— Igen, az enyém — ismerte el a fickó, eltökélve magát, hogy visszaszerzi a kezdeményezést. — És azt szeretném tudni, hogy mit csinálsz te rajta? Megszöktél otthonról, igennem? Ha fiú lennél, azt mondanám, elindultál, hogy boldogulj a nagyvilágban?
— Lányok nem boldogulhatnak a nagyvilágban?
— Azt hiszem, az a szokás, hogy a lányok szert tesznek egy olyan fiúra, aki már boldogult — válaszolta a pasas 200 karátos vigyorral. Odanyújtott egy barna, gyűrűktől súlyos kezet. — Gyere reggelizni!
— Igazából én az árnyékszéket szeretném használatba venni — jegyezte meg a lány. A férfinak leesett az álla.
— Ez egy bárka, igennem?
— Igen?
— Ez azt jelenti, hogy nincs más, csak a folyó — Megveregette Esk kezét. — Ne aggódj — nyugtatta. — Az Ankh ehhez már hozzászokott.
Néne a mólón állt, csizmája tipp-topp-topogott a fán. Az alacsony férfiú, aki Óhulánban a dokkfelügyelőhöz legközelebbi dolog volt, a boszorkány átütő erejű fixírozásainak egyikében részesült épp, és szemlátomást kikészült tőle. A nő arckifejezése talán nem volt annyira rettentő, mint a hüvelykszorítók, de azt sugallta, hogy tényleg van kilátás hüvelykszorítókra.
— Hajnal előtt távoztak, azt mondod — mondta Néne.
— Iiigen — felelte a férfi. — Ööö. Nem tudtam, hogy nem lett volna szabad.
— Láttál egy kislányt a fedélzeten? — Tipp-topogott a csizma.
— Hümm. Nem. Sajnálom — Az ipse földerült. — Zúnok voltak — tette hozzá. — Ha a gyermek velük van, nem lesz semmi baja. Azt mondják, az ember megbízhat a Zúnokban. Élnek-halnak a családi életért.
Néne Hiltához fordult, aki úgy repesett, mint egy meghökkent pillangó, s fölvonta szemöldökét.
— Ó, igen — fuvolázta Hilta. — A Zúnoknak nagyon jó híre van.
— Mmf — válaszolta Néne. Sarkon fordult és nehézkes léptekkel megindult vissza a városközpont felé. A dokkfelügyelő összeroskadt, mintha kivettek volna egy ruhafogast az ingéből.
Hilta szálláshelye egy gyógyfűárus fölött és egy tímárműhely mögött volt, s Óhulán háztetőinek csodás látképét kínálta. A boszorkány szeretett itt lakni, mert a mindig sokra értékelt elkülönülés lehetőségét nyújtotta, ahogy fogalmazta, „kifinomultabb vevőimnek, akik jobb szeretik roppant különleges vásárlásaikat nyugodt légkörben megejteni, ahol örökös jelszó a diszkréció”.
Mállotviksz Néne alig leplezett megvetéssel nézett körbe a nappaliban. A helyiségben túlontúl sok volt a rojt, gyöngyfüggöny, horoszkóptérkép és fekete macska. Néne ki nem állhatta a macskákat. Szippantott egyet.
— A tímárműhely? — kérdezte vádlóan.
— Füstölő — helyesbített Hilta. Bátran összeszedte magát Néne lekicsinylésének dacára. — A klienseim értékelik az ilyesmit — mondta. — A kellő hangulatba hozza őket. Tudod, hogy van ez.
— Azt gondoltam volna, hogy az ember tökéletesen tiszteletre méltó üzletet vezethet, Hilta, anélkül, hogy szalontrükkökhöz folyamodna — jegyezte meg Néne leülve, s megkezdte hajtűi eltávolításának hosszas és cseles ügyletét.
— A városokban másként van — szögezte le Hilta. — Az embernek haladnia kell a korral.
— Egész biztos nem tudom, minek. Föltetted a vizet forrni? — Néne átnyúlt az asztalon, s levette a bársonyleplet Hilta kristálygömbjéről, egy kvarcgolyóról, ami akkora volt, mint a feje.
— Sose voltam képes rájönni az ilyen szilíciumizék nyitjára — közölte. — Egy tál víz benne egy tintacseppel épp eléggé megfelelt, amikor fiatal voltam. Na akkor, nézzük…
Belebámult a gömb táncoló szívébe, megpróbálva arra használni, hogy elméjét Esk hollétére fókuszálja. Egy kristály használata mindig kényes dolog még a legjobb időkben is, és általában a belebámulás azt jelenti, hogy az egyetlen, amit a jövő garantáltan tartalmaz, egy kiadós fejfájás. Néne nem bízott meg bennük, úgy vélte, van bennük egy árnyalatnyi varázslóság; mindig az volt a véleménye, hogy nem kell sok hozzá és a nyomorult izé kiszívja az agyad, mint valami kürticsigát a héjából.
— Az átkozott vacak csupa szikrázás — morogta rálehelve a gömbre, aztán ruhaujjával végigtörölte. Hilta a válla fölött odapillantott.
— Az nem szikra, az jelent valamit — jelentette be vontatottan.
— Mit?
— Nem vagyok biztos benne. Megpróbálhatom? Hozzám van szokva — Hilta lelökte a macskát a másik székről, s előrehajolt, hogy belemeredhessen az üveg mélységeibe.
— Mmf. Csak tessék — legyintett nagyvonalúan Néne —, bár nem fogsz találni…
— Várj. Valami átjön.
— Innen csupa sziporkának tűnik — ragaszkodott nézetéhez Néne. — Kis ezüstfények lebegnek mindenütt, mint azokban a hóvihar-üvegben játékokban. Egész csinos, mondhatom.
— Igen, de nézz a pelyheken túl…
Néne nézett.
Ez volt, amit látott.
A nézőpont ugyancsak fönn volt a magasban, s alatta széles kévényi vidék terült el, kék a távolságtól, amin keresztül egy terjedelmes folyó tekergőzött, akár egy részeg kígyó. Az előtérben ezüstfények lebegtek, de egy bizonyos értelemben ezek csak pelyhei voltak a nagy fényviharnak, ami óriási, lusta csigavonalban forgott, mint valami súlyos hórohamban szenvedő elaggott tornádó, és lefelé, lefelé összpontosult a ködbe vesző tájra. Erősen hunyorítva, Néne ki tudott venni néhány pöttyöt a folyón.
Némelykor valamiféle villámlás szikrázott föl röviden a parányi porszemek lágyan forgó tölcsérén belül.
Néne pislogott és fölnézett. A szoba nagyon sötétnek tűnt.
— Különös fajta időjárás — jegyezte meg, mert semmi jobb nem jutott eszébe. Még lehunyt szemmel is a parányi porszemek ott táncoltak látóterében.
— Nem hinném, hogy időjárás — vetette föl Hilta. — Tényleg nem hiszem, hogy az emberek ezt láthatnák, de a kristály megmutatja. Azt hiszem, ez levegőből kicsapódó mágia.
— Bele a botba?
— Igen. Ez az, amit egy varázsló vesszeje tesz. Valahogy kiszűri a varázst.
Néne megkockáztatott még egy pillantást a gömbbe.
— Bele Eskbe — mondta óvatosan.
— Igen.
— Úgy néz ki, hogy jó sok van belőle.
— Igen.
Nem először, Néne azt kívánta, bárcsak többet tudna arról, hogyan varázsolják a varázslók varázslataik. Látomása támadt arról, hogy Esk addig töltődik föl mágiával, míg minden szövete és pórusa fölpuffad tőle. Aztán a varázs elkezd kiszivárogni — először lassan, kis kitörésekben ívelve a földbe, aztán fokozódva az okkult lehetőségek hatalmas kisüléséig, ami mindenféle károkat okozhat.
— A francba! — mondta. — Sohasem voltam oda azért a botért.
— De legalább az Egyetem felé tart — mondta Hilta. — Ott majd tudni fogják, mit kell tenni.
— Lehet, hogy úgy lesz. Mit gondolsz, milyen messze lehet folyásiránt?
— Úgy húsz mérföldnyire. Azok a bárkák csak sétatempóban haladnak. A Zúnoknak nincs oka sietségre.