— A söprű le fog zuhanni! Nem tudunk valamit csinálni?
— Nos, föltételezem, hogy leszállhatnánk róla.
— Néne — szólalt meg Esk azon a bosszankodó és meglepően felnőtt hangon, amit a gyerekek konok őseik korholására használnak —, nem hinném, hogy fölfogtad. Nem akarom megütni a földet. Sose bántott engem.
Néne egy alkalmatos bűvige előkaparásával próbálkozott, valamint sajnálkozott, hogy a kobakológia nem alkalmazható sziklákra, és talán ha észrevette volna Esk hangjának gyémántélét, nem mondta volna ezt:
— Miért nem a söprűnek mondod, he?
És akkor tényleg lezuhantak volna. De még idejében jutott eszébe, hogy megmarkolja a kalapját és összeszorítsa fogát. A söprű megborzongott, bedőlt…
…és a táj elmosódott.
Tényleg nagyon rövid utazás volt, de olyan, amiről Néne tudta, hogy mindig emlékezni fog rá, általában hajnali háromkor, ha előzőleg nehéz ételt evett. Emlékezni fog a szivárványszínekre, amik zümmögtek a száguldó levegőben, a borzalmas súlyosságérzetre, a benyomásra, hogy valami nagyon nagy és nehéz ráült a világegyetemre.
Emlékezni fog Esk kacagására. Emlékezni fog, minden erőfeszítése ellenére, arra, ahogy a talaj elfütyült alattuk, ahogy teljes hegyvonulatok robogtak el ocsmány süvítéssel.
Mindenek fölött arra fog emlékezni, hogy fölzárkóztak az éjszakához.
Megjelent előtte a sötétség egy szakadozott vonala rohanva a könyörtelen reggel előtt. Elborzadt megigézettséggel nézte, ahogy a vonal pacává, folttá, a feketeség egész, feléjük vágtató kontinensévé vált.
Egy pillanatig a hajnal taraján egyensúlyoztak, mikor az hangtalan viharként rátört a vidékre. Soha még szörfös nem lovagolt meg ilyen hullámot, de a söprű keresztültört a rekkenő fényen és zökkenésmentesen átsuhant rajta túl, a hűsbe.
Néne megengedte magának, hogy kifújja a bennakadt lélegzetet.
A sötétség valamicskével csökkentette a repülés rettenetét. Valamint azt is jelentette, hogy ha Esk el is vesztené érdeklődését, a söprűnek képesnek kéne lennie, hogy saját, kissé rozsdás mágiájával repüljön.
— … — mondta Néne, s megköszörülte csontszáraz torkát egy második kísérlethez. — Esk?
— Ez jó mulatság, nem igaz? Kíváncsi vagyok, hogyan csinálom?
— Aha, mulatság — mondta elhalóan Néne. — De nem röptethetném én a söprűt? Kérlek? Nem akarom, hogy túlmenjünk a Peremen. Kérlek?
— Igaz az, hogy a világ Pereme körül van egy óriási vízesés, és az ember lenézhet és láthatja a csillagokat?
— Igen. Nem lassíthatnánk le most egy kicsit?
— Szeretném látni.
— Nem! Úgy értem, nem most, nem.
A söprű lassított. A szivárványbuborék hallható pukkanással eltűnt körüle. Zökkenésmentesen, még csak meg sem borzongva, Néne azon kapta magát, hogy újra tiszteletreméltó sebességgel repül.
Néne szilárd reputációt épített ki magának azzal, hogy mindig mindenre tudta a választ. Elérni azt, hogy elismerje tudatlanságát, akár önmaga előtt is, döbbenetes teljesítmény volt. De a kíváncsiság kukaca furdalta tudatának almáját.
— Hogyan — kérdezte meg végül — csináltad ezt?
Töprenkedő csönd támadt mögötte. Aztán Esk így szólt:
— Nem tudom. Szükségem volt rá, és csak ott termett a fejemben. Mint amikor visszaemlékszel valamire, amit elfelejtettél.
— Igen, de hogyan?
— Én… nem tudom. Csak előttem volt a kép, hogy hogyan szeretném a dolgokat, és, és én valahogy… belekerültem a képbe.
Néne kibámult az éjszakába. Ilyen mágiáról még sosem hallott, de ijesztően erőteljesnek hangzott, és valószínűleg halálosnak. Képbe került! Természetesen minden varázslás megmásítja valamilyen módon a világot, a varázslók meg pláne azt hiszik, a mágia másra nem is való — semmi közük nincs ahhoz a módszerhez, hogy a világot úgy hagyjuk, ahogy van, és az embereket változtatjuk meg —, de ez sokkal inkább, a szó szoros értelmében, módosít. Erről el kell gondolkodni. A földön.
Életében először Néne tépelődött, hogy vajon lehet-e valami fontos azokban a könyvekben, amiket manapság oly nagy becsben tart mindenki, ámbár ő szigorúan erkölcsi alapokon ellenezte a könyveket, mivel hallotta, hogy sokat közülük halott emberek írtak, ezért hát magától értetődik, hogy ugyanolyan helytelen lenne őket elolvasni, mint amilyen a nekromancia. A végtelenül változatos világegyetem számos, Néne által helytelenített dolga között akadt a halottak megidézése is, akiknek, ahogy mondják, épp elég baja van enélkül is.
Bár, a boszorkány hajlamos volt úgy érezni, semmi esetre se annyi, mint neki magának. Kábultan lenézett a sötét földre, és bizonytalanul töprengett, ugyan miért vannak a csillagok alatta.
Egy szívbénító másodpercig eltűnődött, vajon tényleg átrepültek-e a Peremen, de aztán rádöbbent, hogy az apró tűhegyek ezrei alatta túl sárgák és reszketnek is. Ráadásul, ki hallott olyasmiről, hogy ilyen takarosan legyenek elrendezve a csillagok?
— Nagyon szép — mondta Esk. — Ez egy város?
Néne vadul fürkészte a földet. Ha város volt, akkor túl nagy volt. De most, hogy akadt ideje ezen elgondolkozni, határozottan olyan volt a szaga, mint sok-sok emberé együtt.
A levegő körülöttük füstölőtől és gabonától és fűszerektől és sártól bűzlött, de főleg az a fajta szag volt, amit a magas talajvízszint, emberek ezrei és a szennyvízelvezetés kérdésének robusztus megközelítése együttesen hoznak létre.
Mentálisan megrázta magát. A nappal a sarkukban loholt. Keresett egy olyan részt, ahol a fáklyák tompák voltak és ritkásabban oszlottak el, arra számítva, hogy ez szegényebb kerületet kell jelentsen, és a szegény embereknek semmi kifogása a boszorkák ellen, s gyöngéden lefelé irányította a söprű nyelét.
Sikerült körülbelül öt lábnyira megközelítenie a földet, mielőtt a hajnal másodszorra is megérkezett.
A kapu tényleg nagy volt, meg fekete, és úgy nézett ki, mint amit tömény sötétségből készítettek.
Néne és Esk az Egyetem előtti téren tolongó sokadalomban álltak, és a kaput méregették. Végül Esk így szólt:
— Nem értem, hogy jutnak be oda az emberek.
— Mágiával, úgy vélném — mondta savanyúan Néne. — Nesze neked varázslók. Bárki más vett volna egy ajtókopogtatót.
Meglengette a söprűnyelet a magas kapuszárnyak irányába.
— Nem lepne meg, ha valami hókuszpókusz szót kéne kiejtened ahhoz, hogy bejuss — tette hozzá.
Már három napja Ankh-Morporkban tartózkodtak, és Néne, legnagyobb meglepetésére, kezdte jól érezni magát. Talált maguknak szállást a Gyehennában, az ősi városrészben, amelynek lakosai többnyire éjszakai életet élnek és sohasem érdeklődnek egymás dolgai iránt, mert a kíváncsiság nem csak idő előtti megöregedéssel jár, hanem folyóba hajítással is, a lábadhoz kötött ólomsúlyokkal. A szállás a legfölső emeleten volt, közvetlenül egy tiszteletre méltó lánykereskedő jól őrzött helyisége mellett, mert, Néne ezt hallotta rebesgetni, a jószomszédi viszony záloga a jó kerítés.
A Gyehenna, röviden, a lejáratott istenek, engedély nélküli tolvajok, az éjszaka lányai, egzotikus javakkal házalók, a tudat alkimistái és vándorripacsok lakóhelye; egy szóval az összes kenőzsíré a civilizáció tengelyén.
És mégis, ama tény ellenére, hogy ezek az emberek hajlamosak a gyengédebb varázslatok értékelésére, figyelemre méltó hiány mutatkozott boszorkányokban. Néne érkezésének híre órákon belül keresztülszivárgott a negyeden, s emberek özöne osont, oldalgott vagy lépdelt peckesen ajtajához, bájitalt, ráolvasást, a jövendő híreit, vagy különféle személyes és speciális szolgáltatást kérve, amit a boszorkányok hagyományosan nyújtanak az olyanok számára, akiknek élete egy kissé felhős vagy telis-tele viharos időjárással.