— Úúk — magyarázta —, úúk.
Néhány másodperccel az előtt vonszolta el a vonakodó kislányt egy mellékjáratba az ősi polcozat labirintusában, hogy a rangidős varázslók csoportja, akiket odavonzott a zaj, befordult a sarkon.
— A könyvek már megint hajba kaptak…
— Ó, ne! Egy örökkévalóságig tart, míg újra foglyul ejtjük az összes bűvigét, tudod, mindig találnak búvóhelyet…
— Ki az ott a padlón?
Csönd támadt.
— A fiú ki van ütve. Elkapta egy polc, a látszat szerint.
— Ki ez?
— Az új fickó. Tudod, az, akiről azt mondják, hogy a fejében egy egész agytröszt van?
— Ha az a polc egy csöppet közelebb lett volna, akkor most láthatnánk, hogy ez igaz-e.
— Ti ketten, vigyétek őt a gyengélkedőbe! Ti többiek meg jobb lesz, ha nekiláttok nyakon csípni a könyveket. Hol van az az átkozott könyvtáros? Több esze lehetne, mint hogy hagyja egy Kritikus Tömeg létrejöttét!
Esk oldalvást az orángutánra sandított, aki szemöldökét billegette felé. Az emberszabású kihúzott egy kertészeti varázsigéket tartalmazó, poros kötetet egy polcról maga mellett, kiszedett egy löttyedt, barna banánt a mögötte levő rejtekből, s annak csöndes élvezetével ette meg, aki tudja, bármi legyen is a probléma, az határozottan az emberekre tartozik.
A lány a másik irányba nézett, a botra a kezében, s szája elkeskenyedett. Tudta, hogy markolása nem csúszott meg. A bot, gesztében gyilkos szándékkal, rátámadt Simonra.
A fiú egy kemény ágyon feküdt egy keskeny szobácskában, összehajtogatott, vizes törülközővel homlokán. Hidló és Katángli gondosan figyelték.
— Mióta tart már? — kérdezte Katángli.
Hidló vállat vont.
— Három napja.
— És egyszer sem tért magához?
— Nem.
Katángli nehézkesen lezöttyent az ágy szélére, s fáradtan dörzsölgette orrnyergét. Simon sose látszott különösképp egészségesnek, ám most az arca rettenetesen beesettnek tűnt.
— Ragyogó elme, ez a legény — jegyezte meg. — Magyarázata a varázslat és anyag alapvető elveiről… kifejezetten döbbenetes.
Hidló bólintott.
— Az, ahogy magába szívja a tudást — folytatta Katángli —, egész életemben varázslóként dolgoztam, s valahogy sose értettem igazán meg a mágiát addig, amíg el nem magyarázta. Olyan világos. Olyan, nos, magától értetődő.
— Mindenki ezt mondja — erősítette meg komoran Hidló. — Azt mondják, hogy olyan, mint amikor az emberről lerántják a szemellenzőt s előszőr pillantja meg a napvilágot.
— Pontosan olyan — értett egyet Katángli. — Bűbájosnak beillő fából faragták a fiút, az biztos. Jól tetted, hogy elhoztad ide.
— Csak… — kezdete Hidló.
— Csak mi? — kérdezte Katángli.
— Csak mi az, amit megértettél? — firtatta Hidló. — Ez az, ami zavar engem. Úgy értem, el tudnád magyarázni?
— Hogy érted azt, elmagyarázni? — Katángli aggodalmasnak látszott.
— Amiről egyfolytában beszél — felelte Hidló, hangjában árnyalatnyi kétségbeeséssel. — Ó, tudom, igazán lényeges dolog. De pontosan micsoda?
Katángli eltátott szájjal meredt rá. Végül megszólalt:
— Ó, az könnyű. A mágia megtölti az univerzumot, tudod, és minden alkalommal, amikor az univerzum megváltozik, dehogy, úgy értem, minden alkalommal, amikor varázslatot alkalmazunk, a világegyetem megváltozik, csak egyszerre minden irányba, ugye, érted, és… — bizonytalanul lengette kezét, megpróbálva a megértés egy szikráját fölfedezni Hidló arcán. — Másképp fogalmazva, bármely anyagból álló rész, mint például egy narancs vagy a világ, vagy…
— …egy krokodil? — sugallta Hidló.
— Igen, egy krokodil, vagy… akármi, alapjában véve répa alakú.
— Erre a részre nem emlékszem — jegyezte meg Hidló.
— Biztos vagyok benne, hogy ezt mondta — erősítgette Katángli, és verejtékezni kezdett.
— Nem, arra emlékszem, amikor azt látszott sugallni, hogy ha elég messze mész bármely irányban, akkor meg fogod pillantani a saját tarkód — ragaszkodott igazához Hidló.
— Biztos vagy abban, hogy nem valaki más tarkójára gondolt?
Hidló egy darabig töprengett.
— Nem, egész biztos, hogy azt mondta, hogy a saját fejed hátsó felét — jelentette ki. — Azt hiszem, azt is mondta, hogy be tudja bizonyítani.
Egy ideig csöndben fontolgatták ezt.
Végül Katángli megszólalt, nagyon lassan és megfontoltan.
— A következőképp látom én a dolgot — mondta. — Mielőtt hallottam őt beszélni, olyan voltam, mint mindenki más. Tudod, hogy értem? Zavarban voltam, bizonytalan az élet összes apró részletét illetően. De most — derült föl —, noha még mindig zavarban vagyok és bizonytalan, ez sokkal magasabb szinten teszem, érted, ugye, és legalább tudom, hogy tényleg az univerzum alapvető és fontos tényei hoznak zavarba.
Hidló bólintott.
— Erre így nem gondoltam — mondta —, de teljesen igazad van. A fiú valóban visszaszorította a tudatlanság határait. Olyan sok minden van, amit nem tudunk a világegyetemről.
Mindketten élvezettel ízlelgették a közönséges emberekénél, akik pusztán közönséges dolgok felől tudatlanok, sokkalta nagyobb tudatlanság különös, meleg hevületét.
Aztán így szólt Hidló:
— Csak azt remélem, hogy rendben lesz. Túl van a lázon, de valahogy úgy tűnik, nem akar fölébredni.
Két szolga érkezett egy lavór vízzel és tiszta törülközőkkel. Egyikük egy meglehetősen gubancos söprűt is hurcolt. Amikor elkezdték kicserélni az átizzadt lepedőket a fiú alatt, a két varázsló távozott, még mindig a nemtudás mérhetetlen távlatait boncolgatva, amiket Simon zsenije tárt a világ elé.
Néne várt, míg lépteik zaja el nem halt, s aztán levette fejkendőjét.
— Átkozott jószág — morogta. — Esk, eridj és hallgatózz az ajtónál! — Levette Simon fejéről a törülközőt, és a homlokára tette kezét, hogy lássa, van-e a fiúnak láza.
— Nagyon rendes tőled, hogy eljöttél — jegyezte meg Esk. — Amikor olyan elfoglalt vagy a munkád miatt, meg minden.
— Mmmf — húzta föl Néne az orrát. Aztán fölhúzta Simon szemhéját és kitapintotta a pulzusát. Fülét a fiú xilofonmellkasára fektette, s meghallgatta a szívverését. Egy darabig mozdulatlan ült, körbefürkészve bent, Simon fejében.
Homlokát ráncolta.
— Jól van? — kérdezte Esk.
Néne a kőfalakat nézte.
— A fene ebbe a helybe! — fakadt ki. — Nem való betegeknek.
— Igen, de jól van?
— Mi? — zökkent ki Néne gondolataiból. — Ó. Igen. Valószínűleg. Akárhol legyen is.
Esk rábámult, aztán Simon testére.
— Senki sincs otthon — jelentette ki egyszerűen Néne.
— Hogy érted? .
— Hallgasd csak a gyereket! — mondta Néne. — Az ember azt hinné, hogy nem tanítottam meg neked semmit. Úgy értem, hogy a tudata Elvándorolt. Elment az Esze.
Olyan pillantással nézett Simon testére, ami a csodálattal volt határos.
— Egész meglepő, de tényleg — tette hozzá. — Még sosem találkoztam olyan varázslóval, aki tudott volna Kölcsönvenni.
Visszafordult Eskhez, akinek szája elborzadt „O”-ra nyílt.
— Emlékszem, lánykoromban Annalma Ángyi Elvándorolt. Úgy rémlik, hogy túlságosan belemerült a nőstényrókaságba. Napokba telt, míg rátaláltunk. És aztán ott volt a te eseted. Sose találtalak volna meg a botféleséged nélkül, és… mit csináltál vele, te lány?