Végül nyelt egyet, szemlátomást döntésre jutott, ünnepélyesen Eskhez fordult, s így szólt:
— Khrrl, iszh gniszh szááárghsz iszhgghsz óórgszh?
Összeráncolta szemöldökét, mikor a mondatot újra végigfuttatta elméjén, és megpróbálkozott még egyszer.
— Áárgh árgh shááhgokk?
Föladta.
— Bharrgszh mergh!
A felesége fölhorkant, s kivette Szaky ellenállásra képtelen kezéből a poharat. Beleszagolt. Ránézett a hordókra, mind a tízre. Az asszony pillantása összetalálkozott férje tántorgó tekintetével. Kétszemélyes magánmennyországukban hangtalan számolgatták hatszáz gallon fehér, háromszor lepárolt hegyvidéki őszibarack pálinka eladási árát, és kifogytak a számokból.
Mrs. Szaky fölfogása gyorsabb volt, mint hitveséé. Lehajolt, és Eskre mosolygott, aki túl fáradt volt ahhoz, hogy viszszabandzsítson. A mosoly nem volt különösebben kiváló, mert Mrs. Szakynak nem volt benne nagy gyakorlata.
— Hogyan kerültél ide, kisleány? — kérdezte az asszony olyan hangon, ami mézeskalács-házikókat idézett, meg a nagy kemenceajtók becsapódását.
— Eltévedtem Nénétől.
— És hol van most a Néne, kedves? — A kemence ajtaja újra kongott; zűrös lesz ez az éjszaka a metaforikus erdők összes vándora számára.
— Szerintem valahol biztos.
— Szeretnél egy nagy, tollpaplanos ágyban aludni, ami puha és meleg?
Esk hálásan nézett a kocsmárosnéra, annak ellenére, hogy bizonytalanul érzékelte, a nő arca olyan, mint egy görényé, és bólintott.
Eltaláltad. Többre lesz szükség egy arra járó favágónál, hogy ez a végén egyenesbe kerüljön.
Mindeközben Néne két utcányira járt. Valamint, mások mércéje szerint, el is volt tévedve. Ő maga nem így vélte. Tudta, hogy hol van, csak az összes többi hely nem vett erről tudomást.
Már említettük korábban, hogy sokkal nehezebb rátalálni egy emberi tudatra, mint mondjuk egy rókáéra. Az emberi elme, afféle szégyenfoltnak értékelve ezt, tudni akarja, miért. Hát ezért.
Az állati tudat egyszerű, és ezért élesen körvonalazott. Az állatok sosem töltenek azzal időt, hogy a tapasztalatokat kis darabokra osszák, és aztán eltöprengjenek az összes kihagyott részen. A világegyetem teljes parádéja takarosan nyilvánul meg számukra úgymint dolgok a) amikkel üzekedni lehet, b) ehetőek, c) amik elől el kell rohanni, és d) sziklák. Ez megszabadítja az elmét a szükségtelen gondolatoktól és vágóélhez juttatja olyasmikben, amik tényleg számítanak. Az átlagállat valójában sosem próbál meg egyszerre menni és rágógumizni.
Másrészt az átlagember mindenféléről gondolkozik megállás nélkül, különféle szinteken, biológiai napirendek és időjelzők tucatjainak közbeszólásával. Vannak kimondandó gondolatok, meg magángondolatok, meg igazi gondolatok, meg gondolatok a gondolatokról, meg aztán a tudatalatti gondolatok teljes skálája. Egy ember fejének gondolatolvasása fülsüketítő lárma. Vasútállomás, ahol az összes hangosanbeszélő egyszerre beszél. Komplett frekvenciamoduláló hullámhossz — és azoknak az adóknak némelyike nem túl jó hírű, törvényen kívüli kalóz tiltott tengereken, amik késő éjszaka az agy limbikus részét megcélzó szövegű felvételeket játszanak le.
Néne, amikor kizárólag tudatmágiával próbálta meglelni Esket, szalmaszálat próbált megtalálni a szénakazalban.
Sikertelenül, de elegendő visszavett érzéklet-radarjel ért el hozzá az egyszerre gondolkodó ezernyi agy heterodin zúgásán keresztül, hogy meggyőződjön róla, a világ valóban olyan hülye, ahogy mindig is hitte.
Az utca sarkán találkozott Hiltával, aki hozta a söprűjét, hogy jobban lehessen lebonyolítani a légi felderítést (azonban Lopakodó módra settenkedve: Óhulán fiai fölsorakoztak a Maradj Soká Úgy Kence mögött, de a repkedő nőket már nem tűrték el). Zaklatottnak látszott.
— Még csak nyomát se láttam — jelentette Néne.
— Voltál lenn a folyóparton? Akár bele is eshetett!
— Hát akkor csak ki kellett essen belőle újra. Különben is, tud úszni. Azt hiszem, bujkál valahol, a fene egye meg őt.
— Mit fogunk csinálni?
Néne megsemmisítő pillantást vetett Hiltára.
— Hilta Bakkosító, szégyellem magam miattad, hogy úgy viselkedsz, mint egy tökkelütött. Úgy nézek én ki, mint aki aggódik?
Hilta megtekintette.
— Igen. Egy kicsit. Az ajkad egész elkeskenyedett.
— Csak dühös vagyok, ennyi az egész.
— A cigányok mindig idejönnek, ha vásár van, lehet, hogy magukkal vitték.
Néne kész volt bármit elhinni a városi népségről, de ebben szilárdabb talajon állt.
— Akkor sokkal ostobábbak, mint amilyennek tartom őket — csattant föl. — Figyelj, ott van neki a botja!
— És ugyan mi haszna lenne abból? — kérdezte Hilta, aki igencsak közel állt a síráshoz.
— Nem hinném, hogy akár egy szót is megértettél abból, amit elmondtam neked — mondta szigorúan Néne. — Semmi mást nem kell tennünk, csak visszamegyünk a lakásodba és várunk.
— Mire?
— A sikoltásokra vagy csattanásokra vagy tűzgolyókra vagy akármikre — nyilatkozta bizonytalanul Néne.
— Ez szívtelenség!
— Ó, szerintem ennek így kell történnie. Gyerünk, menj előre és tegyél föl vizet forrni!
Hilta ámuló pillantást vetett rá, aztán fölmászott a söprűnyélre, és lassan, cikcakkban fölemelkedett a kémények közti árnyékokba. Ha a söprűnyelek autók lennének, akkor ez egy törött ablakú Mini Morris lenne.
Néne nézte, ahogy elment, aztán utánaeredt nehézkesen lépdelve a nedves utcákon. Eltökélt szándéka szerint sose fog ilyen izékre ülni.
Esk a nagy, bolyhos, és kissé nedves lepedék közt feküdt a Nyenyerés padlásszobájának vendégágyán. Fáradt volt, de nem tudott elaludni. Először is, az ágy túl hideg volt. Szorongva töprengett, vajon merje-e fölmelegíteni, de aztán jobbnak látta, ha mégsem. Úgy tűnt, nem igazán kapiskálja a tűzvarázsokat, bármilyen óvatosan kísérletezget is. Vagy egyáltalán nem jött össze a dolog, vagy túlságosan is jól sikerült. A kunyhó körüli erdők veszélyesen megbízhatatlanokká váltak az eltűnő tűzvarázsok hagyta lyukaktól; ha ez a varázslókodás nem fog működni, akkor legalább, mondta Néne, szép jövő áll előtte árnyékszék-építőként vagy kútásóként.
Megfordult és megpróbált oda se figyelni az ágy halovány gombaszagára. Aztán kinyúlt a sötétben, míg keze rá nem talált az ágytámlához támasztott botra. Előzőleg Mrs. Szaky állhatatosan le akarta vinni a földszintre, de Esk kétségbeesetten belekapaszkodott. Ez volt az egyetlen dolog a világon, amiről abszolút biztosan tudta, hogy az övé.
A lakkozott felület bizarr faragványaival furamód vigasztalónak bizonyult. Esk elaludt, és karkötőkről álmodott, meg különös csomagokról, meg hegyekről. Meg távoli csillagokról a hegység fölött, meg hűvös sivatagról, ahol fura lények csúsztak-másztak a száraz homokon, és rovarszemükkel őt fixírozták…
Reccsenés hallatszott a lépcső felől. Aztán még egy. Aztán csönd lett, az a fajta fojtó, lepedékes csönd, amikor valaki olyan mozdulatlanul áll, amennyire csak lehetséges.
Az ajtó kinyílt. A gyertyafényben Szaky fekete árnyat vetett a lépcsőre, és halkan suttogott párbeszéd hallott, mielőtt a férfi olyan csöndesen, ahogy telt tőle, lábujjhegyen az ágytámla felé indult. A bot oldatra csúszott, amikor első, óvakodó markolása elmozdította, de a kocsmáros gyorsan elkapta, s nagyon lassan föllélegzett.
Így hát alig maradt elegendő levegője, hogy fölsikoltson, amikor a fütykös megmozdult a kezében. A férfi érezte a pikkelyességét, a tekergését, az izmosságát…