Esk lepislogott a méhkirálynőre. Aztán fölnézett a boszorkányra.
— Nem — bökte ki —, azt hiszem, egyszerűen csak sokat tudsz a méhekről.
Néne vigyorgott.
— Tökéletesen igaz! Na persze, ez a mágia egyik formája.
— Mi, csupáncsak a dolgok ismerete?
— Olyan dolgok tudása, amit mások nem tudnak — szögezte le Néne. Óvakodva visszapottyantotta a királynőt alattvalói közé, s lecsukta a kaptár fedelét.
— És azt hiszem, itt az ideje, hogy megtanulj néhány titkot — tette hozzá.
Na végre, gondolta Esk.
— De először is, tiszteletünk kell nyilvánítsuk a Kaptárnak — jelentette be Néne. Sikerült neki a „K”-t nagybetűvel kiejteni.
Gondolkozás nélkül, Esk pukedlizett egyet.
Néne nyaklevese a gyerek tarkóján csattant.
— Biccents, már mondtam neked — intette neheztelés nélkül. — Boszorkányok fejet hajtanak — Bemutatta.
— De miért? — panaszkodott Esk.
— Mert a boszorkányok muszáj, hogy mások legyenek, és ez része a titoknak — árulta el Néne.
A kunyhó peremiránti fala előtt leültek egy napszítta padra. Előttük a Gyógyfüvek már egy lábnyi magasra nőttek, sápadtzöld levelek rosszat sejtető gyűjteménye.
— Nohát — kezdte Néne, letelepedve. — Tudod, hol a kalap az előszobában az ajtó mellett? Menj és hozd ide!
Esk engedelmesen bement, és leakasztotta Néne kalapját. A kalap magas volt, csúcsos, és, természetesen, fekete.
Néne megforgatta a kezében és gondosan megszemlélte.
— Ebben a kalapban — jelentette be ünnepélyesen — van a boszorkánymesterség egyik titka. Ha nem tudod megmondani, mi az, akkor akár abba is hagyhatom a tanításod, mert ha már egyszer megismerted a kalap titkát, nincs visszaút. Mondd meg nekem, mit tudsz a kalapról.
— Megfoghatom?
— Csak tessék.
Esk a kalap belsejébe kukucskált. Volt benne némi merevítődrót, hogy a fejfedőnek legyen valamilyen alakja, meg két hajtű. Ez volt minden.
Nem érződött különlegesnek és nem voltak titkos zsebei. Csak egy jellegzetes boszorkakalap volt. Néne mindig föltette, amikor a faluba ment, de az erdőben csak egy bőrcsuklyát viselt.
A lány megpróbált visszaemlékezni egyes részletekre a leckékből, amiket Néne oly szűkmarkúan és kelletlenül adott. Nem az, amit tudsz, hanem az, amit mások nem tudnak. A mágia lehet valami helyes dolog rosszkor, vagy valami helytelen jókor. Lehet…
Néne mindig viseli a faluban. És a nagy, fekete köpönyeget, ami egész biztosan nem mágikus, mert a tél nagy részében kecsketakaróként szolgált és Néne tavasszal kimosta.
Esk elkezdte érezni a válasz formáját, és nem nagyon tetszett neki. Olyan volt, mint Néne feleleteinek zöme. Csak játék a szavakkal. Az asszony olyan dolgokat mondott, amiket egész életedben tudtál, csak más módon, ezért fontosnak hangzottak.
— Azt hiszem, tudom — bökte ki végül.
— Hát akkor ki vele.
— Ez valahogy két részből áll.
— Igen?
— Ez egy boszorkány kalapja, mert te viseled. De te meg azért vagy boszorkány, mert viseled a kalapot. Ümm.
— Azaz… — sugallta Néne.
— Azaz az emberek látnak téged jönni a kalapban meg köpenyben és tudják, hogy boszorkány vagy és emiatt működik a varázslatod? — fejezte be Esk.
— Pontosan — értett egyet Néne. — Kobakológiának hívják. — Megérintette ezüstszín haját, amit olyan szoros kontyba fogott, hogy követ tudott volna törni vele.
— De ez nem valódi! — tiltakozott Esk. — Ez nem mágia, ez…, ez…
— Idehallgass! — szólt Néne. — Ha adsz valakinek egy üveg vörös, filléres patikaszert felfúvódás ellen, lehet, hogy hatni fog, igaz, de ha azt akarod, hogy egész biztosan hasson, akkor csinálnod kell valamit azért, hogy a páciens elméje hatásossá tegye a maga számára. Mondd azt neki, hogy ez tündérborba palackozott holdsugár vagy ilyesmi. Mormolj fölötte egy kicsit. Ugyanígy megy a megátkozással.
— Megátkozással? — nyögte elhalóan Esk.
— Aha, megátkozással, leányom, és nem kell ilyen döbbenten nézni! Te is fogsz átkot mondani, ha szükség lesz rá. Amikor egyedül vagy, és nincs kéznél segítség, és…
Tétovázott, és kellemetlenül tudatában Esk kérdő tekintetének, akadozva fejezte be:
— …és a népek nem tisztelnek. Mondd hangosan, mondd szövevényesen, mondd hosszasan, zagyválj, ha muszáj, de bizony működni fog! Másnap, amikor ráver a kalapáccsal az ujjára, vagy leesik a létráról, vagy megdöglik a kutyája, emlékezni fog. És legközelebb tisztességesebben fog viselkedni.
— De ez még mindig nem tűnik mágiának — morogta Esk, lábával csoszogva a porban.
— Egyszer megmentettem egy férfi életét — magyarázta Néne. — Különleges orvosság, naponta kétszer. Forralt víz, benne egy kis bogyólével. Azt mondtam neki, hogy a törpéktől vettem. Ez a leglényegesebb része az orvosolásnak, de tényleg. A legtöbben simán kigyógyulnak a legtöbb dologból, ha egy kis energiát fektetnek bele, neked csak ösztönzést kell adnod ehhez.
Olyan kedvesen veregette meg Esk kezét, amennyire csak lehetséges.
— Egy kissé fiatal vagy még ehhez — mondta —, de ahogy öregszel, rá fogsz jönni, hogy a legtöbb ember nem túl gyakran teszi ki a lábát a saját fejéből. Te szintén — tette hozzá gnómikusan.
— Nem értem.
— Nagyon meg lennék lepve, ha értenéd — vetette oda sietősen Néne —, de mondhatsz nekem öt gyógyfüvet, ami jó a száraz köhögésre.
A tavasz most már komolyan nekiállt a kibontakozásnak. Néne elkezdte Esket hosszú sétákra vinni, amik fölemésztették az egész napot, eldugott tavacskákhoz vagy föl a magasba a hegyomladékon, hogy ritka növényeket gyűjtsenek. Esk élvezte, hogy magasan a hegyekben erősen süt a nap, de a levegő ennek ellenére metszően hideg. A legmagasabb csúcsok némelyikéről egész a Perem-óceánig el lehetett látni, ami körbeölelte a világot; a másik irányba a Kostető vonult a távolba, örök télbe burkolózva. Egész a Tengelyig húzódott a hegyvonulat, ahol, általános vélekedés szerint, az istenek lakoznak egy tíz mérföld magas szikla- és jégszirten.
— Az istenek tűrhetőek — jelentette ki Néne, miközben megették az ebédjük és nézték a panorámát. — Te nem háborgatod az isteneket, és ők nem jönnek ide háborgatni téged.
— Sok istent ismersz?
— Néhányszor láttam a viharisteneket — válaszolta Néne —, és persze Hokit.
— Hoki?
Néne egy levágott héjú szendvicset rágcsált.
— Ó, ő egy természetisten — mondta. — Néha tölgyfaként nyilvánul meg, vagy félig férfiként, félig kecskeként, de én leginkább abban a megjelenési formájában látom, amit rohadt nyűgnek neveznék. Na persze, csak az erdők mélyén lehet őt megtalálni. Fuvolázik is. Rendkívül rosszul, ha épp tudni akarod.
Esk a hasán feküdt, és elnézett keresztül az alanti földeken, ahol néhány rettenthetetlen, egyéni vállalkozó dongó járőrözött a kakukkfűnyalábok fölött. A nap melengette a hátát, de, itt fönn, még mindig akadtak apró hófuvatok a sziklák tengely felőli oldalán.
— Mesélj nekem azokról a földekről, ott lenn! — kérte lustán.
Néne rosszallóan pillantott tízezer mérföldnyi tájképre.
— Azok csak más helyek — szögezte le. — Olyanok, mint itt, csak különböznek.
— Vannak ott városok meg izék?
— Meghiszem azt!
— Sose mentél oda, hogy megnézd?
Néne visszaült, gondosan úgy rendezve szoknyáját, hogy több hüvelyknyi tiszteletreméltó pamutflanellt feltárjon a napvilágnak, és a meleg simogathassa vén csontjait.