Valahol a folyosókon csöngettek. Esk könnyedén lehuppant az ablakpárkányról, megmarkolta a botot és szorgalmasan söpörni kezdett, mikor az ajtók kivágódtak és a folyosók megteltek diákokkal. Elözönlöttek két oldalán, akár a víz a szikla körül. Néhány percig teljes zűrzavar uralkodott. Aztán becsapódtak az ajtók, a távolban némely késlekedő lábak eltipegtek, s Esk újra magára maradt.
Nem először, Esk azt kívánta, bárcsak tudna csevegni a bot. A többi szolga eléggé barátságos volt, de az ember nem tud beszélgetni velük. Legalábbis nem a varázslásról.
Továbbá arra a következtetésre jutott, hogy meg kéne tanuljon olvasni. Ez az olvasási ügy tűnt a varázslói mágia, ami ugyebár csakis szavakról szól, kulcsának. Úgy látszott, hogy a varázslók azt hiszik, a név ugyanaz, mint a megnevezett, s ha megváltoztatod a nevet, megváltoztatod a dolgot is. Legalábbis valami ilyesminek tűnt az egész…
Olvasás. Ez a könyvtárt jelentette. Simon azt mondta, hogy könyvek ezrei vannak benne, és annyi rengeteg szó között kell legyen egy-kettő, amit képes lesz elolvasni. Esk vállára vetette a botot, és eltökélten elindult Mrs. Körömlob irodája felé.
Már csaknem odaért, amikor az egyik fal rápisszegett. Ahogy Esk rábámult, kisült, hogy Néne az. Nem arról volt szó, hogy Néne láthatatlanná tudott volna válni, hanem kifejezett tehetsége volt ahhoz, hogy úgy bele tudjon olvadni az előtérbe, hogy senki se vegye őt észre.
— Hát hogy megy a sorod? — kérdezte Néne. — Hogy fejlődik a mágiád?
— Mit csinálsz itt, Néne? — firtatta Esk.
— Megjósoltam Mrs. Körömlobnak a jövendőjét — válaszolta Néne, némi elégedettséggel mutatva föl egy nagy, ócska ruhákból álló csomagot. Esk szigorú tekintete alatt lefagyott a mosoly az arcáról.
— Nos, a dolgok másképp állnak a városban — közölte. — A városi népek állandóan aggódnak a jövőjük miatt, ez a természetellenes étkek fogyasztásából ered. Különben is — tette hozzá, hirtelen ráébredve, hogy siránkozik — miért ne lenne szabad jövendőt mondanom?
— Te mondtad mindig azt, hogy Hilta nemének bolondságára igyekszik hatni — felelte Esk. — Te mondtad, hogy azoknak, akik jósolnak, szégyellniük kéne maguk, és különben is, semmi szükséged viseltes ruhákra.
— Nyáron gyűjts, hogy télen fűts — jegyezte meg kimérten Néne. Egész életét a használtruha-nívón töltötte, s nem állt szándékában hagyni, hogy az ideiglenes konjunktúra kizökkentse ebből. — Eleget kapsz enni?
— Igen — mondta Esk. — Néne, erről a varázslói varázslásról, az egész pusztán csak szavak…
— Mindig is mondtam — vágott közbe Néne.
— Nem, úgy értem… — kezdte Esk, de Néne ingerülten legyintett.
— Jelen pillanatban nem tudok ezzel foglalkozni — nyilatkozta. — Van néhány nagy megrendelésem, amiket ma estére teljesítenem kell, ha ez így megy tovább, kénytelen leszek betanítani valakit. Nem tudnál meglátogatni, amikor lesz egy szabad délutánod, vagy akármi is az, amit adnak neked?
— Betanítani valakit? — kérdezte elborzadva Esk. — Úgy érted, boszorkánynak?
— Nem — felelte Néne. — Úgy értem, esetleg.
— És velem mi lesz?
— Nos, mész a magad útján — jelentette ki Néne. — Bármerre legyen is az.
— Mmf — mondta Esk. Néne rámeredt.
— Akkor már itt se vagyok — szólalt meg végül. Megfordult és elmasírozott a konyhaajtó irányába. Ahogy ezt tette, köpönyege kifelé örvénylett, s Esk látta, hogy a széle vörössel van szegélyezve. Sötét borvörös, ám tagadhatatlanul vörös. Nénén, aki köztudomásúlag sosem viselt más szemmel látható öltözéket, csakis tartós feketét, ez bizony meglehetősen megdöbbentő volt.
— A könyvtárt? — kérdezett vissza Mrs. Körömlob. — Hén nem hinném, hogy bárki is takarítja a könyvtárt! — Őszintén meglepettnek látszott.
— Miért? — faggatta Esk. — Nem lesz poros?
— Nos — kezdte Mrs. Körömlob. Egy ideig gondolkozott. — Most, hogy mondod, hén föltételezem, be kell porosodjon. Hén még sosem gondolkodtam el ezen igazából.
— Tudja, mindenhol másutt kitakarítottam — közölte kedvesen Esk.
— Valóban — mondta Mrs. Körömlob. — Kitakarítottál, úgy van.
— Hát akkor?
— Hát csak az, hogy mink soha… nem takarítottunk ott korábban — motyogta Mrs. Körömlob —, de ha az életem múlna rajta, se tudnám megmondani, mér’ nem.
— Hát akkor?
— Úúúk? — kérdezte a Főkönyvtáros s elhátrált Esktől. De a lány már hallott róla, s fölkészülten érkezett. Odakínált egy banánt.
Az orángután lassan nyúlt felé, s aztán diadalmas mosollyal kikapta Esk kezéből.
Talán akadnak egyetemek, ahol a könyvtárosságot békés foglalatosságfajtának tartják, s ahol a kockázatok leszűkülnek a polcokról le- s az ember fejére rázuhanó vaskos kötetekre, ám egy varázslatos könyvtár gondnokának lenni nem elővigyázatlanoknak való munka. A bűvigéknek nagy ereje van, s attól, hogy pusztán leírják és fedőlapok közé lökik őket, mit sem veszítenek belőle. Ráadásul a dolog szivárog. A könyvek hajlamosak hatást gyakorolni egymásra s ezzel saját akarattal bíró véletlenszerű varázslatokat teremteni. A varázskönyveket általában polcukhoz láncolják, de nem azért, hogy meggátolják az ellopásuk…
Egy ilyen baleset a könyvtárost emberszabású majommá változtatta, s azóta minden visszaváltoztatási kísérletnek ellenállt, jelbeszéddel magyarázva el, hogy orángutánként az élet jelentős mértékben kellemesebb, mint emberként, mert az összes nagy filozófiai kérdés átalakult töprengéssé arról, honnan jön a következő banánja. Különben is, a hosszú karok és fogólábak ideálisak arra, hogy a magas polcokkal elboldoguljon.
Esk odaadta neki az egész fürt banánt, s elsurrant a könyvek között, mielőtt a könyvtáros kifogást emelhetett volna.
Esk egyszerre egynél több könyvet sose látott, s így a könyvtár, legjobb tudomása szerint, pont olyan volt, mint bármely más könyvtár. Igaz, egy kissé fura volt az a mód, ahogy a padló fallá látszott alakulni a távolban, és volt valami különös abban, ahogy a polcok megtréfálták a szemet és látszólag a normális háromnál több dimenzión tekeregtek keresztül, és eléggé meglepő volt fölnézni s polcokat pillantani meg a plafonon, esetenként a köztük közönyösen barangoló diákkal.
Az az igazság, hogy ilyen sok mágia jelenléte eltorzítja maga körül a teret. Lenn a raktárakban magának a világegyetemnek farmervásznát, vagy esetleg pamutflanelját, kínozta igen sajátos formákba. A kelepcébe ejtett, menekülésre képtelen szavak milliárdjai maguk köré tekerték a valóságot.
Esk számára logikusnak tűnt, hogy ilyen rengeteg könyv között kell legyen egy, ami elárulja, hogyan lehet elolvasni az összes többit. Nem volt benne biztos, hogyan lehet ezt megtalálni, de lelke mélyén érezte, hogy valószínűleg vidám nyuszikák és boldog cicusok képe lesz majd a borítón.
A könyvtár határozottan nem volt csöndes. Alkalmankint egy-egy varázskisülés süvítése meg sistergése hallatszott, és oktarin szikra villant polctól polcig. Láncok csörrentek halkan. És, természetesen, lapok ezrei susogtak alig hallhatóan bőrkötéses börtönükben.
Esk megbizonyosodott arról, hogy senki sem figyel rá, s kihúzta a legközelebbi kötetet. Szökkenve nyíltak ki a lapok, s a lány borúsan vette észre, hogy ugyanazok a kellemetlen diagramfajták vannak benne, amiket Simon könyvében látott. Az írás teljességgel ismeretlen volt, s ennek örült — rettenetes lenne tudni, hogy mindezen betűk, amik szemlátomást csúf, egymással bonyolult dolgokat csináló lényekből álltak, mit jelentenek. Rákényszerítette a fedőlapot a becsukódásra, noha a szavak kétségbeesetten lökték a borítót kifelé. Az elején volt egy rajz egy teremtményről; gyanúsan úgy nézett ki, mint a hideg sivatag izéinek egyike. Határozottan nem tűnt boldog kiscicának.