Simon a lány arckifejezése láttán sietve becsukta a könyvet.
— Csak egy kis mágia — dünnyögte. — Vvv…
— …valami… — mondta automatikusan Esk.
— Köszönöm. Amin dolgozom.
— Biztos nagyon érdekes tehet könyveket olvasni — jegyezte meg Esk.
— Eléggé. Te nem tudsz olvasni, Esk?
A döbbenet a fiú hangjában a kislány elevenébe talált.
— Biztos tudnék — felelte dacosan. — Még sose próbáltam.
Esk akkor se tudta volna, mi egy gyűjtőnév, ha az szemen köpi, de tudta, hogy a kecskéknek nyája van, a lovaknak ménese, a boszorkányoknak gyülekezete. Azt nem tudta, hogyan kell egy szóval megnevezni sok varázslót. A varázslók rendje? Bűnszövetkezete? Köre?
Akármi is volt, megtöltötte az Egyetemet. Varázslók sétáltak a kerengők között, ültek a padokon a fák alatt. Fiatal mágusok nyargaltak az ösvényeken, amikor megszólalt a csöngő, kezük tele könyvekkel, illetve — a felsőbbéves diákok esetében — hátuk mögött a levegőben verdeső könyvekkel. A légkörben érezhető volt a mágia olajossága és bádogíze.
Esk, Hidló és Simon között ballagva magába itta ezt az egészet. Nem csak azt, hogy mágikus az atmoszféra, hanem hogy szelídített és funkcionális a varázslat, akár egy malomárok. Van itt erő, ám megzabolázva.
Simon épp olyan izgatott volt, mint ő, de csak annyiban mutatkozott meg, hogy a szeme jobban könnyezett és a dadogása súlyosbodott. Egyfolytában megtorpant, hogy rámutasson a különféle kollégiumokra és kutatóintézetekre.
Egyikük eléggé alacsony és vészjósló volt, keskeny ablakokkal a magasban.
— Az ott a k-könyvtár — mondta Simon, hangja csupa ámulat és tisztelet. — Vvvethetek rá egy p-pillantást?
— Bőven lesz rá idő később — válaszolta Hidló. Simon vágyódva tekintett az épületre.
— A összes va-va-varázskönyv, amelyet valaha is megírtak — suttogta.
— Miért van rács az ablakokon? — érdeklődött Esk.
Simon nyelt egyet.
— Hümm, mert a vvvarázskönyvek nem olyanok, mint más k-könyvek, vvv…
— Ennyi elég — csattant föl Hidló. Úgy pillantott le Eskre, mintha csak most vette volna észre jelenlétét, és összeráncolta szemöldökét.
— Te miért vagy itt?
— Behívott engem, uram — emlékeztette Esk.
— Én? Ó, igen. Hát hogyne. Elnézést, elkalandoztak a gondolataim. Az ifjú hölgy, aki varázsló akar lenni. Hát akkor lássuk csak!
Fölvezette őket a széles lépcsőn egy pár imponáló, vagy legalábbis imponálónak szánt, küllemű ajtóhoz. A tervező mélységesen beruházott súlyos zárakba, cifra zsanérokba, rézszögekbe és egy bonyolultra faragott boltívbe, hogy abszolút egyértelműen tudatosítsa minden belépőben, hogy egyáltalán nem fontos ember.
Továbbá varázsló is volt. Ergo megfeledkezett az ajtókopogtatóról.
Hidló megkocogtatta az ajtót varázsbotjával. Az kissé tétovázott, aztán lassan kisiklatta reteszeit és kitárult.
A csarnok tele volt varázslókkal és fiúkkal. Meg a fiúk szüleivel.
Kétféleképpen lehet bejutni a Láthatatlan Egyetemre (valójában háromféleképpen, de erre ekkor még nem jöttek rá a mágusok).
Az egyik az, hogy az ember elvégez valami nagy varázsfeladatot, mint például egy ősi és hatalommal teljes relikvia megtalálása, vagy egy teljesen új bűvige föltalálása, de manapság ez vajmi ritkán fordul elő. A múltban akadtak hatalmas varázslók, akik képesek voltak a világ kaotikus, nyers mágiájából vadonatúj varázslatok megalkotására, varázslók, akikből, hogy úgy mondjuk, a varázslóság összes varázsigéje ered, de azok az idők elmúltak; ma már nincsenek bűbájosok.
Így hát a sokkal szokványosabb mód az, hogy egy rangidős és köztiszteletben álló mágus patronálja a jelöltet, és jótáll érte a tanonckodás kellő periódusa után.
Kemény versengés folyt egy Egyetemi helyért, és a megbecsülésért, meg a kiváltságokért, amiket egy Láthatatlan diploma megszerzése gyümölcsözik. A teremben nyüzsgő és egymáshoz apróbb varázslatokat hajigáló fiúk közül sokan meg fognak bukni, és kénytelenek lesznek életüket alacsonyrendű igézőmesterként eltölteni, puszta mágiatechnikusként, dacos szakállal és könyökükön bőrfolttal, akik a bulikon kicsiny, irigy csoportokba gyülekeznek.
Nem jár nekik a sóvárgott csúcsos kalap a tetszés szerinti asztrológiai szimbólumokkal, sem a lenyűgöző köntös, sem a tekintély varázsvesszeje. De legalább lenézhetik a szellemigézőket, akik hajlamosak az elhízásra meg a kedélyességre, meg a szókezdő „h”-k elhagyására, sört vedelnek, és szomorú, sovány, csillámló harisnyás nőkkel mutatkoznak, és teljesen fölbőszítik az igézőmestereket azzal, hogy nem fogják föl, mennyivel alsóbbrendűek, és egyfolytában vicceket mesélnek nekik. Mind közül a legalsóbbrendű — persze eltekintve a boszorkányoktól — a delejtudó, aki egyáltalán nem vesz részt iskoláztatásban. Egy delejtudóra épp csak rá lehet bízni egy lombik kimosását. Számos igézés olyasmiket igényel, mint például eleven tigris ondóját, vagy penészt a sajtolásba belepusztult tetem öntőformájából, vagy egy olyan nővény gyökerét, ami ultraszonikus sikolyt hallat, amikor gyökértelenné válik. Kit küldenek az ilyesmikért? Eltaláltad.
Általános tévedés füvesemberként utalni a mágia alacsonyabbrendű legénységi állományára. Valójában a füvesemberség roppant megbecsült és szakosodott formája a mágiának, ami hallgatag, elmélkedésre hajló, druidisztikus beállítottságú és műkertészi hajlamú férfiakat vonz. Ha elhívsz magadhoz egy füvesembert egy buliba, a fél estét a cserepes növényeiddel csevegve fogja tölteni. És a másik felét hallgatva.
Esk észrevette, hogy van néhány nő a csarnokban, mert még a fiatal varázslóknak is van anyja meg nővére. Teljes famíliák jöttek el, hogy búcsút vegyenek kedvenc fiuktól. Volt ott jelentős mértékű orrfújás, szemtörlés, és pénzcsörgés, amikor a büszke atyák egy kis költőpénzt dugtak csemetéjük markába.
A legrangidősebb mágusok szemlélődve jártak-keltek a sokadalomban, patrónus varázslókkal beszélve és szemügyre véve a jövendőbeli diákokat.
Többen közülük áttolakodtak a tömegen — úgy mozogva, mint arannyal ékített gályák teljes széllel —, hogy találkozzanak Hidlóval. Higgadtan fejet hajtottak előtte, és elismerőleg tekintettek Simonra.
— Ez lenne az ifjú Simon, ugye? — szólalt meg a leghájasabb, rámosolyogva a fiúra. — Remek híreszteléseket hallottunk felőled, fiatalember. He? Micsoda?
— Simon, hajts fejet Katángli Arkrektor, az Ezüstcsillag Rend Varázslóinak Főmágusa előtt — parancsolta Hidló. Simon intelligensen fejet hajtott.
Katángli jóindulatúan nézte.
— Nagyszerű dolgokat hallottunk rólad, fiam — mondta. — Az a rengeteg hegyi levegő biztos jót tesz az agynak, he?
Hahotázni kezdett. A varázslók körülötte szintén kacagtak. Hidló is nevetett. Amiről Esk azt gondolta, hogy nevetséges, hiszen egyáltalán nem történt semmi ténylegesen mulatságos.
— Nem t-tudom, uram, ssss…
— Annak alapján, amit hallottunk, ez kell legyen az egyetlen, amit nem tudsz, legényke! — kedélyeskedett Katángli rengő tokákkal. Újabb gondosan időzített kacagásroham kélt.