Minden tűzgyújtásra vonatkozó gondolatot kivert a fejéből.
Bár akadt kompenzáció. A nagy, barna folyó minden lomha kanyarja újabb látnivalókat tárt elé. Voltak sűrű erdővel körbevett sötét szakaszok, amiken keresztül az uszályok a folyó kellős közepén haladtak, a férfiak állig fegyverben, a nők lenn — kivéve Esket, aki ült és érdeklődve hallgatta a horkantásokat és prüszköléseket, amik a folyóparti bokrokban követték őket. Voltak megművelt földdarabok. Volt több város, mind sokkal nagyobb, mint Óhulán. Még valamiféle hegyek is voltak, bár öregek és laposak, nem fiatalok és tüzesek, mint az ő hegyei. Nem mintha honvágya lett volna, nem egészen, de néha úgy érezte magát, mintha ő is bárka lenne, végtelen reménységen lebegve, de mindig odakötözve egy horgonyhoz.
A dereglyék megálltak egyik-másik városban. A hagyománynak megfelelően csak a férfiak szálltak partra, és csak Amszkhat, szertartásos Hazudozós kalapját fejébe nyomva, állt szóba nem-Zúnokkal. Esk általában elkísérte. A férfi megpróbált célozni arra, hogy Esknek alá kéne vetnie magát a Zún élet íratlan szabályainak, de a lánynak célozgatni olyan hatásos volt, mint szúnyogcsípés az átlagos rinocéroszbőrön, mert már kezdte megtanulni, hogy ha fütyülsz a szabályokra, akkor az emberek az esetek felében szó nélkül újraírják őket úgy, hogy rád ne vonatkozzanak.
Máskülönben meg úgy tűnt Amszkhatnak, hogy amikor Esk vele van, mindig nagyon jó áron tud eladni. Volt valami abban, ahogy egy kisgyerek eltökélten kancsított rájuk a Zún lába mögül, amitől még a legpiackeményítettebb szívű kalmárok is sietve kötötték meg az üzletet.
Igazából ez már el is kezdte aggasztani. Amikor egy piaci alkusz Zemfisz fallal körülvett városában fölajánlott neki egy zacskó ultramarint száz csomó gyapjúért cserébe, egy hang a zsebe magasságából így szólt:
— Ezek nem ultramarinok.
— Hallgassa csak a gyereket! — vigyorgott az alkusz. Amszkhat komolyan szeme elé emelt egyet a kövek közül.
— Hallgatok rá — mondta —, és valóban, ezek ultramarinnak látszanak. Van tündökjük meg pislákjuk.
Esk fejét rázta.
— Csak csillókák — közölte. Gondolkozás nélkül beszélt, és azonnal meg is bánta, amikor mindkét férfi odafordulva rábámult.
Amszkhat kezében forgatta a követ. Hogy a kaméleon csillókát beteszik egy dobozba néhány valódi drágakővel azért, hogy színük megváltozzon, bizony hagyományos trükk volt, de ezek valódi belső tűzzel kékelltek. Élesen fölpillantott az brókerre. Amszkhatot gondosan kiképezték a Hazugság művészetében. Fölismerte az apró jeleket, most, hogy jobban meggondolta a dolgot.
— Úgy tűnik, a dolog kétséges — jegyezte meg —, de könnyen el lehet dönteni, csak el kell vigyük őket a becsüshöz a Fenyő Utcába, mert az egész világ tudja, hogy a csillókák föloldódnak fanyarsavas folyadékban, igennem?
Az alkusz tétovázott. Amszkhat enyhén helyzetet váltott, és izmainak elrendeződése azt sugallta, hogy bármely hirtelen mozdulat a bróker részéről azt fogja eredményezni, hogy laposan elterül a porban. És az átkozott kölök úgy kancsalított rá, mintha képes lenne belelátni, egész keresztül a tarkójáig. Elvesztette hidegvérét.
— Fájlalom ezt a sajnálatos vitát — jelentette ki. — Ezeket a köveket teljes jóhiszeműséggel vettem át el ultramarinokként, de inkább, semmint hogy egyenetlenséget okozzak kettőnk közt, arra kérem, fogadja el őket, mint… mint ajándékot, és a gyapjúbálákért fölajánlhatnám ezt az első osztályú rozsaettát?
Elővett egy kis, vörös követ egy apró bársonyzacskóból. Amszkhat szinte nem is nézett rá, csak, anélkül, hogy szemét levette volna az alkuszról, továbbpasszolta Esknek, aki helybenhagyólag bólintott.
Amikor a kalmár elsietett, Amszkhat kézen fogta Esket és félig-meddig vonszolta a gyereket a becsüs bódéjához, ami nem sokkal volt több egy falmélyedésnél. Az öregember elvette a kék követ legkisebbikét, meghallgatta Amszkhat kapkodó magyarázatát, kitöltött egy csészényi fanyarsavas folyadékot, és belepottyantotta a követ, ami semmivé habzott.
— Roppant érdekes — bólogatott a becsüs. Nagyító alatt vizsgált egy másik, csipeszbe fogott követ.
— Ezek valóban csillókák, de figyelemre méltóan kiváló példányok önmagukban is — nyilatkozta végül. — Semmi esetre sem értéktelenek, és például én magam hajlandó lennék fölajánlani értük… valami baj van a kislány szemével?
Amszkhat gyöngéden oldalba bökte Esket, aki erre abbahagyta a próbálkozást a Tekintettel.
— …fölajánlanék magának, mondjuk azt, hogy két zat ezüstöt?
— Mondjuk azt, hogy ötöt? — javasolta Amszkhat kedélyesen.
— És én szeretnék megtartani egy követ — kérte Esk. Az öregember kezét a magasba emelte.
— De hát ezek puszta érdekességek! — tiltakozott a becsüs. — Csak egy gyűjtő számára értékesek.
— Egy gyűjtő esetleg kiváló minőségű rozsaettákként vagy ultramarinokként eladhatja őket egy gyanútlan vevőnek — jegyezte meg Amszkhat —, különösen, ha az illető az egyetlen becsüs a városban.
A becsüs ettől egy kissé morogni kezdett, de végül megállapodtak három zatban meg a csillókák egyikében egy vékony ezüstláncon Esk számára.
Amikor már hallótávolságon kívülre kerültek, Amszkhat a lánynak adta az apró ezüstérméket és megszólalt:
— Ez mind a tied. Kiérdemelted. De… — úgy lekuporodott, hogy szeme egy vonalba került Eskével — …meg kell mondanod nekem, honnan tudtad, hogy a kövek hamisak.
Aggodalmasnak látszott, de Esk érezte, hogy a férfi nem igazán szeretné az igazságot hallani. A mágiától az emberek kényelmetlenül érzik maguk. Nem tetszene a Zúnnak, ha egyszerűen azt mondaná: a csillókák csillókák, és az ultramarinok ultramarinok, és bár lehet, hogy azt gondolod, hogy ugyanolyannak látszanak, ez azért van, mert nem használod rendesen a szemed. Semmi sem tudja teljesen elleplezni valódi természetét.
Ehelyett így szólt:
— A törpék csillókát bányásznak közel a szülőfalumhoz, és az ember hamar megtanulja, hogy a kövek egy olyan fura módon verik vissza a fényt.
Amszkhat hosszasan a gyerek szemébe nézett. Aztán vállat vont.
— Oké — mondta. — Remek. Nos, nekem még van itt némi elintéznivalóm. Miért nem veszel magadnak új ruhákat vagy valamit? Nem hiszem, hogy bármi gondod lesz.
Esk bólintott. Amszkhat elsétált a piactéren keresztül. Az első saroknál megfordult, elgondolkozva visszanézett a lányra, aztán eltűnt a tömegben.
Na, ez a vitorlázás vége, mondta magának Esk. A férfi nem egészen biztos benne, de mostantól figyelni fog engem, s mielőtt még tudnám, mi történik, elveszik tőlem a botom, és aztán ki fog törni az általános haddelhadd. Miért lesz mindenki olyan ideges a varázstól?
Filozofikusan sóhajtott egyet, s nekivágott, hogy fölfedezze a város nyújtotta kilátásokat.
Ámbátor ott volt a bot problémája. Esk mélyen begyömöszölte azon gyapjúcsomók közé, amiket még jó ideig nem fognak kirakodni. Ha visszamegy érte, az emberek kérdezősködni fognak, és nem tudta, hogyan válaszoljon.
Talált egy alkalmatos sikátort, s addig nyargalt benne, míg nem lelt egy mély bejáratot, ami megadta neki a kívánatos elvonulás lehetőségét.
Ha a visszamenetel szóba se jöhet, akkor csak egyetlen dolog marad. Kinyújtotta kezét és behunyta szemét.