Katángli vállon veregette Simont.
— Ez hát az ösztöndíjas fiúcska — folytatta. — Egészen döbbenetes eredményekkel, sose láttam jobbat. És autodidakta is. Elképesztő, mi? Nem így van, Hidló?
— Valóban kitűnő, Arkrektor.
Katángli körbenézett a figyelmes varázslókra.
— Esetleg adhatnál egy kis kóstolót — javasolta. — Egy bemutatót, esetleg?
Simon állati rettegéssel pillantott rá.
— Igazából én n-nem is vvvv…
— Ugyan, ugyan — nyugtatgatta Katángli azon, amiről valószínűleg őszintén azt hitte, bátorító hangnem. — Ne félj. Nem kell elkapkodnod. Amikor készen állsz.
Simon megnyalta kiszáradt ajkát, és néma esengéssel nézett Hidlóra.
— Hümm — nyögte —, m-maga sss… — Abbahagyta, s nagyot nyelt. — A fff…
A szeme kidülledt. Könnyek záporoztak szeméből, s rázkódott a válla.
Hidló nyugtatólag paskolgatta a fiú hátát.
— Szénanátha — magyarázta. — Úgy néz ki, semmi sem tudja kikúrálni belőle. Már mindent próbáltunk.
Simon nyeldekelt, s biccentett. Elhessegette Hidlót hosszú, fehér kezével s behunyta szemét.
Néhány másodpercig az égvilágon semmi sem történt. A fiú hangtalanul mozgó ajkakkal állt, s aztán a csönd úgy áradt ki belőle, akár a gyertyafény. A csarnokban a zajtalanság fodrai keresztülmostak a sokaságon, a falakhoz vágódtak egy dobott puszi minden erejével, s aztán hullámokban kanyarodtak vissza. Az emberek látták, hogy társaik hallhatatlanul szónokolnak, s aztán elvörösödtek az erőlködéstől, amikor saját nevetésük pontosan annyira volt hallható, mint egy szúnyog vinnyogása.
Apró fényszemcsék pislákoltak létbe a fiú feje körül. Bonyolult háromdimenziós táncban örvénylettek-kavarogtak, s aztán formába ömlöttek.
Valójában úgy tűnt Esknek, hogy a forma mindvégig ott volt, arra várva, hogy szeme megpillantsa, ugyanúgy, ahogy egy tökéletesen ártatlan felhő váratlanul, anélkül, hogy megváltozna bármiképp, bálnává vagy hajóvá vagy arccá válik.
A forma Simon feje körül a világ volt.
Ez teljesen nyilvánvaló volt, noha a csillogás meg a kis fények lázas rohama elmosott egyes részleteket. Ám ott volt Nagy A’Tuin, az égi teknőc, hátán a négy Elefánttal, s azokon maga a Korong. Ott volt a hatalmas vízesés ragyogása a világ pereme körül, és ott volt, pont a tengelyben, a kis sziklatű, ami a Mennyek Orma és az istenek lakóhelye.
A képmás kitágult, és ráközelített a Körkörös-tengerre, aztán magára az Ankh-ra, a kis fények elreppentek Simontól, s fejétől néhány lábnyira kihunytak. Most a levegőből, a szemlélők felé száguldva látszott a város. Ott volt maga az Egyetem, növekvőben. Ott volt a Nagycsarnok…
…ott voltak az emberek, némán, tátott szájjal bámulva, s maga Simon, ezüst fénypettyekkel körvonalazva. S egy csöpp, tündöklő kép a levegőben körülötte, és abban a képben egy másik, és még egy, és még egy…
Az volt az ember érzése, hogy a világegyetemet kifordították, egyszerre az összes dimenziót. Pöffeszkedő, fölfuvalkodott érzéklet volt. Úgy hangzott, mintha az egész világ azt mondta volna „glupp”.
A falak eltűntek. A padló is. Hajdani hatalmas mágusok portréi, az összes irattekerccsel, szakállal és kissé székrekedéses kinézettel, elenyésztek. A láb alatti padlócsempék, eléggé csinos fekete-fehér mintázattal, elpárologtak — hogy finom homok kerüljön helyükre, szürke, mint a holdfény, hideg, mint a jég. Szokatlan, nem várt csillagok szikráztak a fejek fölött; a láthatáron alacsony dombok látszódtak, nem a szél vagy az eső erodálta őket ezen az időjárásmentes helyen, hanem magának az Időnek puha dörzspapírja.
Úgy tűnt, senki más nem veszi mindezt észre. Valójában úgy látszott, hogy senki más nincs életben. Esket olyan emberek vették körül, akik mozdulatlanok és némák voltak, akár a szobrok.
És nem voltak egyedül. Voltak mások — Izék — mögöttük, s folyamatosan újabbak bukkantak föl. Nem volt alakjuk, vagyis inkább úgy látszott, hogy találomra öltik magukra lények bő választéka alapján; azt a benyomást keltették, hogy hallottak karokról, lábakról, állkapcsokról, karmokról és egyéb szervekről, de nem igazán tudják, hogyan passzolnak ezek össze. Vagy nem törődnek vele. Vagy olyan éhesek, hogy előzőleg inkább nem vesződtek ennek kitalálásával.
Olyan hangot adtak ki, mint a rajzó legyek.
Ezek voltak a lények az álmaiból, amik most eljöttek, hogy belakmározzanak a mágiából. A kislány tudta, hogy most nem érdeklődnek iránta, esetleg csak mint vacsora utáni mentacukor iránt. Teljes figyelmük Simonra összpontosították, aki abszolút nem volt tudatában jelenlétüknek.
Esk alaposan bokán rúgta a fiút.
A hideg sivatag elenyészett. A valós világ visszairamlott. Simon kinyitotta szemét, haloványan elmosolyodott, s puhán hátraesett Esk karjába.
Zsibongás kélt a varázslók soraiban, s többen közülük tapsolni kezdtek. Úgy tűnt, korábban senki nem vett észre semmi szokatlant, eltekintve az ezüstfényektől.
Katángli megrázta magát, s fölemelte kezét, hogy lecsöndesítse a tömeget.
— Igazán… megdöbbentő — mondta Hidlónak. — Azt mondod, teljesen egyedül dolgozta ki?
— Valóban, lord.
— Egyáltalán senki sem segített neki?
— Nem akadt senki, hogy segítsen — felelte Hidló. — Csak faluról falura vándorolt, kisebb varázslatokat űzve. De csak akkor, ha a népek könyvvel vagy papírral fizettek neki.
Katángli bólintott.
— Nem illúzió volt — jegyezte meg —, de a fiú mégsem használta a kezét. Mit mondott magában? Tudod?
— Azt mondja, hogy csak olyan szavak, amiktől a tudata pontosabban működik — válaszolta Hidló, s vállat vont. — Tény az, hogy a felét se értem annak, amit mond. Azt mondja, szavakat kell alkosson, mert nincs arra szó, amit csinál.
Katángli oldalvást mágustársaira sandított. Azok biccentettek.
— Megtiszteltetés, hogy fölvehetjük az Egyetemre — jelentette ki. — Talán megmondhatnád neki, amikor fölébred.
Érezte, hogy megráncigálják a köntösét, s lenézett.
— Elnézést — szólt Esk.
— Helló, ifjú hölgy — mondta Katángli cukrosegér hangon. — Azért jöttél, hogy lásd a bátyád beiratkozni az Egyetemre?
— Ő nem a bátyám — szögezte le Esk. Voltak idők, amikor a világ látszólag teli volt bátyakkal, de ez nem tartozott közéjük.
— Maga fontos ember? — kérdezte.
Katángli kollégáira tekintett, s fölragyogott. Vannak divatirányzatok a varázslóságban, éppúgy, mint minden másban; néha a varázslók vékonyak, ösztövérek és beszélnek az állatokhoz (amik oda se figyelnek, de a szándék a fontos), míg máskor hajlanak a sötét és komor megjelenésre, kis, fekete, hegyes szakállal. Jelenleg a Városatyai kinézet volt divatban. Katángli szerénységtől dagadt.
— Eléggé fontos — állította. — Az ember megteszi a tőle telhető legtöbbet embertársai szolgálatában. Igen. Eléggé fontos, azt mondhatom.
— Varázsló akarok lenni — közölte Esk.
A jelentéktelenebb varázslók Katángli háta mögött úgy meredtek a lányra, mintha egy új, érdekes bogárfajta lenne. Katángli arca elvörösödött, szeme kidülledt. Lenézett Eskre és úgy tűnt, visszafojtja lélegzetét. Aztán nevetésben tört ki. Valahol lenn kezdődött terjedelmes pocaktáján, s onnan küzdötte föl magát, bordától bordáig visszhangozva, s kisebb varázslórengéseket hozva létre a mellkasán, míg aztán egy sorozat fuldokló horkantásban tört elő. Egész lebilincselő volt megfigyelni ezt a kacagást. Saját egyénisége volt.