— Elég jól — ismerte el Néne. — A természet szolgálóleányai iránt mindig nagy a kereslet.
Esk újfent beleszagolt a porba, ami csombormentának tűnt, valami olyannal összekeverve, amit nem tudott azonosítani, aztán gondosan visszatette a tetejét. Míg a két asszony megosztozott a pletykákon egy afféle nőies rejtnyelven, teli cinkos összekacsintással meg ki nem mondott jelzőkkel, ő megvizsgálta a többi kiállított egzotikus bájitalt. Vagyis inkább nem is voltak kiállítva. Valami fura módon úgy látszott, hogy mindegyiket furfangosan félig-meddig eldugták, mintha Hilta nem is akarná olyan nagyon eladni őket.
— Egyet se ismerek föl ezek közül — jegyezte meg, félig önmagának. — Mit adnak ezek az embereknek?
— Szabadságot — felelte Hilta, akinek kitűnő volt a hallása. Visszafordult Nénéhez. — Mennyit tanítottál meg neki?
— Annyit nem — válaszolta Néne. — Van neki ereje, de hogy miféle, abban nem vagyok biztos. Varázslói hatalom, még az is lehet.
Hilta nagyon lassan megfordult, és alaposan szemügyre vette Esket.
— Á! — mondta. — Ez megmagyarázza a botot. Próbáltam ám kitalálni, hogy miről beszéltek a méhek. Nocsak, nocsak. Add ide a kezed, gyermek!
Esk odatartotta a kezét. Hilta ujjait olyan sűrűn borították el a gyűrűk, hogy olyan volt, mintha egy zsák dióba dugta volna.
Néne szálegyenesen ült, rosszallást sugározva, mikor Hilta elkezdte tanulmányozni Esk tenyerét.
— Igazán nem hinném, hogy ez szükséges — nyilatkozta szigorúan. — Nem magunk közt.
— De te is csinálsz ilyet, Néne — közölte Esk —, a faluban. Láttalak. Meg teáscsészét. Meg kártyát.
Néne kényelmetlenül fészkelődött.
— Na igen — morogta. — Az egész más. Te csak tartod a kezük és az emberek saját maguknak jövendőt mondanak. De semmi szükség arra, hogy nekiálljunk hinni benne, mind bajba kerülnénk, ha mindent elhinnénk.
— A Mindenkori Hatalmasságoknak számos fura tulajdonsága akad, s meghökkentő és sokféle módon tudatják kívánságaik ebben a tűzfénykörben, amelyet természeti világnak nevezünk — kántálta ünnepélyesen Hilta. Eskre kacsintott.
— Nahát, igazán! — csattant föl Néne.
— De komolyan — mondta Hilta. — Ez igaz.
— Hmf.
— Látom, hosszú utazásban lesz részed — jósolta Hilta.
— Fogok találkozni egy magas, sötéthajú idegennel is? — kérdezte Esk, tenyerét vizsgálgatva. — Néne mindig ezt mondja az asszonyoknak, azt mondja, hogy…
— Nem — válaszolta Hilta, míg Néne csak horkantott egyet. — De nagyon különös utazás lesz. Hosszú utat fogsz megtenni, és közben ugyanazon a helyen maradsz. És az irány is nagyon fura lesz. Felfedezőút lesz.
— És ezt mind a tenyeremből olvasod ki?
— Nos, főleg csak tippelek — felelte Hilta, hátradőlve és a teáskannáért nyúlva (a vezérdobos, aki már félúton volt a visszamászásban, rázuhant a keményen gürcölő cintányérosokra). Nagyon megfontoltan Eskre nézett, és hozzátette:
— Varázslónő, he?
— Néne elvisz a Láthatatlan Egyetemre — hencegett Esk.
Hilta megemelte szemöldökét.
— Tudod, hol van?
Néne összeráncolta homlokát.
— Nem egész pontosan — ismerte be. — Abban reménykedtem, hogy te tudsz részletesebb útbaigazítást adni, mivelhogy jobban ismered a téglákat meg ilyesmiket.
— Azt mondják, számtalan ajtaja van, de azok az ajtajai, amik ezen a világon vannak, Ankh-Morporkban találhatóak — világosította föl Hilta. Néne értetlenül bámult. — A Körköröstengernél — egészítette ki Hilta. Néne udvariasan érdeklődő arckifejezése makacsul nem tágított. — Ötszáz mérföldnyire — fejezte be Hilta.
— Ó! — mondta Néne.
Fölállt, s lesöpört egy képzeletbeli porszemet a ruhájáról.
— Hát akkor jobb lesz, ha indulunk — tette hozzá.
Hilta fölnevetett. Esknek eléggé tetszett a kacaj hangzása. Néne sose kacagott, csupán megengedte, hogy a szája sarka fölfelé kunkorodjék, de Hilta úgy nevetett, mint aki keményen elgondolkozott az Életről, és megértette a tréfát.
— Inkább vágjatok neki holnap — javasolta. — Van otthon bőven hely, nálam maradhattok, és holnap világosban utazhattok.
— Nem akarunk a terhedre lenni — szabadkozott Néne.
— Hülyeség. Miért nem néztek körül addig, amíg összepakolom a standot?
Óhulán volt a bevásárlóközpontja a környező, szélesen szétterülő vidéknek, és a vásárnap nem ért véget napnyugtával. Helyette minden boltban és bódéban föllobbantak a fáklyák, és a kocsmák nyitott ajtaján fény áramlott ki. Még a templomok is színes lámpásokat tettek ki, hogy odavonzzák az éjjeli híveket.
Hilta úgy mozgott a tömegben, mint karcsú kígyó a száraz fűben, egész standja valamint árukészlete egy meglepően kicsi köteggé redukálódva a hátán, s ékszerei úgy kattogtak, akár egy zsáknyi flamenco táncos. Néne mögötte bicegett, a lába sajgott a szokatlan macskakövön járástól.
És Esk eltévedt.
Ez némi erőfeszítésébe került, de végül sikerült. Oly módon, hogy bebukott két bódé közé, aztán végigloholt egy oldalsó sikátoron. Néne értesítette, méghozzá hosszasan, a városokban ólálkodó elmondhatatlan dolgokról, ami egyébként azt mutatja, hogy az öregasszony nem értette meg tökéletesen a kobakológiát, ugyanis Esk mostanra eltökélte, hogy ezekből egyről-kettőről majd a saját szemével fog meggyőződni.
Valójában, mivel Óhulán meglehetősen barbár és civilizálatlan, sötétedés után csupán egy kis tolvajlás zajlik, némi amatőr cserekereskedelem a paráználkodás terén, valamint ivászat egész addig, míg össze nem esel, vagy dalra nem fakadsz, vagy mindkettő.
A szabvány poétikai előírások szerint az ember úgy kell keresztülhaladjon a vásáron, „miként hófehér hattyú szeli a habokat estelente az öblön által”[1], ám bizonyos gyakorlati nehézségek miatt Esk beletörődött, hogy úgy vág keresztül a tömegen, mint egy pöttöm dodzsem, testtől testnek ütközve, miközben a bot vége egy jarddal feje fölött himbálózik. Ez azt okozta, hogy néhány fej utána fordult, s nem csak azért, mert a fütykös főbe kólintotta őket; némelykor előfordult, hogy varázslók utaztak át a városon, s ez volt az első alkalom, hogy bárki is egy négy láb magas, hosszú hajú mágust látott.
Ha valaki jobban odafigyelt volna, különös eseményeknek lehetett volna tanúja, ahogy a lány mendegélt.
Például ott volt a fickó a három lefordított bögrével, aki meginvitált egy kisebb csődületet, hogy fedezzék föl vele együtt az esélyek és valószínűségek izgalmas világát egy száraz borsószem viszonylatában. A pasas halványan tudatában volt az apró alaknak, aki néhány pillanatig komolyan szemlélte őt, és aztán egy zsák borsó ömlött ki minden bögréből, amit a férfi megemelt. Másodperceken belül térdig állt a hüvelyesekben. Ennél sokkal mélyebben volt bajban — váratlanul egy csomó pénzzel tartozott mindenkinek.
Aztán volt ott egy kicsiny, nyomorúságos majom, ami évek óta egy lánc végén sasszézott tétován, mialatt tulajdonosa valami szörnyűségeset játszott az orgonáján. A majom hirtelen megpördült, kis, vörös szeme összeszűkült, alaposan megharapta gazdája lábát, eltépte láncát, és elmenekült a háztetőkön az éjszakai bevételek bádogdobozával egyetemben. A krónika hallgat arról, hogy mire költötte a pénzt.
Egy közeli standon egy doboz marcipánkacsa életre kelt, és elsuhant a kofa mellett, hogy boldogan hápogva landoljon a folyón (ahol, hajnalra, mindegyik szétolvadt: ennyit a természetes kiválasztódásról).
1
Utalás egy angol népdalra, She Moved Through the Fair, amit többek között Van Morrison is lemezre énekelt