Néne bambán bámult, de csupán egy töredékmásodpercig. A boszorkajelek az ajtófélfán elárulták, hogy a házvezetőnő szívesen látja a boszorkányokat, és különösképp várja a híreket négy férjéről; ezenkívül nyakig volt egy ötödik vaktában történő keresésében, ezért a vörösesszőke paróka, és, ha Néne füle nem vezeti őt félre, a bálnacsont recsegése, amiből az asszonyság elegendőt viselt egy teljes ökológiai mozgalom fölbőszítéséhez. Átejthető és ostoba, mondták a jelek. Néne megtartóztatta magát az ítélkezéstől, mivel a városi boszorkák maguk se észlények.
A házvezetőnő teljesen félreértette arckifejezését.
— Ne aggódjon — mondta. — A beosztottjaimnak kifejezett utasításuk van arra, hogy szíves fogadtatásban részesítsék a boszorkányokat, bár persze azok odafönn nem helyeslik. Kétségtelen, hogy maga örömmel fogyasztana egy csésze teát meg valami harapnivalót?
Néne ünnepélyesen bólintott.
— És én majd meglátom, nem tudunk-e egy nagy csomó használt ruhát is keríteni magának — ragyogta a házvezetőnő.
— Használt ruhát? Ó. Igen. Köszönöm, naccsága.
A házvezetőnő előresöpört olyan zajjal, akár egy idősecske teaklipper orkánban, s intett Nénének, hogy kövesse.
— Fölvitetem a teát a lakosztályomba. Teát sok-sok tealevéllel.
Néne nehézkesen lépdelt mögötte. Használt ruhák? Komolyan gondolta ez a dagadt nőszemély? Hallatlan arcátlanság! Na persze, ha igazán jó minőségűek…
Úgy tűnt, egy egész világ van az Egyetem alatt. Pincék, hűtőkamrák, pálinkafőző helyiségek, konyhák és mosókonyhák útvesztője volt, s minden egyes lakos vagy cipelt valamit, vagy szivattyúzott valamit, vagy tolt valamit, vagy csak álldogált és ordítozott.
Néne látott termeket teli jéggel, másokat meg izzó fényben a teljes falat eltakaró, vörösen parázsló tűzhelyek hőjétől. A pékműhelyekből áradt a frissen sült kenyér illata, és a söntésekből az állott sör bűze. Mindenhol izzadság és az eltüzelt fa füstjének szaga érzett.
A házvezetőnő fölvezette őt egy vénséges csigalépcsőn, s kinyitotta az ajtót az övéről lógó számos kulcs egyikével.
Bent a szoba rózsaszín volt meg fodros. Olyan dolgokon is fodrok pompálltak, amiket épeszű ember sose akarna befodrozni. Olyan volt az egész, mintha vattacukor belsejében lennének.
— Nagyon csinos — hazudta Néne. És mert úgy érezte, ezt elvárják tőle.
— Ízléses — Körülnézett valami fodortalant keresve, amire ráülhetne, és föladta.
— Ugyan hol jár az eszem? — fuvolázta a házvezetőnő. — Mrs. Körömlob vagyok, de maga persze ezt egész biztosan tudja. S nekem abban a megtiszteltetésben van részem, hogy szavakat intézhetek…
— He? Ó, Mállotviksz Néne — mutatkozott be Néne. A fodrok kezdtek az idegeire menni. Rossz hírét keltették szegény rózsaszínnek.
— Én magam is médium vagyok, természetesen — mondta Mrs. Körömlob.
Nénének semmi kifogása nem volt a jövendőmondás ellen, föltéve, hogy rosszul csinálják olyan emberek, akiknek egyáltalán nincs tehetsége hozzá. De az egész más, ha olyanok csinálják, akiknek igazán lehetne több esze. Úgy vélte, hogy a jövő a legjobb esetben is épp elég sérülékeny, és ha az emberek keményen néznek rá, megváltoztatják. Nénének volt néhány meglehetősen bonyolult elmélete a térről és időről és hogy miért nem szabad őket piszkálgatni, ám szerencsére az igazán jó jövendőmondók ritkák, meg különben is, az emberek jobb szeretik a kontár jósokat, akikre lehet számítani, hogy a kellő dózist adagolják derűlátásból és Elitlelkesítésből.
Néne mindent tudott a szakszerűtlen jövendölésről. Sokkal nehezebb volt, mint az igazi. Jó képzelőtehetség kellett hozzá.
Képtelen volt megállni, hogy ne tűnődjőn el, vajon Mrs. Körömlob született boszorkány-e, akinek valahogy elmaradt a taníttatása. A nő mindenesetre határozottan ostrom alá vette a jövőt. Akadt ott egy kristálygömb valamiféle rózsaszín fodros teababa alatt, több jóskártyapakli, rúnakövek egy rózsaszín bársonyzacskóban, s egyike azoknak a kerekes kisasztaloknak, amit egy bölcs boszorkány még egy tíz láb hosszú söprűnyéllel sem érintene meg, és — Néne ebben nem volt egészen biztos — vagy valami különleges, szárított rendes trágya egy lámaházból vagy valami szárított lámatrágya egy rendházból, amit állítólag olyan módon lehet eldobni, hogy föltárja az univerzum teljes ismeretanyagának és bölcsességének végösszegét. Az egész eléggé elszomorító volt.
— Vagy persze itt vannak a tealevelek — mondta Mrs. Körömlob rámutatva a nagy, barna teáskannára kettejük közt az asztalon. — Tudom, hogy a boszorkányok gyakran szívesebben dolgoznak velük, és igazán nem akarom megsérteni, de nekem, olyan, nos, közönségesnek tűnnek.
Valószínűleg ezzel tényleg nem akart megsérteni, gondolta Néne. Mrs. Körömlob azt a fajta pillantást vetette rá, amit a kutyakölykök használnak, amikor nem tudják, mire számítsanak, s kezdenek aggódni, hogy esetleg az összecsavart újság lesz az.
A boszorkány fölemelte Mrs. Körömlob teáscsészéjét, s már elkezdett belenézni, amikor észrevette a csalódott kifejezést, amely úgy suhant át a házvezetőnő arcán, mint árnyék a hómezőn. Aztán visszaemlékezett, mit is csinál éppen, háromszor megforgatta a csészét az óramutató járásával ellenkező irányban, néhányszor bizonytalanul meglengette fölötte kezét, és elmormolt egy bűvigét (amit normális körülmények között a vén kecskék tőgygyulladásának gyógyítására használt, de mindegy). A mágikus tehetség ilyen nyilvánvaló fitogtatása, úgy tűnt, véghetetlenül fölvidítja Mrs. Körömlobot.
Általában Néne nem volt túl jó a tealevelekben, de rákancsalított a cukorbevonatos maradékra a csésze alján, s hagyta, hogy tudata elkóboroljon. Amire most igazán nagy szüksége volt, az egy patkány, vagy akár egy csótány, ami történetesen épp Esk közelében tartózkodik, hogy Kölcsönvehesse az állat elméjét.
Amire aztán Néne ténylegesen rátalált, az volt, hogy magának az Egyetemnek van saját tudata.
Közismert, hogy a kő képes a gondolkozásra, mert az egész elektronika erre a tényre épül, de bizonyos világegyetemekben az emberek egy örökkévalóságot töltenek más intelligens lények keresésével az égen, anélkül, hogy akár egyszer a lábuk alá néznének. Ez azért van így, mert az időtényezőt teljesen rosszul értelmezik. A kő szempontjából az univerzumot épp csak megteremtették, s a hegyvonulatok úgy szökdécselnek föl s alá, mint az orgona regiszterei, míg a kontinensek együttes jókedvükben előre-hátra száguldoznak, egymásba csapódva a lendület puszta örömétől, szerterázva szikláik. Ugyancsak sok idő fog eltelni, mielőtt a kő észreveszi elrútító bőrbetegségét s elkezd vakarózni, és ez így van jól.
A sziklák azonban, amelyekből az Egyetem fölépült, több ezer éven át szívták magukba a mágiát, s annak a rengeteg rendezetlen erőnek kerülnie kellett valahova.
Alapjában véve, az Egyetem egyéniséget fejlesztett ki.
Néne képes volt érzékelni, mint egy nagy és meglehetősen barátságos állatot, ami csak arra vár, hogy a tetőjére hemperedhessen és megvakartassa a padlóját. Azonban egyáltalán nem fordított figyelmet a boszorkányra. Esket figyelte.
Néne rálelt a gyerekre az Egyetem érdeklődésének fonalát követve, és lenyűgözve szemlélte a Nagycsarnokban kibontakozó eseményeket…