— Gyorsan kapcsol — felelte Kvartély. A fehér macska leugrott a kemence tetejéről, átkorzózott a padlón, a varázsló ölébe pattant, és összegömbölyödött. Sovány ujjak cirógatták szórakozottan.
— Nocsak, nocsak — mondta a kovács újra. — Egy varázsló Lusta Dögön, he?
— Lehetséges, lehetséges — válaszolta Kvartély. — Persze, először Egyetemre kell járjon. Természetesen nem kizárt, hogy nagyon jól fog menni neki.
A kovács minden szögből megvizsgálta az ötletet, és úgy döntött, hogy nagyon tetszik neki. Hirtelen eszébe ötlött valami.
— Várjunk csak — mondta. — Próbálok visszaemlékezni arra, amit az apám mondott. Egy varázsló, aki tudja, hogy hamarosan meg fog halni, valahogy továbbadhatja a varázslószerűségét egy afféle utódnak, nem?
— Még sosem hallottam ezt ilyen velősen megfogalmazva, ám valóban így van — bólintott a varázsló.
— Szóval maga most, izé, meg fog halni?
— Ó, igen. — A macska dorombolt, ahogy az ujjak a füle mögött csiklandozták.
A kovács zavarba jött.
— Mikor?
A varázsló egy pillanatig elgondolkozott.
— Körülbelül hat perc múlva.
— Ó!
— Ne aggódjék — nyugtatta a varázsló. — Az igazat megvallva, alig várom. Azt hallottam, hogy többé-kevésbé fájdalommentes.
Erre föl a patkolókovács merengett el.
— Ki mondta ezt magának? — futatta végül.
A varázsló úgy tett, mintha nem hallotta volna. A hidat nézte, az árulkodó örvénylést kereste a ködben.
— Figyeljen — mondta a kovács. — Jobb lenne, ha elmondaná, hogyan kell egy varázslót fölnevelni, tudja, errefelé nincsenek mágusok, és…
— Ó, az majd megoldódik magától — felelte kedvesen Kvartély. — A mágia, ami idevezérelt magához, majd mindenre ügyelni fog. Általában úgy szokta. Csak nem sírást hallok?
A patkolókovács fölnézett a mennyezetre. Az esőcseppek kopogása ellenére ki tudta venni, ahogy az újszülött tüdő teljes gőzzel rázendít.
A varázsló mosolygott.
— Hozassa le ide! — javasolta.
A macska fölült, és érdeklődve nézett a műhely tágas bejáratára. Amikor a kovács izgatottan fölkiabált a lépcsőn, az állat leugrott, lassan keresztül lépdelt a helyiségen, s úgy dorombolt, mint egy szalagfűrész.
Egy magas, ősz hajú asszony jelent meg a lépcső alján, magához szorítva egy pokrócba burkolt batyut. A kovács sietve odaterelte, ahol a varázsló üldögélt.
— De… — kezdte a nő.
— Ez roppant fontos — fontoskodott a kovács. — Most mit kell tennünk, uram?
A varázsló föltartotta botját. Embermagas volt, csaknem olyan vastag, mint a csuklója, és faragványok borították, amik változni látszottak, ahogy a kovács rájuk nézett, pont úgy, mintha nem akarnák, hogy igaz valójukban megpillanthassa őket.
— A gyermeknek tartania kell a botot — mondta Kvartély Dob. A kovács bólintott, és addig turkált a pokrócban, míg rá nem lelt egy csöpp, rózsaszín kézre. Gyöngéden a fához irányította, amit a kéz aztán szorosan megmarkolt.
— De… — kezdte a bába.
— Minden rendben, Néne, tudom, mit csinálok. Ő egy boszorkány, uram, ne is törődjék vele. Remek — mondta a kovács. — És most?
A varázsló hallgatott.
— Most mit fogunk csi… — kezdte a kovács, és elnémult. Lehajolt, hogy jobban megnézze az öreg varázsló arcát. Kvartély vigyorgott: szabad a gazda, lehet találgatni, mi lehetett olyan vicces.
A kovács visszalökte a csecsemőt a dühöngő bába karjába. Aztán, olyan tisztelettudóan, ahogy csak lehet, lefejtette a sovány, sápadt ujjakat a botról.
Olyan furcsa, olajos érzés volt, mint az elektrosztatikus elektromosság. Maga a fa csaknem egészében fekete volt, de a faragványok valamivel világosabbnak látszottak, és ha az ember megpróbálta pontosabban kivenni, mit is akarnak ábrázolni, megfájdult a szeme.
— Elégedett vagy magaddal? — kérdezte a bába.
— He? Ó! Igen. Ami azt illeti, nagyon. Miért?
A bába elhúzta a pokróc egyik redőjét. A kovács lenézett, és nagyot nyelt.
— Nem — suttogta. — Ő azt mondta…
— És ugyan vajon mit tudhat erről egy férfi? — gúnyolódott Néne.
— De hát azt mondta, fiú lesz!
— Nem úgy néz ki, mintha fiú lenne, fiam.
A kovács lerogyott a sámlijára, kezébe temette fejét.
— Mit tettem?!
— Megajándékoztad a világot az első varázslónővel — közölte a bába. — Üntyüli-püntyüli, ugye?
— Mi?
— A gyerekhez beszéltem.
A fehér macska dorombolt és fölpúpozta hátát, mintha egy régi barát lábához dörgölőzne. Ami furcsa, lévén, hogy nem volt ott senki.
— Hülye voltam — mondta egy hang, olyan hangszínen, amit halandó nem hallhat. — Föltételeztem, hogy a mágia tudja, mit csinál.
LEHET, HOGY TUDJA.
— Bárcsak tehetnék valamit…
NINCS VISSZAÚT, NINCS VISSZAÚT — mondta a mély, súlyos hang, olyasmi, mint amikor bezáródik a kripta ajtaja.
A semmifoszlány, ami Dob Kvartély volt vala, eltöprengett kicsit.
— De a kislánynak sok baja lesz.
ERRŐL SZÓL AZ EGÉSZ ÉLET. LEGALÁBBIS EZT MONDTÁK NEKEM. ÉN TERMÉSZETESEN NEM TUDHATOM.
— És mi van az újjászületéssel?
A Halál tétovázott.
NEM ÉLVEZNÉD. HIGGY NEKEM.
— Hallottam, hogy egy csomóan állandóan reinkarnálódnak.
TRÉNINGET IGÉNYEL. KICSIBEN KELL KEZDENI, S ONNAN FÖLTORNÁSZNI MAGAD. FOGALMAD SINCS RÓLA, MILYEN BORZASZTÓ HANGYÁNAK LENNI.
— Rossz?
EL SE HINNÉD. ÉS A TE KARMÁDDAL ÉN MÉG EGY HANGYÁRA SE SZÁMÍTANÉK.
A csecsemőt visszaszolgáltatták az anyjának, és a kovács vigasztalhatatlanul ült, az esőt bámulva.
Dob Kvartély megvakarta a macska fültövét, és végiggondolta életét. Hosszú volt, ez egyike a varázslói pálya előnyeinek, és sok mindent elkövetett, amiktől utólag nem mindig érezte jól magát. Ideje volt, hogy…
NEM ÉREK RÁ EGÉSZ NAP, TUDOD — mondta a Halál szemrehányóan.
A varázsló lepislantott a macskára, és első ízben tudatosult benne, hogy milyen furcsa most minden.
Az élők gyakran nincsenek tisztában azzal, hogy milyen bonyolultnak tűnik a világ, ha már egyszer meghalt az ember, mert igaz ugyan, hogy a halál megszabadítja az elmét a három dimenzió kényszerzubbonyától, ám az Időtől is elvágja, ami csupán egy másfajta dimenzió. Így hát, bár a macska, amely a láthatatlan lábakhoz dörgölőzött, kétségtelenül ugyanaz a macska volt, amit pár perce is látott, ugyanakkor nyilvánvalóan egy apróka kölyökcica is volt, meg egy kövér, félig vak, öreg jószág és minden egyéb fázis a kettő között. Mind egyszerre. Mivel kicsiben kezdte, úgy nézett ki, mint egy fehér, macskaforma répa, amely leírás mindaddig meg kell állja helyét, amíg valaki föl nem találja a megfelelő négydimenziós jelzőket.
A Halál csontkeze gyengéden megütögette Kvartély vállát.
NA GYERÜNK, FIAM.
— Semmit sem tehetek?
AZ ÉLET AZ ÉLŐKÉ. KÜLÖNBEN IS, NEKI ADTAD A BOTOD.
— Hát igen. Valóban.
A bábát Mállotviksz Nénének hívták. Foglalkozására nézvést boszorkány volt. Ez bevett dolognak számít a Kostetőn, és senkinek sincs egyetlen rossz szava sem a boszorkányokról. Legalábbis akkor nem, ha ugyanolyan alakkal szeretne reggel fölébredni, amilyennel este lefeküdt.