Ám a varázslatos dolgoknak szokása oly csöndben meglapulni, akár a gereblyének a fűben.
Újra eljött a tél, méghozzá egy kiadós. A felhők úgy lógtak a Kostető körül, mint nagy, kövér birkák, megtöltve a vízmosásokat hóval, csöndes, komor barlangokká alakítva az erdőket. A hágókat elzárta a havazás, a karavánok nem jönnek tavaszig. Lusta Dög a meleg és a fény kicsiny szigetévé vált.
Reggelinél azt mondta Esk mamája:
— Aggódom Mállotviksz Néne miatt. Már régóta nem járt erre.
Kovács ránézett zabkásás kanala fölött.
— Nem panaszkodom — mondta. — Ő…
— Hosszú orra van — jegyezte meg Esk.
A szülei rámeredtek.
— Semmi szükség ilyen megjegyzésekre — ripakodott rá az anyja szigorúan.
— De apa azt mondta, hogy Néne mindenbe beleüti…
— Eskarina!
— De apa azt mondta…
— Azt mondtam…
— Igen, de apa tényleg azt mondta, hogy Néne…
Kovács lehajolt, és pofon ütötte. Nem nagyon keményen, és azonnal meg is bánta. A fiúk, az más, nekik kijutott a tenyeréből, és időnként az övszíjából is, mégpedig annak teljes hosszában, mindig, amikor megérdemelték. De a lányával nem a szokásos rosszaság volt a gond, hanem az az őrjítő mód, ahogy hajthatatlanul továbbfolytatta az érvelést azután is, amikor már rég abba kellett volna hagyja. Ez mindig felidegesítette.
Esk könnyekre fakadt. Kovács fölállt, dühösen és szégyellve magát, és elcsörtetett a műhely felé.
Hangos csattanás hallatszott, majd egy dobbanás.
Kiütve találták meg a padlón. A későbbiekben ő mindig azt állította, hogy beverte a fejét az ajtófélfába. Ami különös, lévén, hogy nem volt valami magas és korábban mindig elégségesnek bizonyult a tér a szemöldökfa alatt, de biztos volt abban, hogy akármi is történt vele, semmi köze sem lehetett ahhoz az elmosódott mozgáshoz, ott, a műhely legsötétebb sarkában.
Valamiképp az események rányomták bélyegük a napra. Edénytörő nap lett, olyan nap, amikor mindenki állandóan a másik lába alatt mászkál és nyűgös. Esk mamája leejtett egy köcsögöt, amit még a nagyanyjától örökölt, és a padláson egy egész láda almáról derült ki, hogy megpenészedett. A műhelyben a kemence bemogorvult és nem volt hajlandó duruzsolni. Yakab, a legidősebb fiú, megcsúszott a tömör jég borította úton, és megsérült a karja. A fehér macska — vagy esetleg leszármazottainak egyike, ugyanis a macskák titkos és bonyolult magánéletet éltek a műhely melletti szénapadláson — fogta magát, fölmászott a mosogatókonyha kéményén, és eltökélten nem jött le. Még az égbolt is úgy nyomasztott, akár egy öreg matrac, és a havazás ellenére a levegő áporodottnak érződött.
A felborzolt idegektől és unalomtól és rosszkedvtől úgy morajlott a lég, mint égiháborús időjárásban.
— Na jó! Ez aztán sok! Ebből most már elég legyen! — kiabálta Esk mamája. — Cern, te meg Gulta meg Esk elmehettek és megnézhetitek, hogy van Néne és… hol van Esk?
A két legifjabb fiúgyermek fölnézett az asztal alól, ahol félszívvel csépelték egymást.
— Kiment a gyümölcsösbe — felelte Gulta. — Már megint.
— Eridj és hívd be, aztán el veletek!
— De hideg van!
— Megint havazni fog!
— Csak egy mérföld, és az út elég tiszta, és ki is akart olyan lelkesen kimenni a havazásba, amikor először esett? Igyekezzetek, és vissza se gyertek, amíg nem kerültök jobb hangulatba!
Esket a nagy almafa kettéágazásában üldögélve lelték. A fiúk nem nagyon szerették ezt a fát. Példának okáért a fagyöngy úgy ellepte, hogy még télvíz idején is zöldellt, a gyümölcse apró volt és egyetlen éj alatt váltott gyomorszaggató savanyúságból darázzsal teli rohadtságba, és, noha látszólag könnyű volt megmászni, az volt a szokása, hogy a legváratlanabb pillanatban törtek le gallyai az ember lába alatt. Cern egyszer megesküdött arra, hogy egy ág szándékosan elcsavarodott, csak azért, hogy őt ledobja. Ám a fa Esket elviselte, aki rendszeresen odament, hogy elüldögéljen az ágain, amikor bosszús volt vagy elege volt vagy csak egyedül szeretett volna lenni, és a fiúk érezték, hogy minden fivér istenadta joga nővére enyhe kínzására a fatörzs lábánál végződik. Így hát megdobták egy hógolyóval. Nem találták el.
— Elmegyünk megnézni a vén Mállotvikszet.
— De neked egyáltalán nem muszáj jönni.
— Mert csak lelassítanál minket, meg biztos bőgnél is.
Esk komolyan nézett le rájuk. Nem is szokott sokat sírni, mert úgyse ért el vele semmit.
— Ha nem akarjátok, hogy veletek menjek, akkor juszt is megyek — jelentette ki. Testvérek között az ilyesmi helyettesíti a logikát.
— Ó, dehogynem, nagyon is akarjuk! — sietett nyilatkozni Gulta.
— Nagy örömmel hallom — válaszolta Esk, és leugrott az összeállt hóba.
Volt náluk egy kosár, abban füstölt kolbász, konzervtojás és — mivel anyjuk eszélyes is volt, nem csak nagylelkű — egy nagy üveg őszibarackbefőtt, amit a családban senki se szeretett valami nagyon. De anyjuk azért, biztos, ami biztos, minden évben befőzte, amikor a kis vadőszibarackok megértek.
Lusta Dög népe megtanult együtt élni a hosszan tartó téli hóval, és a faluból kivezető utakat a hófúvásokat enyhítendő, illetve elsősorban az utazók elkóborlását megakadályozandó, vastag deszkalapok szegélyezték. A helybéliek esetében az eltévedés nem számított volna sokat, mert egy meg nem énekelt zseni a több nemzedékkel korábbi falutanácsban előállt azzal az ötlettel, hogy véssenek jeleket minden tizedik fába a falut körbevevő erdőben, irdatlan — majdnem két mérföldes — távolságig. Egy örökkévalóságig tartott, és a jelek újravésése állandó feladat volt, amely a ráérő idővel rendelkező férfiakra várt, ám telente, amikor egy hóförgetegben bárki eltévedhetett otthonától alig néhány jardnyira, számos életet mentett meg a bevágásmintázat, amit a keresgélő ujjak az odatapadó hó alatt végül megtaláltak.
Ismét havazott, amikor lefordultak az útról egy csapásra, ahol, nyáridőn, a boszorkány háza tobzódó málnabozót és rejtelmes boszorkatermények közepette fészkelt.
— Nincsenek lábnyomok — mutatta ki Cern.
— Kivéve a rókákét — helyesbített Gulta. — Azt mondják, át tud változni rókává. Vagy bármivé. Még madárrá is. Akármivé. Ezért van az, hogy mindig tudja, mi történik.
Óvatosan körbenéztek. Egy távoli fatönkről valóban figyelte őket egy nyiszlett varjú.
— Azt mondják, a Nyekk-csúcson túl van egy egész család, akik át tudnak változni farkassá — folytatta Gulta, akire nem volt jellemző, hogy félbehagyjon egy ígéretes témát —, mert egy éjjel valaki rálőtt egy farkasra, és másnap a nénikéjük sántikált egy nyíl ütötte sebbel a lábán, és…
— Nem hinném, hogy az emberek állatokká tudnak változni — mondta Esk lassan.
— Valóban, Okoska kisasszony?
— Néne elég nagy. Ha rókává változna, mi történne azokkal a darabkákkal, amik nem férnének bele az új bőrébe?
— Hát csak elmágiázná őket valahová — felelte Cern.
— Nem hinném, hogy a mágia így működik — morfondírozott Esk. — Nem lehet csak úgy megtenni dolgokat, van egy olyan… mint a libikóka izé, ha lenyomod az egyik végét, a másik fölemelkedik… — A hangja elvékonyodott.
A fiúk jól megbámulták.