Amikor hazért a kunyhóba, Néne ágyba dugta Esk testét, s fölszította a tüzet. Bevitte a kecskéket a levegőről és megfejte őket, és befejezte az esti házimunkákat.
Megbizonyosodott arról, hogy minden ablak nyitva áll, és, amikor elkezdett sötétedni, meggyújtott egy lámpást, s az ablakpárkányra helyezte.
Mállotviksz Néne általában nem aludt többet néhány óránál éjjelente, és éjfélkor újra fölébredt. A szoba nem változott, bár a lámpának lett egy saját kis naprendszere nagyon hülye éjjeli pillékből.
Amikor hajnalban újra fölébredt, a gyertya már réges-rég leégett, és Esk még mindig a Kölcsönvevő felületes, fölébreszthetetlen álmát aludta.
Amikor kihajtotta a kecskéket az istállóból, Néne fürkészően nézett az égre.
Eljött a dél, és a fény fokozatosan kiürült egy újabb napból. Néne céltalanul föl-alá járkált a konyhában. Némelykor háztartási teendők dühödt rohamai törtek ki rajta; ősöreg morzsákat bányászott ki teketória nélkül a padlólapok repedéseiből, és a kandalló hátsó fémlapjáról levakarta a tél kormát és grafitporral az elkopásig fényesítgette. A kredenc hátuljából egy egérfészket udvariasan, de határozottan a kecskeólba lakoltatott.
Leszállt az alkony.
A Korongvilág fénye öreg és lassú és nehézkes. A kunyhóajtóból Néne figyelte, ahogy elszivárgott a hegyekből, arany patakokban csordogálva át az erdőn. Itt-ott tócsákba gyűlt a mélyedésekben, aztán elhalványult és elenyészett.
Az asszony hangosan dobolt az ujjaival az ajtófélfán, egy kis, keserű nótát zümmögve.
Megpitymallott, és a kunyhó üres volt, eltekintve Esk testétől, csöndesen és mozdulatlanul az ágyon.
Ám ahogy az arany fény lassan áramlott keresztül a Korongon, mint a dagály első áradása az iszapos lapályon, a sas magasabbra szárnyalt a mennybolton, lassú, erőteljes szárnycsapásokkal.
A világ egésze kiterült Esk alatt — az összes kontinens, az összes sziget, az összes folyó és, legfőképp, a Perem-óceán hatalmas gyűrűje.
Semmi más nem akadt itt fönn, még hang se.
Esk pöffeszkedett ebben az érzésben, még nagyobb erőfeszítésre ösztökélve lankadó izmait. Ám valami nem stimmelt. A gondolatai, kibújva irányítása alól, körbe-körbe kergetőztek és megsemmisültek. Fájdalom, életöröm, és fáradtság áramlott tudatába, de úgy tűnt, mintha ugyanakkor más dolgok meg kifolynának belőle. Emlékképek enyésztek el a szélben. Amint kapcsolatot talált egy gondolathoz, az elillant, mit sem hagyva maga mögött.
Jókora adagokat veszített önmagából, és nem tudott visszaemlékezni, mit veszített el. Pánikba esett, megkísérelt visszaásni dolgokhoz, amikben biztos volt…
Én Esk vagyok, és elloptam egy sas testét, és a szélt érzete a tollakban, az éhség, az odalenti nem-ég végigkutatása…
Újra megpróbálta. Én Esk vagyok, és a szélirány keresése, az izmok sajgása, a levegő hasítása, a hideg…
Én Esk vagyok magasan a levegő párás-nedves fehér fölött, minden fölött, az ég ritkás…
Én vagyok én.
Néne kint volt a kertben, a méhkaptárok között, a kora reggeli szél csapkodta szoknyáit. Kaptártól kaptárig ment, megkocogtatva fedelük. Aztán maga elé nyújtott karral állt a kaptárok köré ültetett borrágó és mézfő sűrűben, és valamit énekelt, olyan magas hangon, hogy normális ember meg se hallotta volna.
De a kaptárokból viharos zümmögés kélt, s a levegő hirtelen tele lett nehéz, nagy szemű, mély hangú herékkel. A boszorkány feje fölött köröztek, kántálását basszus döngicsélésükkel egészítve ki.
Aztán elrepültek, a tisztás fölött növekvő fénybe fölszárnyalva, a fák fölött özönölve.
Köztudott — legalábbis, köztudott a boszorkák körében —, hogy minden méhkolónia, mondhatni, csak része a Rajnak nevezett teremtménynek, ugyanúgy, ahogy az egyes méhek a kastudat alkotósejtjei. Néne nem túl gyakran vegyítette gondolatait a méhekével, részben mert a rovarok tudata fura, idegen dolog, aminek bádogíze van, de főként azért, mert azt gyanította, hogy a Raj sokkalta intelligensebb nála.
Tudta, hogy a herék hamarost elérik a vadméh-kolóniákat az erdő mélyén, s órákon belül a hegyi legelők minden egyes szögletét ugyancsak tüzetesen fogják megvizsgálni. Nem tehetett mást, mint várt.
Délben visszatértek a herék, és Néne kiolvasta a kastudat metszően csípős gondolataiból, hogy Esknek semmi nyoma.
Visszament a kunyhó hűvösébe, s leült a hintaszékbe, az ajtóra meredve.
Tudta, mi kell legyen a következő lépés. Még a gondolatát is rühellte. Azonban fogott egy rövid létrát, recsegve fölmászott a tetőre, és kihúzta a varázsbotot rejtekhelyéről a zsúpban.
Jéghideg volt és párolgott.
— Akkor hát a hóhatár fölött — morogta Néne.
Lemászott, s egy virágágyásba döfte a fütyköst. Hosszasan fixírozta. Az a rettenetes érzése támadt, hogy az viszontfixírozza.
— Nehogy azt hidd, hogy nyertél, mert nem úgy van — csattant föl a boszorkány. — Csak annyi az egész, hogy nincs időm piszmogásra. Tudnod kell, hol a gyerek. Megparancsolom neked, hogy azonnal vigyél hozzá!
A husáng faarccal, merően nézett.
— A… — Néne elhallgatott, mert tudása kissé berozsdásodott invokációkat illetőleg — a tőke és kő által megparancsolom neked!
Tevékenység, mozgás, lendületesség — mindezen szavak tökéletesen alkalmatlanok lennének a bot reakciójának leírására.
Néne megvakarta az állát. Emlékezett a kis leckére, amit minden gyereknek megtanítanak: mi is a varázsszó?
— Kérlek? — szuggerálta.
A varázsbot megremegett, egy kissé kiemelkedett a földből, megfordult a levegőben úgy, hogy hívogatótag derékmagasban függött.
Néne hallotta, hogy a söprűnyelek már megint nagy divatba jöttek a fiatalabb boszorkák körében, de ő maga ezt nem helyeselte. Nincs rá mód, hogy az ember tiszteletre méltóan nézzen ki, miközben vadul száguld a levegőben egy háztartási eszköz fedélzetén. Ráadásul, határozottan léghuzatosnak is látszott a dolog.
De most nincs idő tiszteletreméltóságra. Csak addig halasztgatva az elkerülhetetlent, míg lerántotta kalapját az ajtó mögötti kampójáról, Néne fölküzdötte magát a fütykösre és letelepedett rajta olyan kényelmesen, ahogy csak tudott, természetesen mintha női nyeregben ülne, s szoknyáit szigorúan térde közé szorította.
— Rendben — mondta. — Most akkkkkkkkkkk…
Szerte az erdőben az állatok kitörtek és szanaszét rebbentek, midőn az árnyék elhaladt fölöttük, visítva és átkozódva. Néne elfehéredett ujjpercekkel kapaszkodott, vékony lába vadul rugdosott, mikor, magasan a fák koronája fölött, fontos tudnivalókat tanult meg a súlypontról és a légörvénylésről. A bot kilőtt előre, mit sem törődve jajveszékelésével.
Addigra, mire a husáng a fennsík mezői fölé érkezett, a boszorkány valamennyire megbarátkozott a dolgokkal, ami azt jelentette, hogy képes volt már csak térdével meg kezével kapaszkodni, feltéve, hogy nem bánta, ha fejjel lefelé lóg. A kalapja legalább hasznos volt, lévén áramvonalas.
A bot fekete szirtek között siklott, magas, csupasz völgyek mentén, ahol, azt mondják, a Jégóriások napjaiban jégfolyók folytak. A levegő vékonynak és csípősnek érzett a légcsőben.