— Nem — felelte. — Éppen elég gond van erre, anélkül, hogy elmennénk keresni őket külrészeken.
— Egyszer álmodtam egy városról — mesélte Esk. — Százával voltak benne emberek, volt benne egy épület nagy kapukkal, és azok varázskapuk voltak…
Olyan hang hallatszott mögüle, mint mikor elszakad a szövet. Néne elaludt.
— Néne!
— Mnf?
Esk egy pillanatra elgondolkozott.
— Szerinted korán van? — kérdezte furfangosan.
— Mnf.
— Azt mondtad, idejekorán fogsz nekem mutatni valami igazi mágiát — folytatta Esk —, és most korán van.
— Mnf.
Mállotviksz Néne kinyitotta a szemét, és fölnézett egyenesen az égre; itt fönn sötétebb volt, inkább lila, mint kék. Azt gondolta: miért ne? A lányka gyorsan tanul. Többet tud a füvészkedésről, mint én. Az ő korában Tumultus Szüle már a Kölcsönvevést meg az Átváltozást meg a Küldést gyakoroltatta velem minden órán. Lehet, hogy túl óvatos vagyok.
— Csak egy kicsit? — kérlelte Esk.
Néne megforgatta a gondolatot fejében. Nem jutott eszébe egyetlen további kifogás sem. Egész biztosan meg fogom bánni ezt, mondta magának figyelemre méltó jövőbelátással.
— Rendben — vakkantotta kurtán.
— Igazi mágiát? — esengett Esk. — Nem még több gyógynövényt vagy kobakológiát?
— Igazi mágiát, ahogy te nevezed, igen.
— Egy varázsigét?
— Nem. Egy Kölcsönvevést.
Esk arca várakozásteljes kifejezést öltött. Nénének úgy tűnt, hogy a kislány elevenebbnek látszik, mint bármikor korábban.
Néne végignézett az előttük elnyúló völgyeken, míg meg nem találta, amit keresett. Egy szürke sas keringett lustán egy távoli, kék ködbe vesző erdődarabka fölött. A madár tudata jelenleg nyugodt volt. Pont jó lesz.
Az asszony gyöngéden odahívta, és a sas elkezdett feléjük keringeni.
— Az első dolog, amire emlékezni kell a Kölcsönvevéskor, az, hogy valahol kényelemben és biztonságban kell lenned — mondta a boszorkány, elsimítva a füvet háta mögött. — Legjobb ágyban.
— De mi a Kölcsönvevés?
— Feküdj le és fogd meg a kezem! Látod ott fönn a sasmadarat?
Esk fölhunyorgott a sötét, fonó égboltra.
Volt ott… két babafigura lenn a füvön, ahogy ő megfordult a szél körül…
Érezte a levegő ostorozását és feszítését a tollain keresztül. Mivel a sas nem vadászott éppen, csak egyszerűen élvezte a nap melegét szárnyain, az odalenti föld pusztán érdektelen folt volt. De a levegő, a levegő bonyolult, változékony, háromdimenziós izé volt, csigavonalak és távolba vesző kanyarok egymásba fonódó mintázata, termikoszlopok köré épült áramlások hullámvasútja. Érezte…
…hogy egy gyöngéd szorítás féken tartja őt.
— A következő nem elfelejtendő dolog — folytatta Néne hangja nagyon közelről — az, hogy ne zaklasd föl a tulajdonost. Ha hagyod, hogy észrevegye, ott vagy, akkor vagy küzdeni fog ellened, vagy pánikba esik, és egyik esetben sincs semmi esélyed. Ő egy egész életet töltött sasként, te meg nem.
Esk nem szólt semmit.
— Nem ijedtél meg, ugye? — kérdezte Néne. — Az első alkalommal hathat rád úgy, és…
— Nem vagyok megijedve — válaszolta Esk, és: — Hogyan irányítom?
— Sehogy. Még nem. Különben is, egy igazán vad teremtés irányítását nem olyan könnyű megtanulni. Valahogy… sugallnod kell neki, hogy esetleg bizonyos dolgok megtevéséhez kedve támadhatna. Szelídített állattal persze teljesen más. De egyetlen teremtményt se tudsz rávenni olyasmire, ami teljességgel ellenkezik a természetével. És most próbáld megtalálni a sas tudatát.
Esk saját tudata hátterében észlelte Nénét, mint valami ritkás ezüstfelhőt. Némi keresgélés után megtalálta a sast. Nem sokon múlt, hogy nem szalasztotta el. A madár elméje kicsi volt, éles, és bíborszínű, mint egy nyílhegy. Kizárólag a repülésre koncentrált, és észre sem vette a lányt.
— Remek — mondta elismerőleg Néne. — Nem fogunk messzire menni. Ha azt akarod, hogy forduljon meg, akkor…
— Igen, igen — türelmetlenkedett Esk. Megfeszítette az ujjait, akárhol is voltak éppen, mire a madár nekifeszült a levegőnek és megfordult.
— Nagyszerű — hökkent meg Néne. — Ezt hogy csináltad?
— Én… nem is tudom. Olyan magától értetődőnek látszott.
— Hmm. — Néne óvatosan ellenőrizte az apró sas tudatát, ami még mindig teljességgel tudatlan volt afelől, hogy utasai vannak. Néne őszinte elismerést érzett, ami rendkívül ritkán fordult elő.
A hegy fölött lebegtek, mialatt Esk izgatottan kipuhatolta a sas érzékszerveit. Néne hangja duruzsolt a tudatában, utasításokat adva, meg iránymutatást meg figyelmeztetéseket. Fél füllel hallgatta. Túlságosan bonyolultan hangzott. Miért ne tudná átvenni az irányítást a sas elméje fölött? Semmi baja se lenne tőle.
Látta, hogyan tehetné meg, csak egy egyszerű fortély volt, olyan, mint csettinteni az ujjaival — ami valójában még sosem jött össze neki — és aztán megtapasztalhatná, milyen is a repülés valójában, nem csak másodkézből.
Aztán arra is képes lenne…
— Ne — szólt közbe csöndesen Néne. — Semmi jó nem sülne ki belőle.
— Mi?
— Tényleg azt hiszed, hogy te vagy az első, lányom? Azt hiszed, közülünk még egynek se jutott eszébe, hogy milyen csuda dolog lenne, ha másik testbe bújnánk s taposnánk a szelet vagy vizet lélegeznénk? És tényleg azt hiszed, hogy ilyen egyszerű lenne az egész?
Esk ferdén nézett rá.
— Semmi szükség ilyen csúnyán nézni rám — folytatta Néne. — Egy nap hálás leszel nekem. Ne kezdj addig játszadozni, míg nem tudod, mibe vágsz bele, he? Mielőtt trükközni kezdenél, meg kell tanuld, hogy mit csinálj, ha a dolgok balul ütnek ki. Meg se próbálj addig járni, amíg nem tudsz szaladni.
— Képes vagyok érezni, hogy hogyan kell csinálni, Néne.
— Az lehet. Nehezebb, mint amilyennek látszik, a Kölcsönvevés, bár azt elismerem, hogy van hozzá adottságod. Ennyi elég mára, vigyél minket vissza magunk fölé, és megmutatom neked, hogyan kell Visszatérni.
A sas a két fekvő alak fölött csapkodta a levegőt, és Esk látta, lelki szemével, ahogy két csatorna megnyílik nekik. Néne tudatformája eltűnt.
Most…
Néne tévedett. A sas elméje alig küszködött, és nem volt ideje pánikba se esni. Esk saját tudatába burkolva tartotta. Egy másodpercig vonaglott, aztán beléolvadt.
Néne időben nyitotta ki a szemét, hogy lássa, amint a madár rekedt diadalkiáltást hallat, alacsonyan lekanyarodik a fűfedte görgeteg fölött, és elsuhan lefelé a hegyoldalon. Egy pillanatig távolodó pötty volt, aztán eltűnt, csak még egy viszszahangzó rikoltást hagyva maga után.
Néne lenézett Esk csöndes alakjára. A kislány elég könnyű volt, de hosszú az út hazáig, és már késő délutánra járt.
— A francba — mondta, különösebb nyomaték nélkül. Fölállt, leporolta a ruháját, és, az erőfeszítés nyögésével, a vállára emelte Esk tehetetlen testét.
Magasan a kristályos alkonyati levegőben a hegyek fölött a sas-Esk még magasabbra tört, mámorosan a repülés puszta életörömétől.
Hazafelé Néne összetalálkozott egy éhes medvével. Az asszony háta sajgott, és nem volt olyan hangulatban, hogy rámorogjanak. Néhány szót mormolt suttogva, és a medve, röpke ámulatára, tiszta erőből nekisétált egy fának, és több óráig nem nyerte vissza öntudatát.