— Nem?
— Nem.
— És nem lehetek boszorkány?
— Nem tudom, mi lehetsz. Fogd meg a botot!
— Mi?
— Fogd meg a botot! Na már most, a rostélyon megraktam a tüzet. Gyújtsd meg!
— A tűzszerszám… — kezdte Esk.
— Egyszer azt mondtad nekem, hogy van jobb módszer a tűzgyújtásra. Mutasd meg nekem!
Néne fölállt. A konyha félhomályában úgy tűnt, mintha megnőtt volna, mígnem betöltötte az egész teret változékony, foszlányos árnyékokkal, amikből sütött a fenyegetés. Szeme mereven fixírozta Esket.
— Mutasd meg nekem! — parancsolta, és a hangja csupa jég volt.
— De… — tiltakozott Esk kétségbeesetten magához szorítva a nehéz botot, és elhátrált, fölborítva a hokedlit siettében.
— Mutasd meg nekem!
Esk sikoltva megpördült. Tűz csapott ki az ujjaiból, s ívelt át a szobán. A gyújtós olyan erővel robbant föl, hogy a bútor szétrepült a teremben és egy ádáz zöld fénylabda fröcsögött a tűzhelyen.
Váltakozó minták száguldottak felületén, ahogy sisteregve pattogott a köveken, amik megrepedtek, majd elfolytak. A kandalló hátsó vaslapja néhány másodpercig bátran ellenállt, mielőtt elolvadt volna, mint a viasz; utolsó megjelenési formája pusztán elmosódott vörös maszat volt a golyó felületén, majd megszűnt. Egy pillanattal később követte őt a vízforraló kanna.
Pont akkor, amikor úgy nézett ki, hogy megy utánuk a kémény is, az ősöreg tűzhelykő föladta, és egy végső freccsenéssel, a tűzgolyó elsüllyedt a látképből.
Egyszer-egyszer egy reccsenés vagy gőzpamacs jelezte útját a földben. Ettől eltekintve csönd volt, az a hangos, sziszegő csönd, ami a fülrepesztő lárma után hallható, és az után a radioaktív tekintet után a helyiség koromsötétnek tűnt.
Végül Néne előmászott az asztal mögül, és olyan közel kúszott a lyukhoz, amit még mindig lávakéreg vett körbe, amennyire csak mert. Visszahőkölt, amikor egy újabb túlfűtött, gombaformájú gőzfelhő lövellt föl.
— Azt mondják, törpetárnák vannak a Kostető alatt — jelentette be mellékesen. — Szavamra, a rohadék kis vakarcsokra vár némi meglepetés.
Megböködte a hűlő vastócsát, ahol a vízforraló kanna volt korábban, és hozzátette:
— Kár a kandallólapért. Baglyok is voltak rajta, tudod.
Reszkető kézzel, óvatosan megtapogatta megperzselődött kontyát.
— Azt hiszem, ilyenkor jól esik egy csésze… egy csésze hideg víz.
Esk ültében ámulva nézegette a saját kezét.
— Ez igazi mágia volt — szólalt meg végül. — És én csináltam.
— Az igazi mágia egyik formája — javította ki Néne. — Ezt sose felejtsd el! És nem is akarod majd ezt csinálni álladóan. Ha benned van, meg kell tanulnod irányítani.
— Meg tudsz tanítani rá?
— Én? Nem!
— Hogyan tanulhatom meg, ha senki se fog engem tanítani?
— Oda kell menned, ahol ezt tudják. Varázslóiskolába.
— De azt mondtad…
Néne megállt a kancsó megtöltésében a vizesvödörből.
— Igen, igen — csattant föl. — Sose törődj azzal, mit mondtam, vagy a józan ésszel vagy bármivel. Néhanap arra kell menj, amerre a dolgok visznek, és úgy vélem, te így vagy úgy varázslóiskolába fogsz menni.
Esk mérlegelte ezt.
— Úgy érted, ez a végzetem? — kérdezte végezetül.
Néne vállat vont.
— Valami olyasmi. Valószínűleg. Ki tudja?
Azon az éjjel, sokkal azután, hogy Esk lefeküdt, Néne föltette a kalapját, friss gyertyát gyújtott, s előhúzott egy kis fadobozt kredencbéli rejtekhelyéről. Volt benne egy üveg tinta, egy vénülő lúdtollpenna, és néhány papírlap.
Nénét nem töltötte el felhőtlen örömmel, amikor a betűk világával kellett szembenézzen. Szemét kidüllesztette, nyelvét kidugta, homlokán izzadságcsöppek gyöngyöztek, de a penna kapirgálta útját a lapon az alkalmankénti „ó, a francba!” vagy „egye meg a fene!” kíséretében.
A levél a következőképpen szólt, bár erről a változatról hiányoznak az eredeti pacái, áthúzásai, viasz- és izzadságfoltjai.
Az FöWarázlónack, Látatlan Egyedem, Üdvöszlet, Reméllem, levelem jo egesseggben talájja, elkűldök magáhosz eggy biszonjos Escarina Kovátst, meg vagyon bene a varászoloság adocsága, de mit lehetne még teni véle, aztat nem tudom, dolgos tremtés, tiztán tartya szeméjét, útyzintén iáratos küllönfelle házkörüli tendőkben, küldökk véle Pénzet is, aggyák a zistenek, hoty hoszu ledyen az életje s napjai bekésen érjenek véget, Eszmerelde Malotvix (Mss), Bosszorka.
Néne föltartotta a gyertyafénybe, és kritikusan vizsgálgatta. Igazán jól sikerült levél volt. A „küllönfellé”-t a Kalengyáriomból vette, amit esténként olvasni szokott, és ami mindig „küllönfelle járványok”-at és „küllönfelle balszerencsék”-et jövendölt. Néne nem tudta egész biztosan, mit jelent, de ennek ellenére átkozottul jó szó volt.
Gyertyaviasszal lepecsételte a levelet, s a kredencre tette. Holnap majd otthagyja a küldöncnek, hogy kézbesítse, amikor bemegy a faluba, hogy új vízforraló kannát kerítsen.
Másnap reggel Néne különös gondot fordított az öltözködésre, kiválasztva egy béka- és denevérmintás fekete ruhát, egy nagy bársonyköpenyt, vagy legalábbis egy köpönyeget, amit olyan anyagból készítettek, ahogy a bársony kinéz harminc évi folyamatos viselés után, na meg a szakma csúcsos kalapját, amit kalaptűkkel gyötört a helyére.
Először a kőműveshez néztek be, hogy megrendeljék a tűzhelykő pótlását. Aztán betértek a kovácshoz.
Hosszan tartó, viharos találkozás volt. Esk kibóklászott a gyümölcsösbe, s fölmászott megszokott helyére az almafán, míg a házból kihallatszott apja ordítozása, anyja sirása és a hosszú, csöndes szünetek, amik azt jelentették, hogy Mállotviksz Néne halkan beszél abban a tónusban, amit Esk magában „rendben!” hangnak hívott. Az öregasszony néha határozott, kimért modorban beszélt. Azon a hangon, amit valószínűleg a Teremtő is használt anno. Akár varázslatos volt, akár csak kobakológia, kizárta a vitatkozás lehetőségét. Világossá tette, hogy márpedig a dolgok pontosan úgy lesznek, ahogy mondja, akármiről beszéljen is.
A szellő gyöngéden rázogatta a fát. Esk egy ágon ült és szórakozottan himbálta a lábát.
Varázslókra gondolt. Mágusok nem valami gyakran jöttek Lusta Dögre, de szólt róluk jó néhány történet. Egy varázsló bölcs, erre emlékezett, és általában nagyon vén, és hatékony, szövevényes, rejtélyes varázslatokat varázsol, s szinte mindnek van szakálla. Valamint mind, kivétel nélkül, férfi.
A boszorkányokkal kapcsolatban szilárdabb talajon állt, mert Nénével elbattyogott meglátogatni néhány falusi boszorkát egy kicsit arrébb a hegységben, meg különben is, a boszorkányok jelentős szerepet játszanak a kostetői folklórban. Egy boszorkány fortélyos, erre emlékezett, és általában nagyon vén, vagy legalábbis megpróbál vénnek látszani, és kissé gyanús, egyszerű, organikus varázslatokat varázsol, s némelyiknek van szakálla. Valamint mind, kivétel nélkül, nő.
Volt valami alapvető probléma ebben az egészben, amit nem igazán tudott megfejteni. Miért ne lehetne…
Cern és Gulta hatalmas robajjal zúdultak le az ösvényen, s a fa alatt lökdösődve, egymást taszigálva megálltak. Az elbűvöltség és a lekicsinylés vegyes érzésével bámultak föl húgukra. A varázslók és boszorkányok áhítat tárgyai, de a nővérek nem. Valahogy az a tudat, hogy a saját nővéred boszorkánynak tanul, az egész szakmát leértékeli.