Nem látszottak valami kedvesnek.
De akkor visszaemlékezett az elázó napra.
Ami meglehetősen fura volt. Az Egyetemi tantermeket a tölcsérelv alapján tervezték, üléssorokkal, amelyeket a Korong legnagyobb varázslóinak feneke koptatott fényesre, s amelyek meredeken bámultak le a központi részre, ahol volt egy munkaasztal, két tábla, s elegendő padlófelület egy tisztességes méretű oktató nyolcszöghöz. Az üléssorok alatt hatalmas volt a holttér, s ezt Esk hasznos megfigyelő pontnak találta a kikukucskálásra a máguspalánták hegyes orrú csizmái között. Nagyon pihentető volt, ahogy az előaók mormogása lágyan ellebegett fölötte, akár a kissé kiütött méhek döngicsélése Néne különleges gyógyfüveskertjében. Úgy látszott, hogy nincs semmi gyakorlati mágia, mindig csak szavak vannak. Úgy tűnt, a varázslók szeretik a szavakat.
De az előző nap más volt. Esk a poros sötétben üldögélt, megpróbálva valami egész egyszerű varázslatot elvégezni, amikor hallotta, hogy nyílik az ajtó, és csizmák dübörögnek a padlón. Ez már önmagában meglepő volt. Esk ismerte az órarendet, és a másodéves hallgatók, akik normális körülmények között elfoglalták ezt az előadót, lenn voltak a tornateremben Pergixerrel, a Talpraesettel, a Kezdők Dematerializációján. (Mágia szakos diákoknak igen kevéssé van szüksége testgyakorlásra; a tornaterem egy nagy, ólommal és vörösberkenyefával tapétázott szoba volt, ahol a kezdő újoncok kivitelezhettek Magas Mágiát anélkül, hogy komolyan kimozdították volna a világegyetemet egyensúlyából, bár nem mindig anélkül, hogy alaposan el ne vesztették volna saját egyensúlyuk. A varázserő nem kegyelmezett a kétbalkezeseknek. Némelyik esetlen diák elég szerencsésnek bizonyult és kisétált a végén, másokat palackban távolítottak el.)
Esk kikandikált a keresztlécek között. Ezek nem hallgatók voltak, hanem varázslók. A ruházatukból ítélve ugyancsak magas rangúak. És nem lehetett eltéveszteni az alakot, aki fölmászott az előadói pódiumra, mint valami rosszul összedrótozott bábu, nehézkesen nekiment a pulpitusnak, majd szórakozottan bocsánatot kért tőle. Simon volt, bizony. Senki másnak nincs olyan szeme, mint nyers tojás a melegvízben, s az örökös fújástól ennyire fényesre vörösödött orra. Simon esetében a pollenszám mindig a végtelenhez tartott.
Fölmerült Eskben, hogy, eltekintve a Teremtés egészére vonatkozó általános allergiájától, tisztességes frizurával, néhány illemtanlecke után, a fiú egész jóképű lehetne. Szokatlan gondolat volt, s mókusmód el is raktározta későbbi fontolgatásra.
Amikor a varázslók letelepedtek, Simon beszélni kezdett. Jegyzetekből olvasott föl, s valahányszor egy szónál dadogni kezdett, a mágusok egy emberként, anélkül, hogy képesek lettek volna ezt megállni, kórusban mondták ki helyette.
Egy idő múlva fölemelkedett egy krétadarab a pulpitusról, s elkezdett a táblára írni a fiú háta mögött. Esk már eleget fölcsipegetett a varázslói mágiából ahhoz, hogy tudja, ez bizony döbbenetes teljesítmény — Simon csak pár hete járt Egyetemre, s a legtöbb diák nem sajátítja el a Lenge Levitációt még a másodév végére sem.
A kis fehér csonk Simon hangjának kíséreteként csikorgott és sikongott a feketeségen át. Még ha el is tekintünk a dadogástól, a fiú akkor sem volt jó szónok. Leejtette a jegyzeteit. Kijavította önmagát. Hümmögött és nyökögött. És ami Esket illeti, nem mondott különösebben sokat. Frázisok szűrődtek le rejtekhelyére. „A világegyetem alapvető szövete” volt az egyik, s a lány nem is sejtette, mi lehet az, hacsak a fiú nem farmervászonra gondolt, vagy esetleg flanelre. „A lehetőségek mátrixának változékonyságé”-t meg végképp nem értette.
Néha úgy tűnt, hogy a fiú azt mondja, semmi sem létezik, hacsak az emberek nem gondolják azt, hogy igen, és a világ valójában csakis azért van, mert az emberek folyamatosan elképzelik létét. De aztán úgy tűnt, hogy azt mondja, rengeteg világ létezik, mind csaknem ugyanolyan, és valahogy mindegyik ugyanazt a helyet foglalja el, de az összeset elválasztja egy árnyék vastagsága, így minden, ami valaha megtörténhet, talál magának helyet, ahol megtörténhet.
(Ezt föl tudta fogni Esk. Félig-meddig gyanította azóta, hogy kitakarította a rangidős mágusok vécéjét, vagy pontosabban mióta a bot nekilátott a melónak, s közben Esk megvizsgálta a piszoárokat, és, halvány emlékképek segítségével, visszaemlékezve bátyjai egyes részleteire odahaza, a tűz előtt, a bádogkádban, megalkotta saját nem hivatalos, az összehasonlító anatómiára vonatkozó Általános Elméletét. A rangidős varázslók mosdója mágikus hely volt, igazi folyóvízzel és érdekes csempékkel, és, ami a legfontosabb, két hatalmas ezüsttükörrel, amiket egymással szemközt erősítettek föl a falra, így ha valaki belenézett az egyikbe, akkor láthatta magát újra és újra megismételve, míg a képmás olyan apróvá nem vált, hogy már ki sem lehetett venni. Esk számára ez volt a végtelen ideájának első bevezetése. Még ennél is lényegesebb, hogy azt gyanította, a tükörbéli Eskek egyike, a látószöge jobb szélénél, integet neki.)
Volt valami zavaró a Simon által használt kifejezésekben. Az idő felében úgy tűnt, azt mondja, hogy a világ kábé annyira valóságos, mint egy szappanbuborék, vagy egy álom.
A kréta végigcsikorogta a maga útját a táblán a fiú háta mögött. Néha Simonnak meg kellett állnia, hogy elmagyarázza a jelképeket a varázslóknak, akik, Esknek legalábbis úgy tűnt, roppant ostoba mondatoknál jöttek izgalomba. Aztán a kréta újra nekivágott, üstökösként kanyarogva át a sötétségen, porcsóvát vonva maga után.
Odakünn a fény fakulni kezdett az égboltról. Ahogy a terem egyre inkább elsötétedett, a fölkrétázott szavak fölizzottak, és Esk úgy látta, hogy a tábla nem pusztán fekete, hanem nincs is ott, csak egy négyszögletes, a világból kivágott lyuk.
Simon tovább beszélt arról, hogy a világ apró dolgokból áll, amelyek jelenlétét csupán azon tényből lehet megállapítani, hogy nincsenek ott, kicsiny pörgő-forgó semmilabdákból, amiket a mágia képes eltéríteni és összeterelni, hogy csillagokká meg pillangókká meg gyémántokká váljanak. Minden ürességből tevődik össze.
Az volt az egészben az érdekes, hogy a fiú ezt szemlátomást lebilincselőnek vélte.
Esk csak annak volt tudatában, hogy a terem falai olyannyira elvékonyodtak és elanyagtalanodtak, mintha füstből lennének, mintha az űr bennük szétterjedne, hogy elnyelje azt az akármit, ami falként definiálja őket, s helyette nem volt ott semmi más, csupán az ismerős hideg, üres, csillogó síkság a maga távoli, kopott dombjaival, meg a teremtményekkel, amik moccanatlan álltak, akár a szobrok, és lefelé bámultak.
Mostanra sokkal több volt belőlük. Szakasztott úgy néztek ki, mint a fény köré gyülekező pillék.
Azonban nagyon fontos különbség az, hogy egy lepke arca, még közelről is, olyannyira barátságos, mint egy nyuszikáé, összehasonlítva azokkal az izékkel, amik Simont lesték.
Aztán bejött egy szolga, hogy meggyújtsa a lámpásokat, és a teremtmények eltűntek, a terem sarkaiban ólálkodó, tökéletesen ártalmatlan árnyékokká alakultak.
Valamikor a nem túl távoli múltban valaki elhatározta — valami bizonytalan elképzelés alapján, mely szerint a Tanulás Élvezet Kéne Legyen —, hogy az Egyetem ősi folyosóit falfestéssel kell fölvidítani. A dolog nem jött össze. Univerzumokszerte közismert tény, hogy nem számít, milyen gondosan választják ki a színeket, az intézményi díszlet mindig vagy hányászöldben, nevén nem nevezhető barnában, nikotinsárgában vagy protézis-rózsaszínben végződik. Az együtt érző rezonancia valamely kevéssé megértett folyamatának betudhatóan az ilyen színűre festett folyosók egy kissé mindig főtt káposzta illatúak — még akkor is, ha sose főztek káposztát a közelségükben.