— …benne?
A hang nagyon távolról érkezett.
— Mmf?
— Azt kérdeztem, mit lát benne? — ismételte meg Mrs. Körömlob.
— He?
— Azt kérdeztem, mit…
— Ó! — Néne visszatekercselte a tudatát, ugyancsak zavarban. Az a gond egy másik elme Kölcsönvevésével, hogy amikor visszatérsz a saját testedbe, mindig idegenül érzed magad, és Néne volt az első, aki valaha is egy épület gondolatait olvasta. Most nagynak érezte magát, és kövesnek, meg hogy teljesen áthatják a folyosók.
— Jól van?
Néne bólintott, s kinyitotta ablakait. Kinyújtotta keleti és nyugati szárnyát, és megpróbált a csöpp kis csészére koncentrálni, amit az oszlopai közt tartott.
Szerencsére Mrs. Körömlob falfehér arcszínét és sziklamerev arckifejezését betudta a munkában levő okkult erőknek, miközben Néne úgy találta, hogy a röpke kitettség az Egyetem irdatlan szilícium emlékezetének határozottan serkentőleg hatott képzeletére.
Olyan hangon, mint egy huzatos folyosó, ami roppantul imponált a házvezetőnőnek, szőtt egy jövőt, telis-tele szenvedélyes, Mrs. Körömlob dús kegyeiért csatázó fiatalemberekkel. Valamint nagyon sebesen hadart is, mert amit a Nagycsarnokban látott, égő vágyat plántált belé, hogy mihamarabb visszamenjen a Tóbejárathoz.
— Van még valami — tette hozzá.
— Igen? Igen?
— Látom magát, ahogy fölfogad egy új szolgálót… maga szegődteti le őket, igaz? Helyes… és ez egy fiatal lány lesz, nagyon gazdaságos, nagyon dolgos, bármihez ért.
— Nos, aztán mi lesz vele? — kérdezte Mrs. Körömlob, aki élvezte az ízét Néne meglepően eleven leírásának jövőjéről, s ittas volt a kíváncsiságtól.
— A szellemek kissé homályosak ezen a ponton — ismerte el Néne. — De nagyon fontos, hogy fölfogadja a lányt.
— Ezzel semmi gond — felelte Mrs. Körömlob —, tudja, nem tudom itt tartani a szolgákat, legalábbis nem sokáig. A mágia miatt. Tudja, leszivárog ide. Különösen a könyvtárból, ahol azt az összes varázskönyvet tartják. A legfelső emeleti szobalányok közül kettő épp tegnap hagyott cserben, azt mondták, elegük van abból, hogy lefekvéskor fogalmuk sincs, hogy milyen alakkal fognak fölébredni reggel. Tudja, a rangidős varázslók visszaváltoztatják őket. De az nem ugyanaz.
— Igen, nos, a szellemek azt mondják, hogy ez az ifjú hölgy nem fog gondot okozni ebben a kérdésben — mondta komoran Néne.
— Ha tud söpörni és sikálni, akkor az istenek hozták, úgy biza — jegyezte meg a kissé tanácstalannak látszó Mrs. Körömlob.
— Mi több, saját söprűvel fog érkezni. Mármint a szellemek szerint.
— Milyen roppant segítőkész. Mikor fog ez az ifjú hölgy megérkezni?
— Ó, hamarosan, hamarosan… ezt mondják a szellemek.
Halvány gyanú felhőzte a házvezetőnő arcát.
— Ez nem az, amit a szellemek általában mondani szoktak. Hol is mondják ezt pontosan?
— Itt — mutatta Néne. — Nézze csak, azt a kis tealevélcsomót a cukor meg aközött a repedés közt. Nincs igazam?
Szemük összetalálkozott. Mrs. Körömlobnak lehettek esetleg fogyatékosságai, ám elég kemény volt ahhoz, hogy uralja az Egyetem lépcsők alatti világát. Ellenben Néne képes volt farkasszemet nézni egy kígyóval; néhány másodperccel később a házvezetőnő szeme könnyezni kezdett.
— De, úgy gondolnám, igaza van — mondta jámboran, s előhalászott egy zsebkendőt kebele mélyéről.
— Akkor jó — jelentette ki Néne hátradőlve s visszatéve a csészét csészealjára.
— Van itt bőven lehetőség az olyan fiatal nő számára, aki hajlandó keményen megfogni a munka végét — közölte Mrs. Körömlob. — Magam is szobalányként kezdtem, tudja.
— Mindnyájan azt tesszük — jegyezte meg bizonytalanul Néne. — És most mennem kell — Fölállt, s nyúlt a kalapjáért.
— De…
— Rohannom kell. Sürgős találka — vetette oda Néne a válla fölött, miközben lesietett a lépcsőn.
— Van egy csomó használt ruha…
Néne megtorpant, ösztönei csatáztak az uralomért.
— Van köztük fekete bársony?
— Igen, és néhány selyemből.
Néne nem volt benne biztos, hogy helyesli a selymet, azt hallotta, hogy a hernyó alfeléből jön elő, de a fekete bársonynak nagy volt a vonzereje. A lojalitás nyert.
— Tegye félre, lehet, hogy újra eljövök — kiáltotta, s eliramlott a folyosón.
Szakácsok és mosogatólányok vetődtek fedezékbe, amikor az öregasszony dübörgő léptekkel elhaladt a csúszós padlólapokon, fölszökkent a lépcsőn az udvarba és kifarolt a keskeny mellékutcára, sála mögötte lobogott, csizmája fölszikrázott a macskaköveken. Amint kijutott a szabadba, fölmarkolta szoknyáját, és teljes vágtába csapott, a sarkon olyan csikorgó kétcsizmás mozdulattal fordulva be a főtérre, hogy hosszú, fehér csík maradt a köveken.
Épp időben érkezett, hogy lássa, amint Esk zokogvá kirohan a kapun.
— A mágia egyszerűen nem működött! Éreztem, hogy ott van, de nem akart előjönni!
— Lehet, hogy túl erősen próbálkoztál — mondta Néne. — A varázslás olyan, mint a horgászás. A körbeugrándozás meg fröcskölés sose fogott egy halat sem, csöndben ki kell várd az alkalmat, s hagynod kell, hogy természetesen történjék meg az egész.
— És aztán mindenki rajtam nevetett! Valaki még csokit is adott nekem!
— Akkor legalább volt valami hasznod belőle — mutatta ki Néne.
— Néne! — kiáltotta vádlóan Esk.
— Mér’, mégis mire számítottál? — kérdezte a boszorkány. — Ezek legalább csak kinevettek téged. A nevetés nem fáj. Odasétáltál a fővarázslóhoz, és kérkedtél mindenki előtt, és csak kinevettek? Nagyon jól csinálod, nagyon jól. Megetted a csokit?
Esk savanyú arcot vágott.
— Igen.
— Milyen fajta volt?
— Tejkaramella.
— Ki nem állhatom a tejkaramellát.
— Huh — nyilatkozta Esk —, föltételezem, azt szeretnéd, ha legközelebb mentacukrot szereznék?
— Ne gúnyolódjék velem, fiatal nőtársam. Nincs semmi rossz a mentacukorban. Passzold ide azt a tálat.
A városi élet egy másik nagy előnye, fedezte föl Néne, az üvegáruk bősége. Némelyik bonyolultabb bájitala olyan fölszerelést igényelt, amit vagy a törpéktől kellett megvenni uzsoraáron, vagy, ha a legközelebbi üvegfúvó embertől rendelte meg, szalmába csomagolva érkezett meg, és, gyakran, darabokban. Megpróbálkozott azzal, hogy saját maga fújjon üveget, és az erőlködéstől mindig köhögni kezdett, ami roppant mulatságos formákat eredményezett. De a városban viruló alkimista hivatás azt jelentette, hogy egész boltok akadtak erre telis-tele megvehető üvegekkel, és egy boszorkány mindig képes árengedményt elérni.
Figyelmesen nézte, ahogy a sárga pára végigáramlott csövek kanyargós útvesztőjén, s végül egy nagy, ragacsos csöppben kicsapódott. Ügyesen elkapta egy üvegkanál végén, s nagyon gondosan belecsöppentette egy parányi üvegfiolába.
Esk könnyein keresztül figyelte őt.
— Mi az? — firtatta.
— Ez egy sosetörődjvele — válaszolta Néne viasszal lepecsételve az üvegcse dugóját.
— Orvosság?
— Egyfajta értelemben — Néne magához húzta írókészletét, s kiválasztott egy tollat. Nyelvét kidugta szája sarkán, ahogy nagy gondossággal megírta a címkét, rengeteg fejvakarással és szünettel, hogy kiötölje a szavak helyesírását.
— Kinek lesz?