A kovács még mindig az esőt bámulta gyászosan, amikor a boszorkány újra lejött a lépcsőn, és kérges kezével megveregette a vállát.
A kovács fölnézett rá.
— Mit tegyek, Néne? — kérdezte, képtelenül arra, hogy kiszűrje hangjából az esengést.
— Mit csináltál a varázslóval?
— Kitettem a tüzelőraktárba. Jól tettem?
— Ideiglenesen megteszi — felelte a nő szaporán. — És most el kell égesd a botot!
Mindketten odafordultak és megbámulták a nehéz fütyköst, amit a kovács a műhely legsötétebb sarkába támasztott. Csaknem úgy tűnt, mintha visszabámulna.
— De hát varázslatos — suttogta a férfi.
— És?
— El fog égni?
— Sose hallottam még olyan fáról, ami nem égett el, ha meggyújtották.
— De ez így nincs rendben!
Mállotviksz Néne becsapta a jókora ajtókat, és mérgesen felé fordult.
— Na idehallgass, Gordó Kovács! — kiabálta. — Az sincs rendben, hogy egy nő varázsló legyen! Nem való efféle mágia nőknek, ez varázslói varázs, csupa könyv meg csillag meg gyommetria! A lány sose fogja megérteni! Ki hallott már varázslónőről?
— Vannak boszorkányok — mondta a kovács tétován. — És hallottam az igézet asszonyairól is.
— A boszorkányok teljességgel mások — csattant föl Mállotviksz Néne. — Az a mágia a földben gyökerezik, semmi köze az éghez, és nincs férfi, aki fölérné ésszel. Ami meg az igéző nőket illeti… — tette hozzá — …piha, semmivel se jobbak, mint kellene. Higgy nekem, égesd csak el a botot, temesd el a tetemet, és hallgass az egészről, mint a sír.
Kovács vonakodva bólintott, odament a tűzhöz, és addig fújtatta, míg szikrák nem pattogtak. Visszament a botért.
Az nem mozdult.
— Nem mozdul!
Kiverte homlokát a verejték, ahogy a fát rángatta. Az továbbra is együttműködni nem hajlandóan mozdíthatatlan maradt.
— Na, hadd próbáljam meg én! — mondta Néne, és elnyúlt mellette. Csattanás hallatszott, és megperzselődött bádog szaga érződött.
Kovács átrohant a műhelyen, kissé vinnyogva, oda, ahol Néne fejjel lefelé landolt a szemközti falnál.
— Jól van?
A nő kinyitotta haragvó gyémánthoz hasonlatos szemét, és azt mondta:
— Értem. Hát így állunk, mi?
— Hogy állunk? — kérdezte Kovács teljesen összezavarodva.
— Segíts föl, te féleszű. És hozz ide egy bárdot!
A hanglejtése azt sugallta, hogy nagyon üdvös lenne engedelmeskedni, de tüstént. Kovács kétségbeesetten kotorászott a műhely hátsó részében, míg nem talált egy vén, kétélű bárdot.
— Jól van. Most pedig vedd le a kötényed.
— Miért? Mit akar tenni? — kérdezte a kovács, aki kezdte elveszíteni az események fonalát. Néne ingerülten felsóhajtott.
— Bőrből van, te tökkelütött. Szándékomban áll a nyél köré tekerni. Nem fog ki rajtam kétszer ugyanúgy!
Kovács kiküzdötte magát a nehéz bőrkötényből és rendkívül óvakodva átnyújtotta a nőnek, aki beleburkolta a nyelet, majd egyszer-kétszer meglengette a bárdot a levegőben. Aztán a pókforma alak a csaknem izzásig hevített kemence ragyogásában átvonult a szobán, és nagy erőfeszítéssel, meg egy diadalmas nyögéssel lecsapott a pengével egyenesen a bot közepére.
Kattanás. Olyan hang, mint a fogolymadáré. Dobbanás.
Csönd.
Kovács nagyon lassan fölnyúlt, és, anélkül, hogy megmozdította volna fejét, megérintette a bárd fokát. Nem volt rajta a nyélen. Az ajtóba temette magát, közvetlen a feje mellett, egy keveset le is szelve füléből.
Néne kissé zavarosan állt annak utóhatásaként, hogy rávágott egy abszolút megmozdíthatatlan tárgyra, és a kezében maradt fatuskót bámulta.
— Ppppompássss — dadogta. — Eeeebbennnn aaaazzzz eeeesetbennnn…
— Nem — jelentette ki Kovács határozottan és fülét dörzsölve. — Akármit is akart indítványozni, nem. Hagyja békén. Majd eldugom valami mögé. Végül is, csak egy husáng.
— Csak egy husáng?
— Van valami jobb ötlete? Olyan, ami nem jár lefejezéssel?
A boszorkány rámeredt a botra, ami láthatólag nem vett erről tudomást.
— E percben nincs — ismerte el. — De adj csak egy kis időt…
— Rendben, rendben. Különben meg rengeteg dolgom van, varázslókat kell temessek, tudja, hogy van ez.
A kovács kirángatott egy ásót a hátsó ajtó mögül, majd tétovázott.
— Néne.
— Mi az?
— Tudja, hogy a varázslók hogy szeretik a temetést?
— Igen!
— Nos, hogy?
Mállotviksz Néne megtorpant a lépcsők alján.
— Kénytelen-kelletlen!
Később lágyan leszállt az éj, mikor a világ lassú fényének utolsó sziporkái is lassan kiszivárogtak a völgyből, és sápadt, esőmosta hold sütött a csillagokkal teliszórt éjszakában. És a műhely mögötti árnyas gyümölcsösből néhányszor kihallott egy ásó csendülése vagy egy fojtott káromkodás.
Az emeleti bölcsőben a világ első varázslónője álmodott a semmiről.
A fehér macska félálomban heverészett a saját magánbejáratú kemencepadkáján. A műhely meleg sötétjében csak a széndarabok csattanása hallatszott, ahogy elfészkeltek a hamu alatt.
A fütykös a sarokban — ahol szándéka szerint lakozni fog — állt, olyan árnyakba burkolózva, amik kissé feketébbek voltak az átlagos, megszokott árnyékoknál.
Az idő telt, ami, alapjában véve, az ő dolga.
Halk csendülés hallatszott meg levegősuhogás. Egy idő után a macska felült, és érdeklődve figyelt.
Megpirkadt. Idefenn a Kostetőn a hajnal mindig lenyűgöző, különösképp amikor egy kiadós zivatar megtisztította a levegőt. A völgy, amelyben Lusta Dög elterült, alacsonyabb hegységek és dombok panorámájára nézett, amiket a fölöttük lágyan áramló (ugyanis a fény piszmogva közlekedik a Korong irdatlan mágikus mezejében) kora reggeli fény bíborra és narancssárgára színezett, és messze-messze a széles fennsíkokon még látszott egy árnytócsa. Még annál is távolabb időnként megcsillant a tenger.
Valóban, innen egészen a világ pereméig el lehet látni.
Ez nem költői túlzás, de tény, mivel a világ határozottan lapos, mi több, köztudottan négy elefánt hordozza a hátán, amik maguk Nagy A`Tuin, a Nagy Égi Teknőc páncélján álldogálnak.
Térjünk vissza oda le, Lusta Dögre. A falu lassacskán ébredezik. A kovács épp most ment be a műhelybe, és sokkal rendesebben találta, mint bármikor a legutolsó száz évben: minden szerszám a helyén, a padló fölsöpörve, a kemencében friss tűzifa. A férfi az üllőn üldögél, amit a helyiség másik végébe költöztettek, és a botot bámulja, és gondolkozni próbál.
Nem sok történt az elkövetkező hét év alatt, kivéve, hogy a gyümölcsösben az almafák egyike szemlátomást magasabbra nőtt a többinél, és gyakran mászott föl rá egy barnahajú, foghíjas kisleány, akinek vonásai azt ígérték, hogy ha nem is gyönyörű, de legalább érdekesen vonzó lesz, ha egyszer felnő.
Eskarinának nevezték el, nem más okból, minthogy anyjának tetszett a szó csengése, és bár Mállotviksz Néne gondosan figyelte őt, nyomát se lelte semmiféle mágiának. Igaz, hogy a kislány többet mászott fára és rohangászott visítva, mint általában a lányok, de egy lánynak, akinek négy, még otthon lakó bátyja van, sokat meg lehet bocsátani. A boszorkány kezdett tényleg megnyugodni, és szinte már azt gondolta, hogy a mágia végül nem tette rá kezét a gyerekre.