De Katángli abbahagyta, amikor meglátta, hogyan néz rá Esk. Ha a kacaj bohóc volt az orfeumban, akkor Esk eltökélt kancsítása volt a sebes röppályán közelgő meszesvödör.
— Varázsló? — rökönyödött meg. — Te varázsló akarsz lenni?
— Igen — erősítette meg Esk, Hidló vonakodó karjába lökve a kábult Simont. — Nyolcadik fiú nyolcadik fia vagyok. Úgy értem, lánya.
A varázslók körülötte egymásra bámultak és sugdolóztak. Esk megpróbálta figyelmen kívül hagyni őket.
— Mit mondott?
— Komolyan gondolja?
— Azt hiszem, a gyermekek roppant bűbájosak ebben a korban, te nem így gondolod?
— Te egy nyolcadik lány nyolcadik fia vagy? — firtatta Katángli. — Tényleg?
— Fordítva, csak nem egészen így — felelte dacosan Esk.
Katángli megtörölgette szemét egy zsebkendővel.
— Ez egészen lebilincselő — jegyezte meg. — Nem hinném, hogy valaha is hallottam volna ehhez foghatót. He?
Körbenézett gyarapodó közönségére. A hátulsók nem láthatták Esket, s nyakuk nyújtogatták, hogy ellenőrizzék, nincs-e valami érdekes varázslás folyamatban. Katángli tanácstalan volt.
— Nos, tehát — mondta. — Varázsló akarsz lenni?
— Egyfolytában ezt mondogatom mindenkinek, de úgy látom, senki se hallgat meg — válaszolta Esk.
— Hány éves vagy, kisleány?
— Majdnem kilenc.
— És varázsló akarsz lenni, amikor fölnőttél.
— Most akarok varázsló lenni — mutatta ki Esk határozottan. — Ez a megfelelő hely, nem igaz?
Katángli Hidlóra pillantott és kacsintott.
— Láttam! — szólt Esk.
— Nem hinném, hogy lett volna valaha is hölgyvarázsló — említette Katángli. — Valójában azt gondolom, hogy ez ellenkezik a tannal. Nem szeretnél inkább boszorkány lenni? Úgy tudom, az ragyogó karrier lányok számára.
Mögötte egy alacsony rangú varázsló elkezdett hahotázni. Esk szúrós pillantást vetett rá.
— Boszorkánynak lenni egész jó — ismerte el a kislány. — De azt hiszem, a varázslóknak több mókában van részük. Maga mit gondol?
— Azt gondolom, hogy nagyon egyedi kislány vagy — felelte Katángli.
— Az mit jelent?
— Azt jelenti, hogy csak egyetlen egy van belőled — magyarázta Hidló.
— Ez igaz — értett egyet Esk —, és még mindig varázsló szeretnék lenni.
A szavak cserbenhagyták Katánglit.
— Nos, hát nem lehetsz — közölte. — Maga az ötlet!
Kihúzta magát teljes szélességében, s elfordult. Valami megrángatta a köntösét.
— Miért nem? — faggatta egy hang.
Visszafordult.
— Mert — mondta lassan és megfontoltan —, mert… az egész elképzelés kész röhej. Ezért. És abszolúte ellentétes a tannal!
— De én tudok varázsló varázslatokat! — apellált Esk, hangjában a lehető leghalványabb utalás a reszketésre.
Katángli egész addig lehajolt, míg arca nem került egy szintbe a lányéval.
— Nem, nem tudsz — sziszegte. — Mert nem vagy varázsló. A nők nem varázslók, világos?
— Figyeljen! — indítványozta Esk.
Széttárt ujjakkal kinyújtotta jobb kezét, s annak mentén célpontot keresett, míg rá nem lelt Bölcs Malicnak, az Egyetem alapítójának szobrára. A szobor és közte elhelyezkedő varázslók ösztönösen elhúzódtak az útból, s aztán kissé hülyének érezték maguk.
— Komolyan gondolom! — figyelmeztette őket a lány.
— Menj innét, kisleány! — tanácsolta Katángli.
— Rendben — mondta Esk. Keményen rákancsított a szoborra és koncentrált…
A Láthatatlan Egyetem óriási kapuja oktironból készült, egy olyannyira labilis fémből, ami csak egy nyers mágiával átitatott univerzumban képes létezni. A kapu bármilyen erővel, a mágiát kivéve, bevehetetlen: sem tűz, sem faltörő kos, sem hadsereg nem képes rést ütni rajta.
Emiatt aztán az Egyetem legtöbb közönséges látogatója a hátsó bejáratot használja, amit tökéletesen mindennapos fából készítettek, és nem tárul-zárul a népeket terrorizálva, vagy áll moccanatlan, a népeket szintúgy terrorizálva. Van neki tisztességes ajtókopogtatója, meg minden.
Néne gondosan megvizsgálta az ajtófélfákat, s elégedetten horkantott, amikor meglelte, amit keresett. Nem kétellte, hogy ott lesz ügyesen elrejtve a fa természetes erezetében.
Megragadta a kopogtatót, amit sárkányfejjé formáztak, és élesen hármat koppintott. Egy idő múlva egy fiatal nő, szája tele ruhacsipesszel, kinyitotta az ajtót.
— It aar? — érdeklődött.
Néne biccentett, megadva a lánynak a lehetőséget, hogy fölfogja a denevérszárny kalaptűkkel rögzített csúcsos fekete kalap jelentőségét. Imponáló hatása volt: a lány elpirult, és, kikukucskálva a csöndes oldalsikátorba, sietve beljebb tessékelte Nénét.
A fal másik oldalán egy nagy, mohlepte, ruhaszárító kötelekkel keresztezett udvar volt. Nénének kitűnő alkalma nyílt arra, hogy egyike lehessen azon elenyésző számú nőknek, akik tudják, mit hordanak valójában a varázslók köntösük alatt, de szemérmesen elfordította tekintetét, s követte a lányt a kockaköveken, majd le egy széles lépcsőn.
Azok egy hosszú, magas alagúthoz vezettek, amit boltívek, s pillanatnyilag gőzfelhők is, szegélyeztek. Néne mosódézsák hosszú sorát pillantotta meg a nagy termek falai mentén; a levegőben a vasalás meleg, tömör szaga érződött. Egy falkányi karattyoló, szennyeskosarat cipelő lány tolongott el mellette s sietett föl a lépcsőn — aztán megtorpant, félúton fölfelé, és lassan visszafordult, hogy jobban szemügyre vegye a boszorkányt.
Néne kifeszítette vállát, s megpróbált olyan titokzatosnak látszani, amennyire csak lehetséges.
Kalauza, aki még mindig nem szabadult meg a ruhacsipeszektől, egy oldalfolyosón egy szobába vezette, ami mosnivalóval megrakott polcok labirintusából állt. Az útvesztő legislegközepén egy asztalnál egy rendkívül kövér asszony ült vörösesszőke parókában. Egy óriási mosodai jegyzékkönyvbe írhatott korábban — még mindig nyitva állt előtte —, de pillanatnyilag egy hatalmas, összekoszolt trikót vizsgált.
— Próbáltad kifehéríteni? — kérdezte.
— Igen, naccsága — mondta a szolgálólány mellette.
— És a myrryt-tinktúrát?
— Igen, naccsága. Csak megkékült tőle, naccsága.
— Nahát, ez újdonság az életemben — jelentette ki a mosodásnő. — És én láttam már kénkövet és kormot és sárkányvért és démonvért és nem is tudhassam, még mi mindent — Megfordította az atlétát, s elolvasta a gondosan bevarr névszalagot. — Hmmm. Fehér Nagyzsuga. Szürke Nagyzsuga lesz belőle, ha nem vigyáz jobban a fehérneműjére. Mondom neked, te jány, egy fehér mágus nem más, csupán fekete mágus remek házvezetőnővel. Hidd el…
Észrevette Nénét, és elhallgatott.
— Opottam a aón — mondta Néne kalauza, s sietve térdet hajtott. — At eccett ondani…
— Igen, igen, köszönöm, Kszandra, elmehetsz — vágott közbe a hájas asszonyság. Fölállt, s ráragyogtatta mosolyát Nénére, s egy csaknem hallható kattanással több társadalmi réteggel följebb srófolta hangvételét.
— Könyörgök legyen helnézéssel hirántunk — szólt. — Mindőnket a legnagyobb összevisszaságban talál, lévén ez a mosás napja meg minden. Hez hudvariassági látogatás vagy merészelhetem-é megkérdezni… — lehalkította hangját — …hogy hüzenet hérkezett-e Hodaátról?