— Semmi mást, csakis a legfennköltebb tiszteletet érzem a nők iránt — magyarázta Hidló, aki nem vette észre a friss élt Esk hangjában. — Nincs párjuk, amikor, amikor…
— Gyereket várnak, és így tovább?
— Van ebben valami, igen — egyezett bele a varázsló nemes lelkűen. — De olykor-olykor kissé nyugtalanítóak tudnak lenni. Egy kissé túl ingerlékenyek. A magasrendű mágia kristálytiszta gondolkodást kíván meg, tudod, és a nők adottságai nem ebben az irányban nyugosznak. Az agyuk hajlamos a túlfűtöttségre. Sajnálattal közlöm, hogy csupáncsak egy ajtó vezet a varázslósághoz, és az a Láthatatlan Egyetem főbejárata, és azon még nő soha nem lépett keresztül.
— Mondja meg nekem, kérem — faggatta Esk —, pontosan mire jó a magasrendű mágia?
Hidló rámosolygott.
— A magasrendű mágia, gyermekem — felelte —, mindent meg tud adni nekünk, amit csak akarunk.
— Ó.
— Szóval verd ki a fejedből ezt a varázslós képtelenséget, rendben van? — Hidló jóindulatú mosolyt vetett rá. — Hogy hívnak, gyermek?
— Eskarina.
— És miért mész Ankh-ba, kedvesem?
— Azt gondoltam, esetleg elboldogulok a nagyvilágban — motyogta Esk —, de azt hiszem, talán a lányok hiába keresik a boldogulást. Biztos maga abban, hogy a varázslók megadják az embereknek, amire szükségük van?
— Természetesen. Erre való a magasrendű mágia.
— Értem.
Az egész karaván épp csak egy kicsivel haladt gyorsabban a sétatempónál. Esk leugrott, kihúzta a botot ideiglenes rejtekhelyéről a szekér oldalán lógó zsákok és puttonyok között, és visszarohant az állatok és kocsik vonala mentén. Könnyein keresztül egy villanásra meglátta Simont, aki a szekér hátuljából kukucskált elő, nyitott könyvvel kezében. Zavart mosolylyal ajándékozta meg a lányt, és elkezdett valamit mondani, de Esk tovább futott és letért az ösvényről.
Meg sem állt, amíg alaposan el nem tévedt, de a harag még mindig fényesen égett szívében. Volt már mérges korábban is, de így még soha, normális körülmények közt a düh olyan volt, mint a vörös láng, amit akkor kapsz, amikor először beizzítod a kovácstűzhelyet, csupa ragyogás meg szikra, de ez a harag más volt — emögött ott voltak a fújtatók, s csöpp kis kék-fehér lánggá vékonyodott, ami vajként vágja a vasat.
Vibrált tőle az egész teste. Muszáj, hogy valamit kezdjen vele, vagy szétrobban.
Miért van az, hogy amikor hallja Nénét a boszorkánymesterségről halandzsázni, akkor a varázslóság metsző mágiájára vágyódik, de valahányszor meghallja Hidlót azon a fennkölt hangon papolni, mindhalálig küzdene a boszorkányságért? Vagy mindkettő lesz, vagy egyik sem. És minél inkább kedvét akarják szegni, annál inkább akarja.
Boszorkány és varázsló lesz. És majd megmutatja nekik!
Egy meredek, csupasz szirt lábánál Esk letelepedett egy alacsonyan szétterülő borókabokor alá, tudata tervektől és haragtól fortyongott. Érzékelte, hogy ajtókat csapnak be előtte, amikor még szinte el se kezdte kinyitni őket. Hidlónak igaza volt; nem fogják beengedni az Egyetemre. A bot birtoklása nem elegendő a varázslósághoz, tanulnia is kéne, és senki se fogja őt oktatni.
A delelő nap letűzött a szirtre, és Esk körül a levegő méhektől és gintől illatozott. Hanyattfeküdt, fölnézett a csaknem bíborszínű égboltra a leveleken keresztül, és, végül, elaludt.
A mágihasználat egyik mellékhatása az, hogy az ember hajlamos realisztikus és fölkavaró álmokat látni. Ennek megvan az oka, de már a puszta rágondolástól lidércnyomása lesz a varázslóknak.
Tény az, hogy a varázslók elméje formát tud adni egy gondolatnak. A boszorkányok általában azzal dolgoznak, ami ténylegesen létezik a világban, de a varázslók, már ha elég ügyesek, képesek képzeletük hús-vér köntössel fölruházni. Ez nem okozna semmi gondot, ha nem az lenne a nagy helyzet, hogy az a kis gyertyafénykör, amit pontatlanul a téridő univerzumának neveznek, ide-oda hányódik-vetődik valami sokkal kellemetlenebben és kiszámíthatatlanabban. Bizarr Izék köröznek és röfögnek a szabályosság gyatra karósáncain kívül; az Idő peremén vészjósló kuvikolás és vonítás hallik a mély hasadékokban. Vannak olyan szörnyű dolgok, hogy még maga a sötétség is fél tőlük.
Az emberek többsége ezt nem tudja, és ez így van jól, mert a világ nem lenne képes rendesen működni, ha mindenki ágyban maradna fejére húzott takaróval, és pontosan ez történne, ha az emberek tudnák, miféle rettenetek ólálkodnak csak egy árnyéknyira tőlük.
Az a gond, hogy a mágia és miszticizmus iránt érdeklődők rengeteg időt töltenek közveszélyes munkakerüléssel a fény, hogy úgy mondjuk, legislegszélén, ami miatt észreveszik őket a Tömlöc Létsíkok teremtményei, akik aztán megpróbálják fölhasználni ezen illetőket fáradhatatlan erőfeszítéseik során, amik arra irányulnak, hogy betörjenek ebbe a konkrét Valóságba.
A legtöbben képesek ellenállni ennek, de az Izék szünetmentes szondázása akkor a legerősebb, amikor az alany alszik.
Bel-Shamharoth, C’hulagen, a Bennfentes… a Necrotelicomnicon — bizonyos tébolyult adeptusok valódi nevén, Liber Paginarum Fulvarumként ismerik ezt a könyvet — vén, sötét, förtelmes istenei mindig készek belopózni a szunyókáló tudatba. A lidércálmok gyakran színesek és mindig szörnyűek.
Esk már megszokta őket az első Kölcsönvevése utáni álom óta, és az ismerősség már csaknem a terror helyére lépett. Amikor azon kapta magát, hogy egy tündöklő, poros síkságon üldögél titokzatos csillagok alatt, tudta, hogy egy újabb következik.
— A francba! — mondta. — Na jó, rendben van, akkor folytasd. Hozhatod a szörnyetegeket. Csak azt remélem, hogy nem az jön, amelyiknek a képén egy parti csiga mászik.
De ezúttal úgy tűnt, hogy a lidércálom megváltozott. Esk körbenézett s megpillantott egy mögötte meredező, égbenyúló, fekete kastélyt. Fiatornyai a csillagokba vesztek. Fölső oromzatáról fények és tűzijátékok és érdekes zene zuhogott alá. A hatalmas kétszárnyú kapu hívogatólag nyitva állt. Úgy hallatszott, hogy odabent egy igencsak élvezetes buli zajlik.
A lány fölállt, leporolta az ezüst homokot ruhájáról, s elindult a kapu felé.
Már majdnem odaért, amikor az becsapódott az orra előtt. Látszólag nem mozdult; egyszerűen csak az egyik pillanatban tárva-nyitva ácsorgott, a másikban olyan csattanással zárult, hogy összerázkódott a szemhatár.
Esk odanyúlt és megérintette. A kapu fekete volt, és olyan hideg, hogy jég kezdett képződni rajta.
Valami mozgott mögötte. Megfordult és meglátta a botot: egyenesen állt a homokban, söprűnyél álruhája nélkül. Kis fényférgek csúsztak-másztak fényezett fáján meg faragásai körül, amiket soha senki nem tudott igazán beazonosítani.
Fölkapta és teljes erővel nekivágta az ajtószárnyaknak. Oktarinszikrák záporoztak, de a fekete fém sértetlen maradt.
Esk szeme összeszűkült. Kartávolságra tartotta a fütyköst és koncentrált, míg csak ki nem ugrott a fából egy vékony tűzsugár és neki nem robbant a kapunak. A jég gőzzé forralódott, de a sötétség — most már biztos volt benne, hogy nem fém — elnyelte az erőt anélkül, hogy akár csak fölhevült volna. A lány megkétszerezte az energiát, hagyta, hogy a bot összes elraktározott mágiáját egyetlen nyalábba öntse, ami most olyan fényesen ragyogott, hogy be kellett hunyja szemét (és még mindig tündöklő vonalként látta elméjében).
Aztán egy lobbanással kialudt.
Néhány másodperccel később Esk előrerohant, és óvatosan megérintette a kaput. A hideg majdnem lefagyasztotta ujjait.