Esk időben ült föl szálegyenesre ahhoz, hogy lássa amint Szaky hátrafelé legördül a lépcsőn, még mindig kétségbeesetten csapkodva valami láthatatlant, ami a karja körül kígyózott. Aztán újabb sikoly hangzott odalentről, amikor a feleségén landolt.
A bot koppanva hullott a földre, ahol aztán halvány oktarin izzás vette körül fektében.
Esk kiugrott az ágyból, és nesztelen léptekkel odament. Rettentő, kifejezetten egészségtelen káromkodás hallatszott. Kikukucskált az ajtón, és lenézett egyenesen Mrs. Szaky képébe.
— Add ide a botot!
Esk lenyúlt maga mögött, és megmarkolta a csiszolt fát.
— Nem adom — tiltakozott. — Az enyém.
— Nem kislányoknak való dolog — acsargott a kocsmárosné.
— Hozzám tartozik — szögezte le Esk, s halkan becsukta az ajtót. Egy pillanatig hallgatta a motyogást odalentről, és megpróbálta kitalálni, mi legyen a következő lépése. A házaspárt valamivé változtatni valószínűleg csak hűhóhoz vezetne, meg különben se volt egész biztos abban, hogyan is kell azt csinálni.
Tény az, hogy a mágiája csak akkor működik igazán, amikor nem gondol rá. A tudata, úgy tűnik, valahogy meggátolja a varázslást.
Hangtalanul átlépdelt a szobán, s kilökte a kicsiny ablakot. A civilizáció fura, éjszakai szagai belebegtek — az utcák nedves szaga, a virágoskertek illata, utalás egy távoli, túlterhelt árnyékszékre. Odakünn vizes cserepek voltak.
Amikor Szaky visszaindult fölfelé a lépcsőn, a lány kidobta a botot a tetőre és utánamászott, az ablak fölötti faragásokba kapaszkodva. A tető leereszkedett egész a budiig, és a gyereknek sikerült legalább többé-kevésbé egyenesen félig siklani, félig vergődni az egyenetlen cserepeken. Egy hat láb mély ugrás a vén hordókészletre, egy gyors csusszanás lefelé a csúszós fán, és máris könnyedén loholt a kocsmaudvaron át.
Amikor lába már az utcai ködöt verte föl, meghallotta a veszekedés hangjait a Nyenyerésből.
Szaky elszáguldott a felesége mellett, s kezét a legközelebbi hordó csapjára tette. Kis szünet után hevesen megcsavarta.
Az őszibarack pálinka illata késélesen töltötte be a teret. A férfi elzárta a csapot, és megkönnyebbült.
— Attól féltél, valami ocsmánnyá változik? — kérdezte aszszonya. Szaky bólintott.
— Ha nem lettél volna olyan pipogya… — kezdte hitvese.
— Mondom neked, hogy megharapott!
— Varázsló lehettél volna, és nem kéne ezzel az egésszel vesződnünk! Nincs benned semmi becsvágy?
Szaky a fejét rázta.
— Azt hiszem, több kell egy fütykösnél ahhoz, hogy valaki mágus legyen — mondta. — Különben is, hallottam, hogy a varázslók nem nősülhetnek meg, tilos nekik a… — habozott.
— Mi? Mi tilos nekik?
Szaky vonaglott.
— Nos. Tudod. Az izé.
— Biztos vagyok benne, hogy fogalmam sincs, miről beszélsz — jelentette ki Mrs. Szaky szaporán.
— Nem, szerintem sem.
Vonakodva követte asszonyát, ki az elsötétedett kocsmából. Úgy találta, hogy talán a varázslóknak nincs is olyan rossz élete, de tényleg.
Félelmei igazolódtak, amikor a másnap reggel napvilágra hozta, hogy tíz hordó őszibarack-pálinka igenis valami szörnyűségessé változott.
Esk céltalanul kószált a szürke utcákon, míg oda nem ért Óhulán kicsiny dokkjaihoz a folyójánál. Széles, lapos bárkák ütődtek puhán a mólókhoz, s egyikük-másikuk füstgomolyokat bodorított barátságos kályhacsövekből. Esk könnyen fölmászott a legközelebbire, s a botot használta arra, hogy a dereglye nagy részét takaró viaszosvásznat megemelje.
Meleg illat, lanolin és trágyadomb keveréke, csapta meg. Az uszály gyapjúval volt megrakva.
Butaság elaludni egy ismeretlen bárkán, nem tudva, miféle fura szirtek mellett fog esetleg ellebegni, mikor fölébredsz, nem tudva, hogy az uszályok hagyományosan kora hajnalban indulnak útnak (nekivágnak mielőtt a nap rendesen fölkelhetne), nem tudva, hogy milyen új horizontok fognak esetleg üdvözölni másnap…
Te ezt tudod. Esk nem tudta.
Esk arra ébredt, hogy valaki fütyörészik. Eléggé mozdulatlan feküdt, az este eseményeit pörgetve végig tudatában, míg vissza nem emlékezett arra, miért van itt, aztán nagyon óvatosan átgördült a másik oldalára, s leheletnyit fölemelte a viaszosvásznat.
Hát akkor itt van. De az „itt” elmozdult.
— Szóval ez az, amit vitorlázásnak neveznek — mondta a távoli part elsiklását figyelve. — Nem tűnik túlságosan különlegesnek.
Nem merült föl benne, hogy aggódni kezdjen. Élete első nyolc évében a világ egy különösképp unalmas helynek bizonyult, és most, hogy kezdett érdekessé válni, Esknek esze ágában se volt hálátlanságot tanúsítani.
A távoli fütyörészőhöz csatlakozott egy ugató kutya. Esk visszafeküdt a gyapjúba, kinyúlt, míg rá nem lelt az állat elméjére, és gyöngéden Kölcsönvette. A kutya rossz hatásfokú és szervezetlen agyából megtudta, hogy legalább négy ember van ezen a dereglyén, és sokkal több a többin, amik a folyón ritkás sorban követik ezt a bárkát. Némelyikük gyereknek látszott.
Elengedte az állatot és megint kinézett a tájra, sokáig bámulta — az uszály most magas, narancssárga szirtek, olyan sokszínű sziklasávokkal, hogy úgy nézett ki, mintha valami éhes isten minden idők többemeletes-rakottszendvics rekordját alkotta volna meg, között haladt —, és megpróbálta elkerülni a gondolkodást. De a gondolat nem tágított, úgy érkezett, mint a nem várt limbótáncos az Élet vécéajtaja alól. Előbb vagy utóbb ki kell menjen. Nem a gyomra erőltette a dolgot, hanem a húgyhólyagja nem tűrt halasztást.
Esetleg ha…
Feje fölött gyorsan elrántották a viaszosvásznat, és egy nagy, szakállas fej ragyogott le rá.
— Nicsak, nicsak — mondta. — Hát mi van itt? Egy potyautas, igennem?
Esk jó erősen rámeredt.
— Igen — felelte. Semmi értelme nem volt tagadni. — Kérem, ki tudna innen húzni?
— Nem félsz attól, hogy a… a csukák közé hajítalak? — érdeklődött a fej. Észrevette a lány hüledező tekintetét. — Nagy, édesvízi hal — tette hozzá segítőkészen. — Gyors. Rengeteg foga van. Csuka.
A gondolat meg sem fordult a gyerek fejében.
— Nem — válaszolta az igazsághoz híven. — Miért? Be fog?
— Nem, dehogy. Nem kell félned.
— Nem félek.
— Ó! — Megjelent egy barna kar, ami a szokásos elrendezés által a fejhez tartozott, és kisegítette őt a gyapjúfészekből.
Esk a bárka fedélzetén állt és körbenézett. Az ég kékebb volt, mint egy kávészín hordó, takarosan rápasszolt a széles völgyre, amin keresztülfolyt a folyó olyan lomhán, mint az információ egy tervgazdaságban.
A lány mögött a Kostető még mindig úgy viselkedett, akár egy kikötőrúd felhők számára, de már nem uralkodott a hely fölött, ahogy eddig tette, amióta csak Esk az eszét tudta. A távolság erodálta a hegységet.
— Hol van ez? — kérdezte a gyerek, beszívva a mocsár és szittyó ismeretlen szagát.
— Ez itt az Ankh-folyó felső völgye — felelte foglyul ejtője. — Hogy tetszik?
Esk föl is nézett, le is nézett a folyón. Már most sokkal szélesebb volt, mint Óhulánnál.
— Nem tudom. Határozottan sok van belőle. Ez a maga hajója?
— Bárka — javította ki a férfi. Magasabb volt, mint Esk apja, bár nem annyira öreg, és úgy öltözködött, mint a cigányok. A fogai többsége arannyá változott, de Esk úgy döntött, nem ez a megfelelő pillanat firtatni ennek miértjét. Azt a fajta napbarnítottságot mondhatta magáénak, aminek elérését megkísérelve a gazdagok iszonyú sok időt töltenek el sokba kerülő nyaralásokkal és sztanioldarabkákkal, amikor valójában mindehhez csak arra van szükséged, hogy minden áldott nap majd’ beleszakadj a melóba a szabad levegőn. A homlokát ráncolta.