— Mrs. Herepatának, az üvegfúvó feleségének.
Esk kifújta az orrát.
— Ő az, aki nem készít valami sok üveget, igaz?
Néne ránézett a lányra az asztallap fölött.
— Hogy érted ezt?
— Amikor tegnap a felesége beszélgetett veled, akkor a jó öreg Mr. Kéthetente Egyszernek hívta őt.
— Mmf — mondta Néne. Gondosan befejezte a mondatot: „Higiccsa föl ety pint viszbe és eggy csöp a firje tejájában és legyen bisztoss, hodj laza ruchászatott wisel valla mint, hogy nem varnac llátogattot.”
Egy nap, mondta magában, meg kell ejtsem azt a bizonyos beszélgetést vele.
A gyermek érdekes módon nehéz felfogásúnak tűnt. Épp elég szülésnél segédkezett már, és sokszor vitte a kecskéket a vén Annalma Ángyi bakjához anélkül, hogy levonta volna a nyilvánvaló következtetéseket. Néne nem volt egészen biztos abban, mit kéne ez ügyben tennie, de valahogy az idő sosem volt alkalmas a téma előhozatalára. Eltűnődött, hogy vajon, a szíve legmélyén, nincs-e túlságosan zavarba esve; úgy érezte magát, mint egy patkolókovács, aki tudja megpatkolni, gyógyítani, tenyészteni, megítélni a lovakat, de csak a leghalványabb elképzelése van arról, hogy kell őket meglovagolni.
Fölragasztotta a címkét a fiolára, s óvatosan selyempapírba burkolta.
És most.
— Van másik út az Egyetemre — jegyezte meg oldalvást Eskre sandítva, aki zsémbesen végezte a növények mozsárban történő összemorzsolásának munkáját. — Boszorkánymódra.
Esk föltekintett. Néne megjutalmazta önmagát egy vékonyka mosollyal, s nekilátott egy másik címkének; ami Nénét illeti, a címkeírás volt mindig a varázslás legnehezebb része.
— De arra számítok, hogy téged ez nem fog érdekelni — folytatta. — Nem valami káprázatos.
— Kinevettek engem — morogta Esk.
— Igen. Mondtad már. Szóval akkor nem is akarod újra megpróbálni. Teljesen megértem.
A csöndet csak Néne tollának sercegése törte meg. Végül Esk megszólalt:
— Ez a módszer…
— Mmf?
— Bejuttat engem az Egyetemre?
— Természetesen — jelentette ki Néne fennhéjázva. — Mondtam, hogy találtam rá módot, hát nem? És, mondhatom, nagyon jó módszer. Nem kell bajlódj a leckékkel, bárhova mehetsz, senki sem fog észrevenni — ténylegesen láthatatlan leszel — és, nos, valóban nekiláthatsz megtisztítani a helyet. De persze azután a kinevetés után, téged nem is érdekel az egész. Vagy igen?
— Könyörgöm alássan, méltóztassék még egy csésze teát fogyasztani, Mrs. Mállotviksz — mondta Mrs. Körömlob.
— Úrnő — javította ki Néne.
— Tessék?
— Mállotviksz úrnő — közölte Néne. — Három cukorral kérem.
Mrs. Körömlob felé tolta a cukortartót. Bármennyire is alig várta Néne vizitjeit, ezek ugyancsak sok cukorba kerültek. A kockacukrok sose tartottak soká Néne közelében.
— Nagyon rosszat tesz az alaknak — jegyezte meg a házvezetőnő. — És a fogaknak is, ahogy hallottam.
— Mindig is szóra se érdemes alakom volt, és a fogaim tudnak vigyázni magukra — felelte Néne. Ez, roppant sajnálatos módon, igaz volt. Néne robusztusan egészséges fogakban szenvedett, amit jelentős hátránynak tartott egy boszorka esetében. Igazán irigyelte Annalma Ángyit, a hegy túloldalán élő boszorkányt, akinek sikerült húszéves korára elveszítenie összes fogát, s így valódi banyahitelességre tett szert. Azt jelentette persze, hogy sokszor kellett levest egyél, viszont rengeteg tisztelettudást is kaptál. És aztán ott voltak a bibircsókok. Minden erőlködés nélkül, Ángyinak sikerült elérnie, hogy olyan legyen az arca, mint egy zokninyi üveggolyó, míg Néne megpróbálkozott minden jó hírű szemölcskeltővel, és még a kötelezőnek tekinthető orrszőcsinget se tudta fölmutatni. Egyes boszorkányoknak átkozott szerencséje van!
— Mmf? — mondta, tudatában Mrs. Körömlob fuvolázásának.
— Aztat mondtam — ismételte meg Mrs. Körömlob —, hogy az ifjú Eskarina igazi kincs. Tényleg szerencsés fogás. Makulátlanul, makulátlanul tartja a padlót. Egyetlen feladat se túl nehéz. Aztat mondtam neki tegnap, aztat mondtam, annak a te söprűdnek akár saját élete is lehetne, és tudja, mit válaszolt?
— Még csak találgatni sem merem — válaszolta Néne elhalóan.
— Azt mondta, hogy a por fél a söprűjétől! El tudja képzelni?
— Igen — szögezte le Néne.
Mrs. Körömlob felé taszajtotta a teáscsészét, és zavartan rámosolygott.
Néne belül nagyot sóhajtott, s belekancsított a jövő egyáltalán nem túl tiszta mélységeibe. Határozottan kezdett kimerülni a képzelőtehetsége.
A söprű végigsuhant a folyosón hatalmas porfelhőt keltve, ami, ha jobban megnézted, úgy látszott, mintha aztán visszaszippantódna a söprűbe. Ha még jobban megnéznéd, láthatnád, hogy a söprűnyélen fura vésetek vannak, nem is annyira odafaragva, mint inkább rásimulva, s valamiképpen formájuk változtatják, miközben figyelsz.
De senki sem nézte meg jobban.
Esk az egyik magas, mély párkányú ablaknál ült, s kibámult a városra. A szokásosnál is mérgesebb volt, így a söprű szokatlan eréllyel támadt a porra. Pókok menekültek kétségbeesett nyolclábú iramlással a biztonság felé, midőn ősi pókhálók lettek az enyészeté. A falakban az egerek egymáshoz bújtak, a lábak nekifeszültek egérlyukuk belsejéhez. A mennyezetgerendákban kapartak a faférgek, amikor kérlelhetetlenül hátrafelé vonszolta őket a járataikban.
— Tényleg nekiláthatsz a tisztogatásnak! — morogta Esk. — Huh!
El kellett azonban ismerje, hogy akadtak azért pozitívumok is. Az étel egyszerű volt, de bőséges, és volt valahol a tetőtérben egy saját szobája, és egész fényűzésben élt, mert itt hajnali ötig alhatott, ami Néne gondolkodásmódja szerint gyakorlatilag delet jelent. A munka maga határozottan nem volt megerőltető. Csak el kellett kezdjen söprögetni addig, amíg a söprű rá nem jött, mit vár tőle, s aztán elszórakoztathatta magát, amíg a söprű elvégezte a feladatot. Ha jött valaki, a söprű azonnal nemtörődömül egy falhoz támaszkodott.
De a lány nem tanult semmiféle varázslóságot. Bemehetett az üres tantermekbe, s megnézhette a táblára, és, haladóbb osztályok esetében, a padlóra krétázott diagramokat, de az ábráknak nem volt semmi értelme. Viszont visszataszítóak voltak.
És Esket a Simon könyvében látott képekre emlékeztették. Elevennek tűntek.
A lány elbámult Ankh-Morpork háztetői fölött, és eképpen érvelt: az írás pusztán emberek kimondta szavakból áll, amit papírrétegek közé préseltek, míg csak meg nem kövesedett (a Korongon jól ismerték a kövületeket, a nagy, csigavonalas kagylókat és rosszul megalkotott teremtményeket, amelyek azon időkből maradtak fönn, amikor a Teremtő még nem igazán döntötte el, mit is akar valójában csinálni, és, ami azt illeti, csak léhán gyurmázott a pleisztocénnel). És a szavak, amiket az emberek kimondanak, csupán árnyai a valódi dolgoknak. Azonban némely dolgok túlontúl nagyok ahhoz, hogy igazán szavakba lehessen őket zárni, és még az ilyen szavak is túlságosan erőteljesek ahhoz, hogy írással meg lehessen őket szelídíteni.
Így ebből következik, hogy egyes írások valójában megpróbálnak dolgokká válni. Esk gondolatai ezen a ponton összezavarodtak, de biztos volt benne, hogy az igazán mágikus szavak azok, amelyek dühösen lüktetnek, megpróbálva kiszabadulni és valóságossá válni.