— Te nem is tudsz igazán mágiázni — mondta Cern. — Igaz?
— Naná, hogy nem tudsz — tódította Gulta. — Mi ez a husáng?
Esk lenn hagyta a fához támasztva a botot. Cern óvatosan megböködte.
— Nem akarom, hogy hozzányúljatok — sietett a bot védelmére Esk. — Kérlek. Ez az enyém.
Cern normális körülmények között egy golyóscsapágy érzékenységével bírt, de, nagy meglepetésére, a keze félúton megállt a böködésben.
— Amúgy se kell nekem — motyogta, hogy elrejtse zavarát. — Csak egy vacak sétapálca.
— Igaz az, hogy tudsz mágiázni? — kérdezte Gulta. — Hallottuk, amikor Néne azt mondta, hogy tudsz.
— Az ajtónál hallgatóztunk — tette hozzá Cern.
— Ti azt mondtátok, hogy nem tudok — jegyezte meg fölényesen Esk.
— Nos, tudsz vagy sem? — faggatta Gulta vörösödő arccal.
— Talán.
— Nem tudsz!
Esk lenézett a fiú arcába. Szerette a bátyjait, amikor ezt az eszébe idézte, egy afféle kötelességtudó módon, bár általában nadrágba bújtatott, fülsüketítő lármagyűjteményként emlékezett rájuk. Ám volt valami rettentően malacszerű és kellemetlen abban, ahogy Gulta fölmeredt rá, mintha Esk korábban személy szerint megsértette volna őt.
A lány érezte, hogy a teste bizseregni kezd, és a világ hirtelen nagyon élesnek és tiszta körvonalúnak látszott.
— De tudok — szögezte le.
Gulta a húgáról a botra nézett, s szeme összeszűkült. Gonoszul belerúgott.
— Vén sétapálca!
Úgy néz ki, gondolta a kislány, mint egy mérges kismalac.
Cern sikolyai először a hátsó ajtóhoz csalták Nénét és a szülőket, aztán rohanva jöttek a salakos ösvényen.
Esk az almafa elágazásában ücsörgött, álmodozó-merengő kifejezéssel arcán. Cern a fa mögé bújt, arca pusztán keret egy vörös, mandularezgető üvöltés körül.
Gulta meglehetősen meghökkenten ült ruhái halmán, amik többé nem illettek rá, és ormányát ráncolta.
Néne odalépdelt a fához, míg kampós orra egy magasságba nem került Eskével.
— Emberek disznóvá változtatása nem engedélyezett — sziszegte. — Még a fiútestvéreké sem.
— Nem is én csináltam, magától történt. Különben is, el kell ismerned, hogy ez a test sokkal jobban illik hozzá — válaszolta Esk méltányosan.
— Mi folyik itt? — érdeklődött Kovács. — Hol van Gulta? Mit keres itt ez a disznó?
— Ez a disznó — közölte Néne — a fiad.
Esk mamája felől sóhaj szállt föl, miközben puhán összeesett hátrafelé, de Kovácsot valamivel kevésbé érte fölkészületlenül a dolog. Gultáról, aki sikeresen kibogozta magát ruháiból és most lelkesen turkált a korai hullott gyümölcsök közt, élesen egyetlen lányára nézett.
— Ő tette ezt?
— Igen. Vagy rajta keresztül tették — felelte Néne, gyanakvóan méregetve a botot.
— Ó! — Kovács az ötödik fiára tekintett. El kellett ismerje, hogy az új alak illik hozzá. Oda se nézve rásózott egyet a sikoltozó Cern fejének hátsó részére.
— Vissza tudott változtatni? — kérdezte. Néne megpördült, s dühös pillantással továbbította a kérdést Esknek, aki vállat vont.
— Nem hitte el, hogy tudok varázsolni — mutatta ki teljes lelki nyugalommal.
— Igen, nos, azt hiszem, hatásosan érveltél — fanyalgott Néne. — És most, kisnagysád, lesz szíves visszaváltoztatni! Ebben a szent pillanatban! Hallottad?
— Nem akarom. Goromba volt.
— Értem.
Esk dacosan lebámult. Néne szigorúan fölbámult. Akaratuk cintányérként csapott össze, s a levegőben tapinthatóvá vált a feszültség. De Néne egy egész életet töltött makrancos lények engedelmességre kényszerítésével, és, noha Esk meglepően erős ellenfélnek bizonyult, nyilvánvaló volt, hogy a gyerek még ennek a bekezdésnek a vége előtt be fogja adni a derekát.
— Ó, rendben van — nyafogta a lány. — Nem is tudom, miért fáradozna bárki is azzal, hogy disznóvá változtassa, amikor magától is olyan jól megy neki.
Nem tudta, hogy honnan jött korábban a mágia, de abba az irányba fordította tudatát és javaslatot tett. Gulta újra színre lépett, csupaszon, szájában egy almával.
— I öltént? — érdeklődött a fiú.
Néne odafordult Kovácshoz.
— Most már hiszel nekem? — acsarogta. — Tényleg azt gondolod, hogy a gyereknek le kéne itt telepedni és mindent elfelejteni a mágiáról? El tudod képzelni a szerencsétlen férjét, ha egyszer bekötik a fejét?
— De maga mindig azt állította, hogy lehetetlen a nőknek varázslóvá válni — vetette ellen Kovács. Valójában rettentően imponált neki a dolog. Mállotviksz Nénéről sose hallották, hogy bárkit is bármivé változtatott volna.
— Most azzal ne törődj! — mondta Néne kissé lecsillapodva. — A lánynak képzésre van szüksége. Meg kell tanulja, hogyan uralkodjék fölötte. Az ég szerelmére, adj már valami ruhát arra a kölyökre!
— Gulta, öltözz föl és hagyd abba a pityergést! — utasította az apja, s visszafordult Nénéhez.
— Azt mondta, van valami oktató hely? — reszkírozta meg.
— A Láthatatlan Egyetem, igen. Varázslók képzésére.
— És maga tudja, hogy hol van?
— Igen — hazudta Néne, akinek földrajzi ismeretei egy kissé gyengébbek voltak, mint a szubatomi fizikára vonatkozó tudása.
Kovács a boszorkányról a lányára pillantott, aki duzzogott.
— És ők majd varázslót csinálnak belőle? — firtatta.
Néne sóhajtott.
— Nem tudom, mit fognak csinálni belőle — ismerte be.
És így történt, hogy egy héttel később Néne bezárta a kunyhó ajtaját és a kulcsot szögre akasztotta az árnyékszékben. A kecskéket elküldte, hogy kicsit arrébb a hegységben, egy boszorkánynővérnél időzzenek, aki azt is megígérte, hogy Szemét a kunyhón tartja. Lusta Dög meg egy ideig el kell boldoguljon boszorkány nélkül.
Néne homályosan ugyan, de tisztában volt azzal, hogy az ember nem találja meg a Láthatatlan Egyetemet csak akkor, ha az úgy akarja, és hogy az egyetlen hely, ahol a keresést el lehet kezdeni, Kutas Óhulán, vagy száz ház metropolisza, körülbelül tizenöt mérföldnyire. Az a hely volt, ahova, ha igazi világpolgár vagy, Lusta Dög-i lakos létedre évente egyszerkétszer elmész: Néne egész életében összesen egyszer járt ott, és egyáltalán nem találta kedvére valónak. Még a szaga se volt az igazi, el is tévedt, és lehetetlen a városi népek cifra szokásaiban megbízni.
A szekér, ami rendszeresen fémet hozott a kovácsműhelybe, fölvette őket. Kényelmetlen volt, de még mindig jobb, mint a gyaloglás, különösen mert Néne kevéske cókmókjuk egy nagy zsákba pakolta. A biztonság kedvéért rá is ült.
Esk a botot dajkálva csücsült, s nézte az elmaradó erdőket. Amikor már több mérföldre jártak a falutól, megszólalt:
— Azt hittem, azt mondtad, hogy a növények mások a Külrészekben.
— Azok is.
— Ezek a fák pont ugyanúgy néznek ki.
Néne lekicsinylően szemrevételezte a szóban forgó fákat.
— Egyáltalán nem olyan jók — jelentette ki.
Valójában egy kissé már kezdett pánikba esni. Ígéretét, hogy elkíséri Esket a Láthatatlan Egyetemre, gondolkodás nélkül tette, és Néne, aki azt a keveset, amit a Korong többi részéről tudott, pletykákból meg a Kalengyáriomból szedte össze, meg volt győződve arról, hogy földrengések, szökőárak, járványok és tömeggyilkosságok — számos közülük küllönfelle vagy még annál is rosszabb — irányába igyekeznek. De eltökélte magát, hogy végigcsinálja. Egy boszorkány túlságosan támaszkodott a szavakra ahhoz, hogy akár csak egyszer is visszaszívja ígéretét.