg tojással kevert teát, amelyet bizonyos tejből kristályosult cukorral édesíte, ami akkor legújabb találmány volt, mint mondák, igen jó a mellfájás ellen, de rendkívül drága, melynél fogva igen sok nagy úr divatnak tartá mellfájásban szenvedni, hogy vele élhessen.
A bankár szobája egy pillanatra sem emlékeztetett a hajdani pástétomsütőre; midőn az emigráltak kastélyait megvásárlá, azoknak komornyikjait is magához váltogatta, s egy ügyes komornyik a legjobb nevelő, aki valakit amaz előkelő idomtalanságokra (Unform) megtaníthat, miket a tiers état emberei, a chinéser, lateiner és filiszter osztályok annyira bámulnak, és nem tudnak elsajátítani. A bútorok masszív része, a fotelek, pamlagok, író- és könyvtartó asztalok ébenfából, ezüstékítényekkel, a kelmék fehér kasmírból, virágos bordureökkel, egy bútordarab sincs a fal mellett vagy a szögletekben, hanem részint a szoba közepén, részint keresztbefordítva a szegletek felé, mert most ez a divat, s a tömör bútorok között, melyek nehézkes alakjaikkal az újabbkori (1822) európai unalmat és költőietlenséget akarják képviselni, mint szükségesnek érzett ellentétek, felállítva a szépen cizellirozott nyúlánk korinthi vázák, drága antik szobrok, miket a nemrég felfedezett Pompéji omladékai közül ástak ki, és a tarka, fényes, aranyos, ezüstös kínai porcelán asztalkák. A lábszőnyegek mind kézzel hímzett munkák; a legtöbbre nagy betűkkel ráhímezve e szó “souvenir”, de ami azért nem hárítja el a gyanút, hogy azokat a bankár drága pénzen vásárolta; a falak ezüsttel préselt szőnyegekkel bevonva, miket a virágos tibetsálok osztanak szakaszokra, a plafontól a földig levén vonva s középett ezüstkígyók által összeszorítva, minden szakaszban pompás acélmetszetek (elegáns dolgozószobákban nem szokás olajfestményeket tartani, azok a szalonba valók), híres divatköltők és híres paripák arcképei, kiket a bankár személy szerint ismer, kik verseket írtak hozzá, és hátukon hordozák.
Mindez eléggé bizonyítja, hogy a bankárnak igen ügyes és a kor ízlését ismerő komornyikja van.
Maga a bankár egy hetven év körüli, igen tiszteletreméltó ősz férfiú, arca a nyájasságig kedves, mondhatni első tekintetre megnyerő; nemcsak viselete, de egész modora is élénken emlékeztet Talleyrand-ra, akinek ő csakugyan legnagyobb tisztelői közé tartozik. Haja csodaszép fehér, arca még egészen piros és simára levén borotválva, ezáltal is elevenedik, fogsorai épek és fehérek, kezei is különösen finomak és simák, mint szokott rendesen lenni olyan embereké, kik sokat foglalkoztak édes tészták gyúrásával.