— Megütötte őt — motyogta Esk. — Megpróbálta megölni. Beledobtam a folyóba.
— Nem valami szép dolog, azok után, hogy megmentett téged — szögezte le Néne.
— Azzal mentett meg, hogy fejbe vágta Simont?
— Hát nem érted? A fiú idehívta a… azokat az Izéket.
— Nem igaz!
Néne belenézett Esk dacos szemébe, s azt gondolta: Elvesztettem őt. Három év munkája mehet a budiba. Nem lehet belőle varázsló, de lehetett volna boszorkány.
— Miért nem igaz, Okoska Kisasszony? — érdeklődött.
— Ő nem tenne olyat! — Esk közel járt a síráshoz. — Hallottam őt beszélni, ő… nos, ő nem gonosz, ő egy zseni, majdnem képes fölfogni, hogy hogyan működik minden, ő…
— Biztos vagyok benne, hogy nagyon helyes fiú — jegyezte meg savanyúan Néne. — Mondtam azt, hogy fekete mágus, ugye, nem?
— Azok borzalmas Izék! — zokogta Esk. — Ő nem hívná őket ide, ő csupa olyat akar, ami nem Azok, és te egy gonosz, vén…
A pofon úgy zúgott, akár egy harang. Esk visszatántorodott, elsápadva a döbbenettől. Néne fölemelt kézzel állt, remegve.
Már egyszer megütötte Esket — az ütés, amit az újszülött kap, hogy bevezesse őt a világba és hozzávetőlegesen megmutassa neki, mire számítson az élettől. De az volt a legutolsó alkalom. A három, egy fedél alatt töltött év alatt lett volna ok elegendő, amikor a tejet ott felejtette a tűzön és kifutott, vagy a kecskék gondatlanul nem kaptak vizet, de egy szemrehányó szó, vagy még szemrehányóbb hallgatás, többet ért el, mint amennyit nyers erő valaha elérhetne, és nem maradt utána kék-zöld folt.
Néne keményen megmarkolta Esk vállát, és egyenesen a szemébe nézett.
— Idehallgass — mondta unszolóan. — Nem mondtam mindig neked, hogy ha mágiát használsz, úgy kell átvágj a világon, ahogy a kés szeli a habokat? Nem mondtam ezt?
Esk, megdelejezve, akár a sarokba szorított nyúl, bólintott.
— És azt hitted, hogy ez csak az öreg Néne vesszőparipája, igaz? De az a nagy helyzet, hogy ha varázsolsz, fölhívod magadra a figyelmet. Az Övékét. Ők egyfolytában figyelik a világot. A közönséges elmék pusztán homályosak számukra, alig is vesződnek velük, de egy varázslatot tartalmazó tudat kiragyog, érted, az világítótorony nekik. Nem a sötétség az, ami idehívja Őket, hanem a fény, a fény, ami létrehozza az árnyékokat!
— De… de… miért érdekli Őket? M-mit akarnak Ők?
— Életet és formát — válaszolta Néne.
Megroggyant, és eleresztette Esket.
— Igazából szánalmasak — mondta. — Nekik maguknak nincs életük vagy alakjuk, csak amit el tudnak lopni. Semmivel se tudnának könnyebben életben maradni ebben a világban, mint amennyire egy hal tudna tűzben élni, de ez nem akadályozza meg Őket a próbálkozásban. És épp csak elég értelmesek ahhoz, hogy gyűlöljenek minket, mert elevenek vagyunk.
Esk megborzongott. Visszaemlékezett a hideg homok szemcsés tapintására.
— Ők micsodák? Mindig azt hittem, hogy Ők csak afféle… afféle démonok?
— Dehogy. Senki se tudja valójában. Ők csak az Izék az univerzumon kívüli Tömlöc Létsíkokról, ez minden. Árnyéklények.
Visszafordult Simon hason fekvő alakjához.
— Nincs ötleted, hogy hol lehet, igaz? — kérdezte, fondorlatosan nézve Esket. — Nem ment el a sirályokkal szárnyalni, ugye?
Esk fejét rázta.
— Nem — fanyalgott Néne. — Nem hittem egy percig se. Ők fogták meg, nem igaz.
Ez nem kérdés volt. Esk bólintott, arca a nyomorúság maszkja.
— Nem a te hibád — mutatta ki Néne. — Az elméje bejáratot kínált Nekik, és amikor kiütötte a bot, magukkal vitték őt. Csakhogy…
Ujjaival az ágy szélén dobolt, majd láthatólag döntésre jutott.
— Ki errefelé a legfontosabb varázsló? — akarta tudni.
— Hümm, Lord Katángli — felelte Esk. — Ő az Arkrektor. Ő volt az egyik azokból, akik itt voltak.
— A kövér vagy az, amelyik leginkább egy kanál ecethez hasonlít?
Esk elvonszolta elméjét a Simont a hideg sivatagban lefestő képtől, s azon kapta magát, hogy így szóclass="underline"
— Ő ténylegesen Nyolcadik Szintű Varázsló és 33°-os mágus!
— Úgy érted, meggörbült? — érdeklődött Néne. — Leányom, ettől a varázslók körüli sertepertétől elkezdted őket komolyan venni. Mind Főlord Ilyennek meg Birodalmi Olyannak hívatják maguk, ez a játszma része. Még az igézőmesterek is ezt teszik, azt hinné az ember, hogy nekik azért ennél több eszük van, de nem, mindegyik azzal mászkál körbe, hogy ők a Bámulatos-Bunkó-Csilla. Különben meg hol van ez a Fő Rumtolittasbili?
— Lenn lesznek a vacsoránál a Nagycsarnokban — közölte Esk. — Akkor ő vissza tudja hozni Simont?
— Ez a fogós kérdés — jelentette ki Néne. — Merem állítani, hogy valamit vissza tudunk hozni egész könnyedén, ami jár meg beszél, mint bárki. Hogy aztán az Simon lesz-e, az már teljesen más zsák görény.
Fölállt.
— Keressük meg akkor ezt a Nagycsarnokot. Nincs veszteni való időnk.
— Khm, nőknek tilos a belépés — mondta Esk.
Néne megtorpant az ajtóban. Válla megemelkedett. Rendkívül lassan visszafordult.
— Mit mondtál? — kérdezte. — Becsaptak volna ezek a vén fülek, és ne mondd azt, hogy igen, mert tudom, hogy nem.
— Bocsánat — mentegetőzött Esk. — A szokás hatalma.
— Látom már, hogy rangodon aluli elképzelésekre tettél szert — jegyezte meg hidegen Néne. — Menj és keress valakit, aki vigyáz a fiúra, aztán lássuk, mi olyan nagy abban a csarnokban, hogy attól nekem tilos oda betennem a lábam.
És imígyen történt, hogy midőn a Láthatatlan Egyetem teljes tanári kara vacsoráját fogyasztotta a tiszteletre méltó csarnokban, az ajtószárnyak drámaian kivágódtak, mely drámai hatást meglehetősen elrontotta, hogy az egyik visszacsapódott egy pincérről, és sípcsonton vágta Nénét. A kihívó vonulás helyett keresztül a sakktáblaszerű padlón — ami eredetileg szándékában állt —, arra kényszerült, hogy félig ugrándozzon, félig bicegjen. De azt remélte, hogy méltóságteljesen szökdécsel.
Esk mögötte sietett, kínzóan tudatában a feléjük fordított sok száz szempárnak.
A társalgás moraja és az evőeszközök csörömpölése elhalkult. Egy-két széket föllöktek. A csarnok távolabbi végében látni lehetett a rangidős varázslókat a főasztalnál, ami igazából néhány lábbal a föld fölött lebegett. A mágusok bámultak.
Egy közepes rangú varázsló — Esk fölismerte benne az Alkalmazott Asztrológia egyik adjunktusát — kezét lengetve rohant feléjük.
— Nemnemnemnem — kiáltotta. — Eltévesztették az ajtót. Innen menniük kell!
— Ne is törődjék velem — nyugtatta Néne, eltolakodva mellette.
— Nemnemnem, ez a tan ellen való vétek, most azonnal ki kell innen mennie! Hölgyeknek tilos itt lennie!
— Nem vagyok hölgy, boszorkány vagyok — közölte Néne. Eskhez fordult. — Ez nagyon fontos ember?
— Nem hinném — válaszolta Esk.
— Jó — Néne odafordult az adjunktushoz. — Menjen kérem, és keressen nekem egy fontos varázslót. De gyorsan.
Esk megkocogtatta a hátát. Két mágus a szokásosnál jócskán nagyobb lélekjelenléttel okosan kisurrant hátuk mögött az ajtón, s most több egyetemi portás közelgett fenyegetően feléjük a csarnok hosszában, a diákok hurrázása és hurrogása közepette. Esk sose kedvelte különösebben a portásokat, akik elkülönült életet éltek a portásfülkéjükben, de most részvétet érzett irántuk.