— Úgy érted, dohányszálasféreg? — Eszelős tekintettel pillantott a bálahalomra, amit, most, hogy jobban meggondolja a dolgot, olyan ideges kinézettel rakodott le az eladó, akár az éjféli manó, aki el akar tűnni, még mielőtt rájössz, hogy mivé változik reggelre a talmi arany. — De azt mondta nekem, hogy ezeket kellően tárolták… és különben is, honnan tudod?
A gyerek eltűnt a sokadalomban. A kalmár szúrósan meredt arra a helyre, ahol előzőleg a kislány állt. Szúrósan rámeredt az eladóra, aki idegesen vigyorgott. Szúrósan fölmeredt az égre. Aztán megragadta mintavevő kését, egy pillanatig rábámult, szemlátomást döntésre jutott, és a legközelebbi bála felé indult.
Eközben Esk a véletlenszerű hallgatózás módszerével rálelt az Ankh-Morporkba igyekezők gyülekező karavánjára. Az útifónök két hordóra tett deszkából kialakított asztalnál ült.
Elfoglalt volt.
Egy varázslóval tárgyalt.
Edzett utazók tudják, hogy a társaságban, mely nekivág, hogy átkeljen esetleg ellenséges vidéken, nem árt, ha szép számmal akad fegyverforgató, de még inkább ajánlatos, hogy varázstudó is legyen köztük, arra az esetre, ha szükség lenne a varázslás művészetére, és, még ha ez nem is következik be, legyen, aki tüzet gyújt. Harmadik szintűtől fölfelé egy mágus számíthat arra, hogy nem kell fizessen a társasághoz csatlakozás kiváltságáért. Sőt, arra számít, hogy neki fognak fizetni. A kényes tárgyalás mostanra jutott el a döntések közelébe.
— Eléggé méltányos, Hidló mester, de mi legyen a fiatalemberrel? — kérdezte az útifőnök, egy bizonyos Adab Gándor, imponáló figura trollirhazekében, kackiásan csüngő karimájú kalapban és bőrszoknyában. — Ő nem varázsló, azt látom.
— Képzés alatt áll — felelte Hidló, egy magas, vékony varázsló, kinek öltözéke kinyilvánította, hogy a varázslóság nyolc rendjéből az Ősi és Igazán Eredeti Bölcsek Töretlen Köréhez tartozik.
— Akkor ő nem varázsló — szögezte le Gándor. — Ismerem a szabályokat, és az ember nem varázsló, hacsak nincs botja. És neki nincs.
— Már most ezért az apró részletért utazik a Láthatatlan Egyetemre — közölte fennhéjázóan Hidló. A varázslók egy kissé kevésbé készségesen válnak meg pénzüktől, mint a tigrisek a foguktól.
Gándor ránézett a kérdéses ifjoncra. Annak idején jó sok varázslóval találkozott, és jó ítélőképességűnek tartotta önmagát, és el kellett ismerje, hogy ez a fiú remek varázslóalapanyagnak látszik. Más szavakkal, vékony volt, langaléta, sápadt a zavarba ejtő könyvek olvasásától egészségtelen szobákban, és szeme kórosan könnyezett, mint valami félig buggyantott tojás. Átvillant Gándor agyán, hogy a könyvmolyság okozata tudományos fokozat.
Hogy egyenesen a csúcsra jusson, tényleg csak arra van szüksége, gondolta magában, hogy legyen valami apró fogyatékossága. A varázslók szenvedő alanyai az olyasmiknek, mint asztma vagy lúdtalp, s úgy tűnik, valahogy ez adja meg nekik a kellő ösztönzést.
— Hogy hívnak, legény? — kérdezte olyan kedvesen, amennyire csak lehetséges.
— Sssssssssssssss — mondta a fiú. Ádámcsutkája úgy pattogott, mint egy foglyul esett léggömb. Társához fordult, csupa néma esdekléssel.
— Simon — segítette ki Hidló.
— …imon — értett egyet hálásan Simon.
— Tudsz tűzgolyókat hányni vagy örvényléseket varázsolni, olyanokat, amiket esetleg az ellenséghez lehet vágni?
Simon oldalvást Hidlóra pislogott.
— Nnnnnnnnnn — kockáztatta meg.
— Fiatal barátom magasabb rendű mágia útját járja, mint varázsigék puszta hajigálása — közölte a varázsló.
— …em — fejezte be Simon.
Gándor biccentett.
— Nos — javasolta —, lehetséges, hogy valóban varázsló lesz belőled, legény. Esetleg amikor már meglesz az a remek botod, beleegyezel, hogy egyszer velem utazol, jó? Ennyit beléd ruházok, jó?
— J…
— Elég, ha bólintasz — mondta Gándor, aki nem volt természeténél fogva kegyetlen ember.
Simon hálásan bólintott. Hidló és Gándor odabiccentettek egymásnak, aztán a varázsló elvonult, tanítványa a poggyász súlya alatt görbedve követte.
Gándor lenézett az előtte lévő listára, és gondosan kihúzta a „varázsló”-t.
Egy pöttöm árnyék vetődött a lapra. Fölpillantott, s önkéntelenül megrezzent.
— Igen? — kérdezte hűvösen.
— Ankh-Morporkba akarok menni — jelentette be Esk —, kérem szépen. Van egy kis pénzem.
— Menj haza anyádhoz, gyermek.
— Nem, tényleg. Boldogulni akarok a nagyvilágban.
Gándor fölsóhajtott.
— Miért szorongatod azt a söprűnyelet? — érdeklődött.
Esk úgy nézett a nyélre, mintha sose látta volna korábban.
— Mindennek lennie kell valahol — mutatta ki.
— Menj haza, leányom — javasolta Gándor. — Nem viszek magammal semmiféle szökevényt Ankh-Morporkba. Fura dolgok történhetnek kislányokkal nagyvárosokban.
Esk földerült.
— Miféle fura dolgok?
— Figyelj, megmondtam, hogy menj haza, igaz? Most azonnal!
A férfi fölemelte a krétadarabját, és folytatta a tételek kipipálását palatábláján, megpróbálva figyelmen kívül hagyni az állhatatos pillantást, ami mintha átfúrta volna feje tetejét.
— Hasznára lehetnék — jegyezte meg csöndesen Esk.
Gándor ledobta a krétát, és ingerülten megvakarta az állát.
— Hány éves vagy? — kérdezte.
— Kilenc.
— Nahát, Miss Kilencéves, kétszáz állatom és száz utasom van, akik Ankh-ba akarnak menni, és az egyik felük gyűlöli a másik felük, és nincs elegendő harcképes emberem, és azt mondják, az utak ugyancsak rosszak, és a haramiák kezdenek igazán elpofátlanodni odafönn a Csecsekben, és a trollok ebben az évben magasabb hídvámot követelnek, és zsizsik esett az ellátmányba, és újra meg újra megfájdul a fejem, és ugyan miben, ebből az egészből, lenne rád szükségem?
— Ó! — szólt Esk. Körbenézett a zsúfolt téren. — Hát akkor ezek közül melyik út visz Ankh-Morporkba?
— Az ott szemben, azzal a kapuval.
— Köszönöm — mondta a lány gyászosan. — Az istenek legyenek magával. Remélem, hogy nem lesz több gondja, és elmúlik a fejfájása.
— Oké — morrant tétován Gándor. Ujjaival dobolt az asztaltetőn, miközben figyelte Esket elsétálni az Ankh-ba vezető út irányába. Hosszú, kanyargó út. Tolvajok és gnollok háborgatta út. Egy út, ami magas hegyi hágókon zihál keresztül és lihegve csúszik-mászik át sivatagokon.
— Ó, a fenébe is! — motyogta a bajsza alatt. — Hé! Te!
Mállotviksz Néne bajban volt.
Először is, döntötte el, nem lett volna szabad, hogy hagyja magát rábeszélni Hilta söprűjének kölcsönvételére. Vénecske volt, kiszámíthatatlan, csak éjszaka volt hajlandó repülni, és még akkor se tudott sétatempónál nagyobb sebességet elérni.
Magasba emelő bűvigéi olyan vékonyra koptak, hogy még csak nem is kezdett addig működni, míg nem mozgott teljes gőzzel. Valójában minden idők egyetlen olyan söprűje volt, amit be kellett ugratni az indításhoz.
És akkor, amikor Mállotviksz Néne, izzadva és szitkozódva, már tizedszerre nyargalt végig egy erdei ösvényen az átkozott holmit vállmagasságban tartva, rábukkant a medvecsapdára.
A második számú probléma az volt, hogy egy medve már korábban megtalálta. Igazából ez nem volt valami nagy gond, mert Néne, akkorra már ugyancsak morózus kedvében, fejbe csapta pont a szeme közt a söprűnyéllel, és most az állat olyan messzire gubbasztott tőle, amennyire csak lehetséges volt a gödörben, és megpróbált boldogító gondolatokat gondolni.