És a fönti oromzatról meghallotta a vihogást. Egy nevetés nem lett volna ennyire rossz, különösen egy imponáló, démoni kacaj rengeteg visszhanggal, de ez csak… kuncogás volt.
Sokáig folytatódott. Egyike volt a legkellemetlenebb hangoknak, amiket Esk valaha is hallott.
Borzongva ébredt föl. Rég elmúlt éjfél és a csillagok nedvesnek és hűvösnek látszottak; a levegő teli volt az éjszaka tevékeny csöndjével, amit apró, borzas izék százai hoznak létre, azzal, hogy roppant óvatosan járnak-kelnek a vacsorára találás reményében, miközben elkerülik, hogy maguk váljanak főfogássá.
A növekvő hold lemenőben volt, s egy keskeny, szürkés derengés Peremiránt azt sugallta, hogy minden valószínűség ellenére nagyon úgy fest, egy újabb nap fog megvirradni.
Valaki egy pokrócba takarta Esket.
— Tudom, hogy ébren vagy — mondta Mállotviksz Néne hangja. — Hasznossá tehetnéd magad a tűz meggyújtásával. Átkozottul sok fa van ezen a vidéken.
Esk fölült, és megkapaszkodott a borókabokorban. Elég könnyűnek érezte magát ahhoz, hogy föllebegjen.
— Tüzet? — motyogta.
— Igen. Tudod. Odamutatsz az ujjaddal és zutty — szólt savanyúan Néne. Egy sziklán üldögélt, megpróbálva olyan helyzetet találni, ami nem zaklatja föl ízületi gyulladását.
— Én… én nem hiszem, hogy tudnék.
— Nekem mondod? — jegyezte meg Néne rejtélyesen.
Az öreg boszorkány előrehajolt s kezét Esk homlokára tette; olyan volt, mintha egy meleg kockákkal teli zoknival simogatták volna meg.
— Van egy kis hőemelkedésed — tette hozzá. — Túl sok forró nap és hideg föld. Nesze neked Külrészek.
Esk megengedte magának, hogy előreroskadjon, feje Néne ölében feküdt, aminek a szokásos kámfor—, vegyes gyógynövény- és kecskeszaga volt. Néne, reményei szerint, megnyugtató módon veregette meg a kislány vállát.
Egy idő múlva Esk halk hangon így szólt:
— Nem fogják megengedni, hogy Egyetemre járjak. Egy varázsló megmondta nekem, és álmodtam is róla, és az igaz álmok egyike volt. Tudod, ahogy mondtad nekem, egy olyan métely-izé.
— Métafór — mondta nyugodtan Néne.
— Egy olyan.
— Azt hitted, hogy könnyű lesz? — kérdezte Néne. — Azt hitted, hogy odasétálsz a kapujukhoz a botod lengetve? Itt vagyok, ragyogok, varázsló szeretnék lenni, köszönöm szépen?
— Azt mondta nekem, hogy nőket nem engednek be az Egyetemre!
— Tévedett.
— Nem, tudom, hogy igazat mondott. Tudod, Néne, azt meg lehet…
— Csacsi gyermek. Csakis azt tudod, hogy a varázsló azt gondolta, hogy az igazat mondja. A világ nem mindig olyan, amilyennek az emberek gondolják.
— Nem értem — értetlenkedett Esk.
— Majd rájössz — felelte Néne. — És most mesélj nekem. Erről az álomról. Nem engedtek be az Egyetemükre, igaz?
— Igen és kinevettek!
— És akkor megpróbáltad fölgyújtani a kaput?
Esk elfordította fejét Néne ölében, s kinyitotta egyik gyanakvó szemét.
— Honnan tudod?
Néne mosolygott, de úgy, ahogy egy gyík mosolyogna.
— Mérföldekre voltam — magyarázta. — Feléd hajlítottam a tudatom és hirtelen úgy tűnt, mindenütt te vagy. Úgy világítottál, mint egy jelzőfény, úgy bizony. És ami a tüzet illeti… nézz körül!
A hajnal félvilágosságában a fennsík égetett agyagrakás volt. Esk előtt a szikla megüvegesedett és a korábbi féktelen támadás során úgy kellett folyjon, mint a kátrány, mert hatalmas, tátongó repedések voltak rajta keresztben, amikből előzőleg nyilvánvalóan megolvadt szikla és salak csöpögött ki. Amikor Esk hallgatózott, ki tudta venni a hűlő kő halk „ping-ping”-jét.
— Ó — ámult —, ezt én csináltam?
— Úgy tűnik — válaszolta Néne.
— De én aludtam! Csak álmodtam!
— Ilyen a mágia — szögezte le Néne. — Megpróbál kiutat találni. A boszorkány meg a varázslói varázslatok, nem is tudom, valahogy egymásból táplálkoznak. Azt hiszem.
Esk ajkába harapott.
— Mit tehetek? — kérdezte. — Mindenféléket össze szoktam álmodni!
— Nos, kezdetnek egyenesen az Egyetemre megyünk — határozta el Néne. — Biztos, hogy hozzá vannak szokva az olyan tanítványokhoz, akik nem képesek kontrollálni mágiájuk és tüzes álmokat álmodnak, különben a hely már évekkel ezelőtt porig égett volna.
A Perem felé pillantott, aztán le a söprűre, ott mellette.
Mi most kihagyjuk a föl-le futkosást, a söprű kötésének meghúzását, a törpékre vonatkozó elmormolt átkokat, a remény röpke pillanatait, amikor a mágia görcsösen vibrált, a borzalmas fekete érzést, amikor a bűvige kialudt, a varázsige hirtelen beindulását, a fáradságos rámászást, a sikolyokat, a fölrepülést…
Esk egyik kezével Nénébe kapaszkodott, a másikban a botot tartotta, miközben néhány száz lábbal a talaj fölött, őszintén szólva, cammogtak. Néhány madár velük repült, mert lebilincselte őket ez az új röpködő fa.
— Tűnjetek a francba! — rikácsolta Néne, lekapva kalapját és azzal hessegetve őket.
— Nem megyünk valami gyorsan, Néne — jegyezte meg Esk szelíden.
— Éppen elég gyorsan megyünk az én ízlésemhez képest!
Esk körülnézett. Mögöttük a Perem felhőkkel rácsozott, aranyszín ragyogással tündöklött.
— Azt hiszem, lejjebb kéne ereszkedjünk, Néne — mondta sürgetőleg. — Azt mondtad, a söprű nem röpül napfényben — Lepillantott az odalenti tájra. Élesnek és zordnak tűnt. Valamint várakozástelinek.
— Tudom, mit csinálok, kisasszony — csattant föl Néne, keményen markolva a söprűnyelet és megpróbálva olyan könnyűvé tenni magát, amennyire csak lehetséges.
Már korábban elárultuk, hogy a fény lassan utazik a Korongon, annak köszönhetően, hogy keresztül kell vágjon a Korong irdatlan és ősi mágikus mezején.
Ezért hát a hajnal nem olyan sebtiben bekövetkező esemény, mint más világokon szokásos. Az új nap nem kitör tűzhányómód, hanem valahogy puhán tötyörög keresztül az alvó tájon, ugyanúgy, ahogy a dagály oson végig a tengerparton elmosva az éjszaka homokvárait. Hajlamos arra, hogy körbefolyja a hegyeket. Ha a fák közel állnak egymáshoz, akkor az erdőből árnyékokkal szeletelve, szalagokra vágva kerül elő.
Valami megfelelően magas pontról, mondjuk azt a vita kedvéért, hogy egy fátyolfelhőgomolyról az űr peremén, a megfigyelő észrevehetné, hogy milyen szeretetteljesen terül szét a fény a földön, hogyan ugrik előre a síkságokon és lassul le, amikor magasabb régiókhoz ér, milyen csodaszépen…
Valójában van egy olyanfajta megfigyelő, aki mindezen szépséggel szemtől szembe vinnyogni fog, hogy nincs is súlyos fény és egész biztos nem is lennél képes meglátni, még akkor se, ha lenne. Amire az ember csak annyit felelhet, hogy na jó, de akkor az meg hogy lehet, hogy te egy felhőn ácsorogsz?
Ennyit a cinizmusról. De lenn, magán a Korongon, a söprű száguldott előre a hajnal karéján, egyre inkább elmaradva az éjszaka árnyékától.
— Néne!
Rájuk tört a nappal. A söprű előtt a sziklák látszólag lángra lobbantak, amikor a fény átcsapott fölöttük. Néne érezte, hogy a söprűnyél meginog és elborzadt megigézettséggel bámulta a kis, szélsebesen nyargaló árnyékot alattuk. Egyre közelebbről.
— Mi fog történni, amikor földet érünk?
— Azon múlik, hogy tudok-e puha sziklákat találni — jegyezte meg Néne gondolatokba merülten.