Nem volt valami kényelmes éjszaka, és a reggel se lett sokkal jobb a vadásztársaságtól, ami, úgy hajnaltájt, lekukucskált a gödör szélén.
— Már épp ideje volt — acsarogta Néne. — Húzzatok ki!
A meghökkent fejek visszahúzódtak, és Néne ki tudott venni egy kapkodó-suttogó párbeszédet. A vadászok előzőleg meglátták a kalapot és a söprűnyelet.
Végül újra megjelent egy szakállas fej, eléggé vonakodva, mintha a testet, amihez tartozott, előrelökdösték volna.
— Hümm — vágott bele —, figyeljen, mama…
— Nem vagyok mama — csattant föl Néne. — Egész biztosan nem vagyok a te mamád, ha valaha is volt neked olyanod, amit kétlek. Ha én lettem volna a mamád, elmenekültem volna még a megszületésed előtt.
— Ez csak afféle szófordulat — jegyezte meg a fej szemrehányóan.
— Átkozott sértés, nem más!
Újabb suttogó beszélgetés következett.
— Ha nem jutok ki — említette meg Néne csengő hangon —, akkor nagy Baj lesz. Látod a kalapom, mi? Látod?
A fej megint fölbukkant.
— Pont ez a lényeg, hát nem igaz? — közölte. — Úgy értem, mi lesz akkor, ha kiengedjük? Összességében kevésbé kockázatosnak tűnik, ha csak úgy betömjük a gödröt. Nem személyeskedésből, remélem, érti.
Néne rájött, hogy mi az, ami zavarja őt a fejjel kapcsolatban.
— Te térdelsz? — kérdezte vádlóan. — Dehogy, egyáltalán nem! Ti törpék vagytok!
Suttogás, suttogás.
— Na és akkor mi van? — firtatta a fej kihívóan. — Nincs azzal semmi probléma, vagy igen? Mit tud fölhozni a törpék ellen?
— Tudjátok, hogy kell megjavítani a söprűket?
— Mágikus söprűket?
— Igen!
Suttogás, suttogás.
— És ha tudjuk?
— Nos, akkor esetleg egyezségre juthatnánk…
A törpecsarnokok kalapácsok hangjától zengtek, noha főleg a hatás kedvéért. A törpék úgy vélik, hogy a gondolkozás törpepróbáló feladat az általuk megnyugtatónak ítélt kalapácsütések hangja nélkül, ezért az irodákhoz kötött, jómódú törpék megfizetik a koboldokat, hogy apró, szertartásos üllőket ütögessenek, csupán a tisztes törpös imidzs fönntartása végett.
A söprűnyél két bak között feküdt. Mállotviksz Néne egy sziklakiszögellésen ücsörgött, míg egy hozzá képest feleakkora, csupazseb kötényt viselő törpe körbejárta a söprűt, és némelykor megböködte.
Végül belerúgott a vesszőkbe, és nagy levegőt vett, afféle fordított füttyentést, ami a mesteremberek titkos jele szerte az univerzumban, és azt jelenti, hogy valami költséges fog hamarosan történni veled.
— Noooos — mondta. — Idehívathatom az inasokat, hogy vessenek rá egy pillantást, ide biza. Ez egymagában is kész iskoláztatás. És azt mondja, tényleg képes volt levegőbe emelkedni?
— Úgy röpült, akár a madár — felelte Néne.
A törpe pipára gyújtott.
— Nagyon szeretném én látni azt a madarat — jegyezte meg megfontoltan. — Úgy képzelem, nem lenne semmi megfigyelni egy olyan madarat, mint az.
— Igen, de meg tudod javítani? — kérdezte Néne. — Sürgős dolgom van.
A törpe leült, lassan és kimérten.
— Ami a javítást illeti — közölte —, hát, nem tudom, szóba jöhet-e javítás. Újrakonstruálás, esetleg. Na persze, manapság nehéz nyírfavesszőkhöz jutni, még akkor is, ha lehetne olyan embert találni, aki kellően össze tudja kötni őket, és a szükséges bűvigék…
— Nem akarom, hogy újjákonstruáld, csak annyit szeretnék, hogy rendesen működjön — vágott közbe Néne.
— Tudja, ez egy korai modell — mondta a törpe a magáét. — Nagyon cselesek, a korai modellek. Nem lehet olyan fát beszerezni…
Úgy, ahogy volt, a levegőbe emeltetett, míg szeme egy magasságba nem került Nénéével. A törpék, lévén maguk is mintegy mágikusak, eléggé ellenállóak a varázslással szemben, de olyan volt a boszorkány arckifejezése, mintha megpróbálná a mester szemgolyóját hozzáforrasztani a koponyája hátsó részéhez.
— Csak javítsd meg — sziszegte. — Kérlek!
— Mi, végezzek kontármunkát? — jajdult a törpe, s pipája nagyot csattant a padlón.
— Igen.
— Úgy érti, tákoljam össze? Fusizással legyek hűtlen szaktudásomhoz?
— Igen — válaszolta Néne, pupillája kis fekete lyuk.
— Ó! — motyogta a törpe. — Hát akkor rendben.
Gándor, az útifőnők, gondterhelt férfiú volt.
Már három napja elhagyták Zemfiszt, jó iramban haladtak, és most a sziklahágó felé másztak azokban a hegyekben, amik Szküla Csecsei néven ismeretesek (nyolc volt belőlük; Gándor gyakorta eltöprengett, ugyan ki lehetett Szküla, és vajon vonzónak találta volna-e a bigét).
Éjszaka egy csapat gnoll ütött rajtuk. Az ocsmány lények, a sziklakoboldok egy fajtája, elvágták az egyik őr torkát, és minden bizonnyal arra készültek, hogy lemészárolják az egész karavánt. Csakhogy…
Csakhogy senki se tudta igazából, mi történt ezután. A sikolyok ébresztették föl őket, s mire fölszították a tüzet, és Hidló, a varázsló, kék ragyogásba vonta az egész táborhelyet, a túlélő gnollok távoli, pókszerű árnyak voltak, úgy iszkolva, mintha a Pokol légiói kergetnék őket.
Annak alapján ítélve, ami kollégáikkal történt, valószínűleg tökéletesen igazuk volt. Gnollcafatok lógtak a közeli sziklákon, afféle vidám, ünnepi hangulatú kinézettel ruházva föl őket. Gándor ezt nem bánta különösebben — a gnollok szeretnek utazókat fogságba ejteni és vendégszerető természetük vörösre izzított késekkel és ólmosbotokkal mutatják ki —, ám az ugyanazon területen belül tartózkodás, mint az a Valami, ami úgy szelt át tucatnyi acélos és állig fölfegyverkezett gnollon, akár kanál a lágytojáson, anélkül, hogy nyomot hagyott volna maga után, kissé idegesítette.
Valójában a talajt tisztára söpörték.
Nagyon hosszú volt ez az éjszaka, és a reggel sem hozott javulást. Esk volt az egyetlen személy, aki nem csak félig volt ébren, mivel ő végigaludta az egészet az egyik szekér alatt, s csupán fura álmokra panaszkodott.
Mindazonáltal komoly megkönnyebbülést jelentett hátuk mögött hagyni azt a hátborzongató látványt. Gándor úgy vélte, hogy a gnollok semmivel se szebbek belül, mint kívül. Majd’ kihányta a belét a beleiktől.
Esk Hidló szekerén csücsült, Simonnal beszélgetve, aki ügyetlenül hajtott, míg mögöttük a varázsló a kiesett alvást pótolta.
Simon mindent ügyetlenül csinált. Ebben igazán tehetséges volt. Egyike volt azoknak a magas legénykéknek, akik szemlátomást csupa térdből, kétbalkézből, és könyökből állnak. Csak nézni a járását túlzott megerőltetést okozott, egyfolytában azt várta az ember, mikor fognak szétszakadni a madzagok, és amikor megszólalt, a gyötrelem görcse arcán, valahányszor rájött, hogy a mondatban egy S vagy egy V ólálkodik előtte, arra késztetett mindenkit, hogy ösztönösen kimondják helyette. Megérte azért a hálás pillantásért, ami úgy terjedt szét a fiú pattanásos arcán, mint napkelte a holdon.
E pillanatban szeme könnyekben úszott a szénanáthától.
— Varázsló akartál lenni, amikor kisfiú voltál?
Simon megrázta a fejét.
— Én csak arra akartam rájönni, hogyan működnek a dolgok. Aztán vvv…