Pontosan tudta, mit akar tenni — ott hevert a szeme előtt. A botnak nem szabad a levegőben repülve érkeznie, elsüllyesztve a bárkát és fölhívva a figyelmet magára. Csak azt akarom, mondta magának, hogy legyen egy kicsiny változás a világ szervezettségében. Ez nem szabad, hogy az a világ legyen, amiben a bot a gyapjúbálák közt fészkel, ez az a világ kell legyen, ahol a botom a kezemben tartom. Parányi változás, végtelenül kicsi módosítása annak Ahogy A Dolgok Állnak.
Ha Esket megfelelőképp kiképezték volna a varázslóságban, akkor tudta volna, hogy ez lehetetlen. Minden varázsló tudja, hogyan mozgasson tárgyakat egyik helyről a másikra, protonokkal kezdve és onnan haladva fölfelé, de bármi A-ból Z-be mozdításának az a lényege az elemi fizika szabályai szerint, hogy valahol át kell keljen az ábécé maradékán is. Az egyetlen mód, amivel az ember valamit eltüntethet A-ból és fölbukkantathatja Z-ben, az a Valóság egészének oldalirányú megkeverése. Azokat a problémákat, amit az ilyesmi okozna, jobb el sem képzelni.
Persze Esket nem tanították meg erre, és a siker alapvető eleme közismerten annak nem tudása, hogy amit épp megkísérelsz, lehetetlen megtenni. Az a személy, aki a kudarc lehetőségéről nem vesz tudomást, fél tégla lehet a történelem biciklijének útjában.
Miközben Esk megpróbálta kiókumlálni, hogy mozdítsa el a botot, a hullámfodrok szétterjedtek a varázslatos éterben, megváltoztatva a Korongvilágot ezernyi apróságban. Többségüket egyáltalán nem vette észre senki. Lehetséges, hogy néhány homokszem egy kissé eltérő helyzetben feküdt a strandokon, vagy szórványosan egy-egy levél másképp lógott fáján. De aztán a valószínűség hullámfrontja a Valóság szélébe ütközött és visszaverődött, akár a locspocs a pocsolya oldaláról, ami, a másik irányból érkező sereghajtó hullámokkal összetalálkozva, kicsiny, de fontos örvényeket hozott létre magának a létnek szövedékében. Örvények a lét szövedékében igenis lehetségesek, mert az egy nagyon fura anyag.
Esk persze teljes mértékben tudatlan volt mindezek felől, de meglehetősen elégedett lett, amikor a bot a puszta levegőből a kezébe pottyant.
Melegnek érződött.
A lány egy darabig csak bámult rá. Úgy érezte, hogy valamit tennie kéne vele, túl nagy, túl jellegzetes, túl kínos. Fölhívja magára a figyelmet.
— Ha magammal viszlek Ankh-Morporkba — mondta a gyerek elgondolkozva —, akkor álcázva kell jönnöd.
Néhány elkésett mágiavillózás játszott a bot körül, aztán az egész elsötétedett.
Végül Esk megoldotta a közvetlen problémát azzal, hogy Zemfisz fő piacterén talált egy standot, ami söprűket árult, megvásárolta a legnagyobbat, visszacipelte a rejtett bejárathoz, kihúzta belőle a nyelet, és a botot mélyen a nyírfaágak közé gyömöszölte. Nem tűnt helyesnek, hogy így bánjon egy nemes tárggyal, s csöndesen bocsánatáért esdekelt.
Mindenesetre így egész más volt a helyzet. Senki se néz kétszer egy söprűt hurcoló kislányra.
A lány vett egy fűszeres húspástétomot mielőtt fölfedező útra indult (a bódés könnyelműen becsapta a visszajáró apróval, és csak később döbbent rá, hogy, megmagyarázhatatlanul, két ezüstöt adott ki a kezéből; valamint az éjszaka folyamán rejtélyes módon patkányok lepték el és ették meg teljes árukészletét, plusz a nagymamájába belecsapott a villám).
A város kisebb volt, mint Óhulán, és erősen különbőzött tőle, mert három kereskedőút csomópontján feküdt, eltekintve magától a folyótól. Egyetlen, hatalmas, négyszögletes tér köré épült, amit egy állandó, egzotikus közlekedési dugó és egy sátrakból emelt falu közti átmenetként lehetne leírni. Tevék rúgtak öszvérekbe, öszvérek rúgtak bele lovakba, lovak rúgták meg a tevéket, s mindegyik rugdosta az embereket; a színek tobzódtak, a zajok fület hasogattak, a szagok nazális zenekari földolgozása harsogott, és a pénzszerzésen keményen munkálkodó emberek százainak állhatatos, részegítő hangja hallott.
A nyüzsgés egyik oka az, hogy a kontinens kiterjedt részein egyesek jobb szeretnek munka nélkül pénzt keresni, és mivel a Korong mindezidáig nem fejlesztett ki semmiféle zenerögzítő ipart, ezek az emberek kénytelenek ráfanyalodni a banditizmus régebbi, hagyományosabb formáira.
Különös, de ezek gyakorta jelentős erőfeszítést igényelnek. Sziklák fölgörgetése szirtek tetejére egy tisztességes rajtaütéshez, fák kivágása az út eltorlaszolásához, és hegyes szögekkel kibélelt gödrök kiásása, miközben az ember igyekszik fönntartani dőre ártani vágyó élét, valószínűleg sokkal több tervezéssel és fizikai munkával jár, mint a társadalmilag jobban elfogadott hivatások, ám, mindennek ellenére, még mindig akadnak elégségesen félretájékozott emberek, akik hajlandóak mindezt elviselni, plusz hosszú éjszakákat kényelmetlen körülmények közt, csupán azért, hogy kezük teljességgel közönséges, nagy ékszeresládákra tehessék.
Ezért egy Zemfisszerű város az a hely, ahol a karavánok szétválnak, keverednek, és újra összeállnak, ahogy kalmárok és utazók tucatjai szövetkeznek egymással védelmért a társadalmilag hátrányos helyzetűekkel szemben az előttük álló út idejére. Esk, a nyüzsgésben észrevétlenül bóklászva, mindezt megtudta azzal az egyszerű módszerrel, hogy keresett valakit, aki fontos személynek látszott, és megráncigálta az illető kabátszegélyét.
Ez a konkrét férfi épp dohánybálákat számlált, és sikerrel járt volna, ha nem szakítják félbe.
— Mi?
— Azt kérdeztem, mi zajlik itt?
A férfinak szándékában állt így válaszolni: Húzz innét és nyaggass mást! Szándékában állt egy könnyed nyaklevest kiosztani a kölöknek. Így aztán roppant meglepődött, amikor azon kapta magát, hogy lehajol és komolyan szóba elegyedik egy alacsony, szurtos arcú kisgyerekkel, aki egy óriási söprűt (ami, később úgy vélte, szintén valami meghatározhatatlan módon odafigyelt rá) markolt.
Elmagyarázta a karavánokat. A kislány bólintott.
— Az emberek összeállnak az utazáshoz?
— Pontosan.
— Hová?
— Mindenféle helyre. Sto Latba, Pszeudopoliszba… természetesen Ankh-Morporkba…
— De a folyó odamegy — mutatta ki racionálisan Esk. — Meg a bárkák. A Zúnok.
— Á, igen — mondta a kalmár —, de ők jól megkérik az út árát, és nem tudnak mindent elszállítani, és különben is, senki se bízik meg bennük valami nagyon.
— De hát ők nagyon becsületesek!
— Hah, igen — értett egyet a férfi. — De tudod, mit szoktak mondani: sose bízz meg egy becsületes emberben — Sokattudóan mosolygott.
— Ki mondja ezt?
— Ők. Tudod. Az emberek — felelte a kereskedő, akinek hangjába egy bizonyos mennyiségű zavar lopózott.
— Ó! — Esk eltöprengett rajta. — Hát akkor azok az ők nagyon hülyék — közölte fontoskodva. — De azért köszönöm.
A férfi nézte, ahogy a gyerek arrébb vándorolt, aztán viszszatért a számoláshoz. Egy pillanattal később megint megrángatták a kabátját.
— Ötvenhétötvenhétötvenhétmiaz? — motyogta, megpróbálva memorizálni, hol tart éppen.
— Elnézést, hogy megint zaklatom — szólalt meg Esk —, de azok a bála-izék…
— Mi van velük ötvenhétötvenhétötvenhét?
— Hát, kell hogy legyenek bennük kis fehér kukacizék?
— Ötvenhét… micsoda? — A kalmár leengedte a palatábláját, és rábámult Eskre. — Miféle kis kukacok?
— Izgő-mozgók. Fehérek — tette hozzá Esk segítőkészen. — Mindenfélék lyukat rágogatva a bálák közepén.