Néne először bosszús volt, aztán zavarba jött, aztán hízelgett neki a dolog; vevőinek volt pénze, ami hasznos, de tisztelettudással is fizettek, és az aztán sziklaszilárd valuta.
Magyarán, Néne már azon tűnődött, nem kéne-e esetleg kissé nagyobb helyiségre szert tenni egy kis kerttel, s aztán elküldeni a kecskékért. A bűz talán probléma lesz, de a kecskék majd csak beletörődnek valahogy.
Végiglátogatták Ankh-Morpork látnivalóit, zsúfolt dokkjait, rengeteg hídját, szúkjait, kasbáit, a csakis templomokkal szegélyzett utcáit. Néne elgondolkozó tekintettel számlálta a templomokat; az istenek mindig azt követelik, hogy követőik ne valóságos természetüknek megfelelően viselkedjenek, és az ennek következtében létrejött emberi hulladék bőven ad munkát a boszorkányoknak.
A civilizáció borzalmai mindezidáig elmulasztottak testet ölteni, noha egy zsebmetsző megkísérelt elinalni Néne ridiküljével. A járókelők döbbenetére Néne visszahívta, és bizony a zsebtolvaj vissza is jött, küszködve a saját lábával, ami teljesen abbahagyta az engedelmeskedést neki. Senki sem látta világosan, mi történt a boszorkány szemével, amikor belenézett a férfiéba, vagy hallotta a szavakat, amiket a kushadó fülbe suttogott, de a zsebmetsző visszaadta neki összes pénzét, plusz egy csomó, eredetileg másokhoz tartozó pénzt is, és mielőtt Néne útjára engedte volna, megígérte, hogy megborotválkozik, kihúzza magát, és jobb ember lesz egész hátralévő életében. Mire leszállt az éjszaka, Néne személyleírását körbeadták a Tolvajok, Zsebmetszők, Betörők és Társult Szakmák Céhének mindegyik káptalánházában, szigorúan meghagyva, hogy bármi áron el kell őt kerülni. A tolvajok, maguk is nagyrészt az éjszaka gyermekei, fölismerik a veszélyt, amikor farkasszemet néz velük.
Néne továbbá két újabb levelet is írt az Egyetemnek. Egyikre se kapott választ.
— Nekem az erdő tetszett a legjobban — jelentette ki Esk.
— Nem t’om — tiltakozott Néne. — Ez kicsit olyan, mint az erdő, valójában. Különben is, az emberek határozottan értékelnek egy boszorkányt errefelé.
— Tényleg nagyon barátságosak — ismerte el Esk. — Ismered az a házat lejjebb az utcában, ahol az a kövér hölgy lakik a rengeteg fiatal lánnyal, akikről azt mondtad, hogy a rokonai?
— Mrs. Marok — felelte óvatosan Néne. — Rendkívül tiszteletre méltó asszonyság.
— Az emberek egész álló éjszaka látogatják őket. Láttam. Meg lennék lepve, ha lenne idejük aludni.
— Hümm — mondta Néne.
— Nagy teher kell legyen szegény asszony számára, ráadásul ott van az a sok lánya, akiket mind etetnie kell. Azt hiszem, az emberek igazán lehetnének egy kissé tapintatosabbak.
— Nos, hát — kezdte Néne —, nem vagyok biztos benne…
Egy nagy, tarkára festett szekér megérkezése az Egyetem kapujához megmentette őt. A kocsis megállította az öszvéreket néhány lábnyira Nénétől, és így szólt:
— Elnézést, jóasszony, de lenne olyan szíves odébb menni, kérem?
Néne arrébb lépett, megsértődve a tökéletes udvariasság ilyen fitogtatásán, és különösen fölháborodva azon, hogy asszonynak nézték, s a kocsis megpillantotta Esket.
Hidló volt az. Úgy vigyorgott, mint egy aggódó kígyó.
— Mi a csuda! Csak nem az az ifjú hölgy az, aki azt hiszi, a nőknek varázslóvá kéne válnia?
— De igen — válaszolta Esk, figyelmen kívül hagyva a szemrehányó bokánrúgást Néne részéről.
— Milyen mulatságos. Azért jöttél, hogy csatlakozz hozzánk, igaz?
— Igen — felelte Esk, és aztán, mert valami Hidló modorában láthatólag megkívánta ezt, hozzátette —, uram. Csak nem tudunk bejutni.
— Tudunk? — firtatta Hidló, aztán Nénére pislantott. — Ó, igen, na persze. Ez a nagynénéd?
— A Néném. Csak nem igazán a néném, inkább amolyan mindenki nénéje.
Néne mereven biccentett.
— Nos, hát ezt nem hagyhatjuk — mondta Hidló olyan melegen, akár egy karácsonyi puding. — Szavamra, nem. Az első női varázsló kinn ragad a küszöbön? Nagy szégyen lenne. Megengeditek, hogy kíséretül szegődjek?
Néne erősen megmarkolta Esket a vállánál fogva.
— Ha nem haragszik… — kezdte. De Esk kitépte magát szorításából és a szekér felé szaladt.
— Tényleg be tudna vinni engem? — kérdezte ragyogó szemmel.
— Természetesen. Biztos vagyok benne, hogy a rendek vezetői boldog örömmel találkoznának veled. Elképedve és megdöbbenve — mondta a varázsló, és kacarászott.
— Eskarina Kovács… — szólalt meg Néne, aztán elhallgatott. Hidlóra nézett.
— Nem tudom, mit forgat a fejében, Mr. Varázsló, de nem tetszik ez nekem — közölte. — Esk, tudod, hol lakunk. Legyél bolond, ha olyan nagyon muszáj neked, de legalább a magad bolondja lehetnél.
Sarkon fordult, és keresztülvágott a téren.
— Milyen rendkívüli asszony — jegyezte meg Hidló bizonytalanul. — Látom, még mindig megvan a söprűd. Kolosszális!
Egy pillanatra elengedte a gyeplőt, s mindkét kezével bonyolult jelet írt le a levegőbe.
A hatalmas kapuszárnyak hátralendültek, előtárva egy pázsittal körülvett, széles belső udvart. Mögötte állt egy nagy, zegzugos épület, vagy esetleg épületek, nehéz lett volna megmondani, mert nem annyira úgy nézett ki, mint amit megterveztek, hanem inkább úgy, mint egy nagy csomó pillér, boltív, torony, szemöldökgerenda, gömbboltozat, kupola és így tovább, amik összezsúfolódtak, hogy melegen tartsák maguk.
— Ez lenne az? — kérdezte Esk. — Egy kissé úgy néz ki, mint ami… elolvadt.
— Igen, ez az — ismerte el Hidló. — Alma máter, gadareánus igét túr, doszt molesztál szenes totem, ésatöbbi. Na persze, belül sokkal nagyobb, mint kívül, akár egy jéghegy, legalábbis ezt adták értésemre, még sose láttam egyet se. Íme a Láthatatlan Egyetem, csak hát persze egy jó része láthatatlan. Menj oda hátra és hozd ide Simont, kérlek!
Esk szétrántotta a nehéz függönyöket, és bekukucskált a kocsi hátuljába. Simon egy halom szőnyegen hevert, egy hatalmas nagy könyvet olvasott és kis papírfecnikre jegyzetelt.
Fölnézett, s aggodalmasan a lányra mosolygott.
— Te v-vagy az? — firtatta.
— Igen — válaszolta Esk mély meggyőződéssel.
— Azt hittük, ott hagytál minket. Mindeki azt hitte, hogy vvvalaki mással utazol, és amikor megálltunk…
— Fölzárkóztam valahogy. Azt hiszem, Mr. Hidló azt akarja, hogy gyere és vess egy pillantást az Egyetemre.
— Megérkeztünk? — kérdezte a fiú, aztán furán nézett a lányra. — Te is?
— Igen.
— Hogyhogy?
— Mr. Hidló meginvitált, azt mondta, mindenki el fog képedni, amikor találkozik velem — A bizonytalanság uszonya megvillant Esk szeme mélyén. — Igaza volt?
Simon lenézett a könyvére, és megtörölgette könnyező szemét egy vörös zsebkendővel.
— V-vannak neki ilyen kis szeszélyei — motyogta —, d-de amúgy nem rossz ember.
Meghökkenve, Esk lenézett a kinyitott, elsárgult lapokra a fiú előtt. Teli voltak bonyolult vörös és fekete szimbólumokkal, ami valami megmagyarázhatatlan módon olyan hatásosnak és kellemetlennek bizonyult, mint egy ketyegő csomag, ám mindazonáltal vonzotta a szemet, ugyanúgy, ahogy egy igazán pocsék közlekedési baleset. Az ember azt érezte, szeretné tudni az írásjelek célját, míg ugyanakkor azt gyanította, hogy amikor már kitalálta, akkor majd azt fogja kívánni, bárcsak sose firtatta volna.