Váratlanul megálltak egy hófúvás fölött. Néne leesett, s lihegve hevert a hóban, míg megpróbált visszaemlékezni, miért is kell elszenvedje ezt az egészet.
Néhány lábnyira egy tollcsomó hevert egy kiugró szikla alatt. Amikor Néne megközelítette, egy fej akadozva fölemelkedett, és a sas ádáz, rémült pillantással meredt rá. Megpróbált elrepülni, de előreesett. Amikor az asszony odanyúlt, hogy megérintse, a sas kicsípett egy takaros háromszög alakú húsdarabot a kezéből.
— Értem — jegyezte meg Néne halkan, konkrétan senkinek. Körülnézett, s talált egy körülbelül megfelelő nagyságú sziklatömböt. Az illem kedvéért néhány másodpercre eltűnt mögötte, és mikor újra megjelent, kezében tartott egy alsószoknyát. A madár hánykolódott, tönkretéve számos hétig tartó aprólékos, petit-point hímzést, ám végül sikerült bebugyolálnia és úgy tartania, hogy el tudja kerülni a sas szórványos kitöréses támadását.
Néne odafordult a bothoz, ami most egyenesen állt a hófúvásban.
— Hazagyalogolok — jelentette ki hűvösen.
Kiderült, hogy egy több száz láb mély, éles fekete sziklákban végződő lejtőre néző hegynyúlvány völgyében vannak.
— Nos, jól van — törődött bele —, de lassan fogsz repülni, megértetted? És nem mész magasra.
Valójában, mivel egy kissé tapasztaltabb volt már, és, talán, mert a bot is jobban odafigyelt, az út visszafelé csaknem higgadt volt. Néne majdhogynem azt gondolta, hogy, idővel, képes lesz csak simán utálni a repülést, ahelyett, hogy irtózna tőle. Az kellett volna, hogy legyen valami lehetőség megakadályozni önmagad a kényszeres lenézésben, oda le, a messzimesszi földre.
A sas elterpeszkedett a rongyszőnyegen az üres tűzhely előtt. Ivott egy kis vizet, ami főlőtt Néne előzőleg elmormolt néhány bűvigét, amit szokásosan olyankor használt, amikor imponálni akart az ügyfeleknek, de sosem lehessen tudni, még az is lehet, hogy van egy kis hatásuk, és behabzsolt egy pár nyers húscafatot.
Amit nem tett, az az intelligencia legcsekélyebb jelének produkálása volt.
Az asszony eltűnődött, vajon a jó madarat hozta-e haza. Megkockáztatott egy újabb vágást, s keményen belenézett a sas gonosz, narancssárga szemébe, és megpróbálta meggyőzni magát, hogy messze lenn, a mélyén, csaknem a láthatóságon túl, látott egy fura kis csillanást.
Körbetapogatózott a sas fejében. A sastudat még mindig rendben ott volt, eleven és éles, de volt ott valami más is. Az elmének persze nincs színe, mindazonáltal a sas tudatának alkotóelemei bíborszínűnek tűntek. Körülöttük és összegubancolva velük, halvány ezüstrostok látszódtak.
Esk túl későn tanulta meg, hogy az elme alakítja a testet, hogy egy dolog a Kölcsönvevés, de a tényleges formaváltás álmának megvan a maga beépített büntetése.
Néne ült és hintázott. Tanácstalan volt, ezt elismerte. Az összegabalyodott tudatok kibogozása meghaladja erejét, meghaladja bárkinek az erejét a Kostetőn, meghaladja még a…
Nem hallatszott hang, de talán valami változott a levegő szövedékében. Fölnézett a botra, amit csak azért tűrt el, hogy visszajöhessenek a kunyhóba.
— Nem — szögezte le szigorúan.
Aztán azt gondolta: kinek a javára mondtam ezt? Az enyémre? Ebben aztán van erő, ha nem is a nekem való fajta.
Viszont nem akad erre semmiféle más. És talán már így is elkéstem.
Lehet, hogy soha nem is lehettem volna eléggé korán.
Kinyúlt újra a madár fejébe, hogy elcsitítsa félelmét, eloszlassa páni rettegését. A sas engedte, hogy fölvegye, s esetlenül gubbasztott a csuklóján, karmai vért fakasztottak, olyan szorosan markoltak.
Néne fogta a botot és fölment a lépcsőn oda, ahol Esk feküdt a keskeny ágyon a vénségesen alacsony mennyezetes hálószobában.
Az ágytámlára ültette a madarat, s figyelmét a botra fordította. A faragások ismét elmozdultak tekintete súlya alatt, sose tárva föl igaz alakjuk.
Néne nem volt járatlan az erő használatában, de tudta, gyöngéd nyomást alkalmaz, hogy a dolgok árapályát befolyásolhassa. Természetesen nem így fogalmazta meg — azt mondta volna, hogy mindig akad egy emelőkar, ha tudod, hol keresd. A botban lévő hatalom kíméletlen volt és ádáz, azon erőkből lepárolt mágia-nyersanyag, amik magát a világegyetemet látják el hajtóanyaggal.
Ennek ára lesz. És Néne eleget tudott a varázslóságról ahhoz, hogy biztos legyen benne, az ár magas lesz. De ha az ár miatt aggódsz, mit keresel a boltban?
Megköszörülte torkát, s eltűnődött, hogy mi a fenét kéne most csináljon. Talán ha…
Az erő úgy ütötte meg, mint egy fél tégla. Érezte, hogy fogja és megemeli, így hát ámultan látta lepillantva, hogy lába szilárdan a padlóhoz tapad. Megpróbált előrelépni, mire mágikus kisülések recsegtek a levegőben körülötte. Kinyúlt, hogy megtámaszkodjék a falon, mire az ősöreg fagerenda megmoccant s leveleket hajtott. A varázserő forgószele örvénylett a szobában, fölkapta a port és röviden rendkívül zavarba ejtő formát adott neki, a mosdóállványon a kancsó és a mosdótál, a különösen megkapó rózsabimbó mintával, szilánkokra tört. Az ágy alatt a hagyományos porcelántrió harmadik tagja valami borzasztóvá változott és elsomfordált.
Néne kinyitotta száját, hogy káromkodjék, és meggondolta magát, amikor szavai szivárványszélű felhőkké bomlottak.
Lenézett Eskre és a sasra, ami mindezt nem is vette észre, és megpróbált összpontosítani. Hagyta magát a madár fejébe siklani, és megint látta az elme alkotóelemeit, az ezüst rostokat oly szorosan a bíbor köré tekeredve, hogy azonos alakot öltöttek. De most azt is látta, hogy a fonatok hol érnek véget, és hol kezdené egy megfontolt rántás vagy taszajtás kigombolyítani őket. Olyan nyilvánvaló volt, hogy hallotta magát fölnevetni, s a hang elkavargott narancsszín meg vörös árnyalatokban és eltűnt a plafonban.
Telt az idő. Még a fején keresztüllüktető erővel is fájdalmasan nehéz feladat volt, mint a tű befűzése holdvilágnál, de végül kezében volt egy maroknyi ezüst. Abban a lassú, súlyos világban, ahol a látszat szerint jelenleg tartózkodott, fogta a gombolyagot és lassan Esk felé hajította. Felhővé alakult, forgott, mint egy örvény, és elenyészett.
Néne tudatában volt egy metsző, csivitelő zajnak, meg az árnyaknak látómezeje szélén. Nos, az ilyesmi előbb-utóbb mindenkivel megesik. Megjöttek Ők — mint mindig, idevonzotta Őket a mágiakitörés. Az ember egyszerűen meg kell tanulja, hogy oda se fütyüljön Rájuk.
Néne arra ébredt, hogy a ragyogó napfény nyársként tűz a szemébe. Az ajtónak roskadva tölthette az éjszakát, s úgy érezte magát, mintha az egész testének fogfájása lenne.
Vakon kinyúlt fél kézzel, meglelte a mosdóállvány peremét, és ülő helyzetbe húzta magát. Nem igazán lepte meg, mikor látta, hogy a kancsó és a mosdótál pont ugyanúgy néznek ki, mint korábban; valójában a puszta kíváncsiság fölülkerekedett fájdalmain és gyorsan bekukkantott az ágy alá ellenőrizendő, igen, a dolgok visszatértek normális medrükbe.
A sas még mindig az ágytámlán gubbasztott. Esk aludt az ágyban, és Néne látta, hogy ez igazi alvás, nem az elhagyott test mozdulatlansága.
Most nem tehet mást, csak reménykedhet: Esk nem azzal az ellenállhatatlan vággyal fog fölébredni, hogy lecsapjon a nyulakra.
Levitte az ellen nem álló madarat a földszintre, s szabadon engedte a hátsó ajtónál. A sas nehézkesen fölröppent a legközelebbi fára, ahol letelepedett pihenni. Volt egy olyan érzése, hogy valakire neheztelnie kéne, de ha az élete múlt volna rajta, se tudott volna visszaemlékezni, miért.