— Helló! Esk, igaz? H-hogy k-kerültél ide?
Simon volt az, ott állt egy-egy könyvvel mindkét hóna alatt. Esk elpirult.
— Néne nem árulja el nekem — válaszolta. — Azt hiszem, hogy valami köze van férfiakhoz meg nőkhöz.
Simon értetlenül meredt rá. Aztán vigyorgott. Esk másodszorra is elgondolkozott a kérdésen.
— Itt dolgozom. Fölsöprök — Magyarázatképp meglengette a söprűt.
— Itt?
Esk rábámult. Magányosnak érezte magát, és elveszettnek, és, nem is olyan kissé, cserbenhagyottnak. Láthatólag mindenki szorgosan élte a saját életét, kivéve őt. Az egész hátralévő életét azzal fogja tölteni, hogy varázslók után takarít. Ez nem volt méltányos, és már elege volt belőle.
— Valójában nem. Valójában olvasni tanulok, hogy varázsló lehessek.
A fiú néhány pillanatig nedves szemmel szemlélte, aztán gyöngéden kivette a könyvet Esk kezéből, s elolvasta a címet.
— Demonylogie Malyfycorum, írta Tiksansz, az Elligtelen. Mégis, hogy k-képzelted, hogy megtanulod ezt olvasni?
— Hümm — mondta Esk —, nos, addig próbálkozol, amíg nem sikerül, nem igaz? Mint a fejésnél vagy kötésnél, vagy… — A hangja elvékonyodott.
— Arról nem tudok semmit. Ezek a könyvek egy kissé, nos, agresszívak lehetnek. Ha nem vagy óvatos, akkor ők kezdenek téged olvasni.
— Hogy érted?
— Azt mmmm…
— Mondják — egészítette ki Esk automatikusan.
— …hogy egyszer egy vvvv…
— …varázsló…
— …elkezdte olvasni a Necrotelecomnicont s hagyta, hogy a fff…
— …figyelme…
— …elkalandozzon, s másnap reggel megtalálták az összes ruháját a székén, tetejükben a kalapja, és a könyvnek…
Esk befogta a fülét, de nem túl szorosan, nehogy elmulasszon valamit.
— Nem akarok tudni róla, ha tényleg borzasztó!
— …sokkal több lapja lett.
Esk kivette ujját a füléből.
— Volt valami a lapokon?
Simon komoran bólintott.
— Igen. Minden egyes lapukon vvvv…
— Ne — szólalt meg Esk. — Még elképzelni se szeretném. Azt hittem, az olvasás ennél békésebb tevékenység, úgy értem, Néne minden nap olvassa a Kalengyáriomot és sose történt semmi vele.
— Merem állítani, hogy közönséges, szelíd szavak teljesen rendben vvvv…
— …vannak.
— … vannak — értett egyet Simon nagylelkűen.
— Egészen biztos vagy benne? — kérdezte Esk.
— Csak annyi az egész, hogy a szavaknak lehet hatalma — jelentette ki Simon, szigorúan visszadugva a könyvet polcára, ahol az láncát rázta felé. — És azt is mondják, hogy a toll erősebb a kkk…
— …kardnál — tette hozzá Esk. — Rendben, de mégis melyikkel szeretnéd inkább, ha fejbe vágnának?
— Hümm, azt hiszem, nem lenne értelme, ha azt mondanám, hogy nem lenne szabad itt lenned, igaz? — érdeklődött az ifjú varázsló.
Esk ezt alaposan fontolóra vette.
— Nem — felelte —, nem hinném, hogy lenne.
— Elküldethetnék a portásokért és kidobathatnálak.
— Igen, de nem fogsz.
— Csak nem akarom, hogy b-bajod essék, tudod. Tényleg nem. Ez vvvv…
— …veszélyes…
— …veszélyes lehet…
Esk halvány örvénylést pillantott meg a fiú feje fölött a levegőben. Egy másodpercig látta őket, a nagy, szürke alakokat a hideg helyről. Figyeltek. És a könyvtár nyugalmában, ahol a mágia súlya különösképp vékonyra koptatta az univerzumot, elhatározták, hogy Cselekszenek.
A lány körül a könyvek tompa susogása kétségbeesett lappörgéssé erősödött. Az erőteljesebb könyvek némelyikének sikerült kirántania magát polcáról, s vadul csapkodva hintázott lánca végén. Egy óriási grimoire levetődött sasfészekéből a legfölső polcról — eképpen szabaddá tépve magát láncáról — és megrettent csirkeként eltotyogott, széjjelszórva lapjait maga mögött.
A varázsszél elfújta Esk fejkendőjét, s haja szétáramlott mögötte. A lány látta, hogy Simon megpróbál odatámaszkodni egy polchoz, miközben a könyvek fölrobbannak körülötte. A levegő sűrű volt és bádogízű. Meg zümmögött.
— Megpróbálnak bejutni! — sikoltotta a lány.
Simon elkínzott arccal fordult felé. Egy félelemtől félőrült ősnyomtatvány alaposan a véknyába vágott és a hullámzó padlóra küldte, mielőtt visszapattant volna magasan a polcok fölé. Esk lebukott, amikor egy raj nagyszótár kanyarodott el mellette, maguk mögött húzva polcuk, s négykézláb kúszott a fiú felé.
— Ez az, amitől olyan ijedtek a könyvek! — sivította a fülébe. — Hát nem látod őket ott fönn?
Simon némán rázta a fejét. Egy könyv fölöttük szaggatta szét borítását, lapokat záporozva rájuk.
A rettegés képes az összes érzékszerv útján az elmébe osonni. Van az a rövidke, jelentőségteljes vihogás a bezárt, sötét szobában, egy hernyó felének látványa a salátában a villádon, a fura bűz az albérlő szobájából, a meztelen csiga íze a karfiolsajtban. A tapintásnak általában nincs esélye.
De valami történt a padlóval Esk tenyere alatt. Lenézett, arca a rettegés vicsora, mert a poros padlódeszkák hirtelen homokosnak érződtek. És száraznak. És nagyon, nagyon hidegnek.
Finom ezüsthomok volt az ujjai közt.
Megmarkolta a botot, s kézfejével védve szemét a széltál, a fölé tornyosuló alakok felé lendítette. Igazán jó lett volna beszámolni arról, hogy tiszta hófehér tűz egy perzselő villanása tisztította meg az olajos levegőt. Sajnálatos módon ez nem vált valóra…
A bot úgy tekergett kezében, mint egy kígyó, és oldalról fejbe vágta Simont.
A szürke Izék reszkettek és elenyésztek.
Visszatért a valóság, s megpróbálta azt tettetni, hogy nem is tűnt el soha. A csönd vastag bársonyként telepedett le, egyik hulláma a másik után. Súlyos, visszhangzó csönd. Néhány könyv nehézkesen zöttyent le a levegőből, kissé hülyének érezve maguk.
A padló Esk lába alatt kétségkívül fából volt. A lány keményen belerúgott, hogy megbizonyosodjék efelől.
Vér volt a parkettán, s Simon nagyon csöndesen feküdt a közepén. Esk lebámult rá, aztán föl a mozdulatlan levegőbe, aztán a botra. Ami önelégültnek látszott.
A lány tudatában volt a távoli hangoknak és rohanó lépteknek.
Egy kéz, olyan, akár egy finom bőrkesztyű, csusszant puhán a kezébe, és egy hang mögötte nagyon halkan azt mondta „úúk”. Megfordult, s azon kapta magát, hogy egyenesen belenéz a könyvtáros gyöngéd, gumibelső jellegű arcába. Az emberszabású félreérthetetlen mozdulattal emelte ujját ajkához, s finoman megrángatta a lány kezét.
— Megöltem! — suttogta Esk.
A könyvtáros fejét rázta, s sürgetőleg húzta a lány kezét.