Közülük ketté kinyújtotta szőrös kezét és megragadta Néne vállát. A boszorkány karja eltűnt a háta mögött, aztán volt valami röpke, izgatott mozgás, ami azzal ért véget, hogy a két férfi elugrott, különböző testrészeik szorongatva és káromkodva.
— Kalaptű — mondta Néne. Megragadta Esket szabad kezével és az előkelőségek asztala felé söpört vele, csúnyán rámeredve bárkire, aki csak egy kicsit is úgy nézett ki, mintha esetleg az útjába akarna állni. Az ifjabb hallgatók, akik fölismerték az orruk elé dugott ingyen mókát, lábukkal dobogtak és éljeneztek és tányérjukkal püfölték a hosszú asztalokat. A főasztal nagy huppanással telepedett le a padlólapokra, és a rangidős varázslók sietősen fölsorakoztak Katángli mögé, miközben ő megpróbálta előszólitani méltóságtartalékait. Erőfeszítései nem sok sikerrel jártak; roppant nehéz méltóságteljesen kinézni gallérba dugott szalvétával.
Csendet teremtendő fölemelte kezét, s a csarnok várakozásteljesen várt, míg Néne és Esk megközelítették. Néne érdeklődve nézegette a hajdani mágusok ősrégi arcképeit és szobrait.
— Kik ezek a szarháziak? — kérdezte szája sarkából.
— Fővarázslók voltak — suttogta Esk.
— Székrekedésesnek látszanak. Még sose találkoztam olyan varázslóval, aki normális lett volna — szögezte le Néne.
— Csak annyit tudok, hogy kész istenverése leporolni őket — mondta Esk.
Katángli szélesen szétterpesztett lábbal állt, keresztbe tett karral, hasa a kezdő síelők lesiklópályáját idézte, így hát egészében véve olyan pózt öltött magára, amit általában VIII. Henrikhez, elővételi joggal IX. és X. Henrikre is, szoktak asszociálni.
— Nos? — szólalt meg. — Mi jelentsen ez a gyalázat?
— Ő fontos? — kérdezte Néne Esktál.
— Én vagyok, asszonyom, az Arkrektor! Történetesen én igazgatom ezt az Egyetemet! És maga, asszonyom, igencsak veszélyes területen jár tilosban! Figyelmeztetem… azonnal hagyja abba az ilyenfajta rémnézést!
Katángli hátratántorodott, kezét fölkapta, hogy elhárítsa Néne tekintetét. Mögötte a varázslók szétrebbentek, siettükben, hogy elkerüljék a pillantást, asztalokat borítva föl.
Néne szeme megváltozott.
Esk még sose látta ilyennek. Tökéletesen ezüstszínű volt, mint kis, kerek tükrök, amik visszatükröznek mindent, amit látnak. Katángli elenyészően apró pont volt mélyükben, a szája tátva, kis gyufaszálkarjai kétségbeesve hadonásztak.
Az Arkrektor belehátrált egy oszlopba, s a megrázkódtatástól magához tért. Ingerülten megrázta a fejét, behajlította az ujjait, és villámgyorsan fehér tűzsugarat küldött a boszorkány felé.
Anélkül, hogy szivárványszínekben játszó tekintetével fölhagyott volna, Néne fölemelte kezét, és a lángokat a tető felé hárította. Egy robbanás, és cserépdarabkák záporoztak.
Az asszony szeme nagyra tágult.
Katángli eltűnt. Ott, ahol korábban állt, egy óriási kígyó tekergett, marásra készen.
Néne eltűnt. Ott, ahol korábban állt, egy nagy fonott kosár volt.
A kígyó hatalmas csúszómászóvá változott, egyenesen az idők ködéből.
A kosár a Jégóriások havas szélviharává alakult, jéggel borítva a küszködő szörnyeteget.
A csúszómászóból kardfogú tigris lett, ugrásra készen lekucorodva.
A hóvihar bugyborékoló kátránygödörré változott.
A tigris sikeresen átváltozott sassá, lecsapóban.
A szuroktócsákból bóbitás bőrsisak lett.
Aztán a képek elkezdtek vibrálni, ahogy forma formát követett. Stroboszkóp árnyak táncoltak körbe a csarnokban. Varázsszél kerekedett, sűrű és olajos, oktarin szikrákat pattintva az ujjakból és a szakállakból. Ennek az egésznek a közepén Esk, könnyező szemmel pislogva, épp csak ki tudta venni Néne és Katángli alakját, csillogó szobrok a vadul egymásnak rontó képek között.
Valamint még valaminek tudatában volt: egy átható hangnak, csaknem a hallásküszöbön túl.
Hallotta már korábban, a hideg síkságon — szorgosan zümmögő nesz, méhkas nesz, hangyaboly nesz…
— Jönnek! — sikoltotta túl a lármát. — Most jönnek!
Nagy nehezen kimászott az asztal mögül, ahol előzőleg menedéket lelt a varázspárbaj elöl, s megpróbált eljutni Nénéhez. A nyers mágia széllökése fölemelte a földről és egy székbe lökte.
A zümmögés mostanra hangosabb lett, így a levegő úgy zúgott, mint egy háromhetes hulla egy szép nyári napon. Esk még egyszer megkísérelt odamenni Nénéhez, és visszahőkölt, amikor zöld tűz harsogott végig karján s megperzselte haját.
Vadul nézett körbe másik varázstudót keresve, de azok a mágusok, akik megmenekültek a varázslatok hatásaitól, fölborogatott bútorok mögött lapultak, miközben az okkult vihar tombolt fejük fölött.
Esk végigrohant a csarnokon, ki egy sötét folyosóra. Árnyékok tekeregtek körülötte, amikor elsietett, szipákolva, föl a lépcsőn, végig a zsibongó folyosókon, Simon keskeny szobája felé.
Valami meg fogja próbálni elfoglalni a testet, mondta Néne. Valami, ami jár-kel meg beszél, mint Simon, de valami más lesz…
Az ajtó előtt egy diákcsoport nyugtalanul lézengett. Sápadt arcuk Esk felé fordították, mikor feléjük szaladt, és eléggé megrendültek voltak ahhoz, hogy idegesen elhúzódjanak a lány eltökélt előrenyomulása elől.
— Van benn valami — mondta az egyik.
— Nem tudjuk kinyitni az ajtót!
Várokozóan néztek a lányra. Aztán az egyik megszólalt.
— Nincs véletlenül egy tolvajkulcsod?
Esk megmarkolta a kilincset és elfordította. Kissé megmozdult, de aztán olyan erővel ugrott vissza, hogy csaknem lehorzsolta a bőrt a kezéről. A benti csivitelés crescendóvá erősödött, és volt valami más zaj is, olyan, mint a csapkodó bőr.
— Varázslók vagytok! — sikoltotta a lány. — Varázsoljatok, a fene essen belétek!
— Még nem tanultuk a telekinézist — magyarázta az egyik.
— Beteg voltam, amikor a Tűzdobást vettük…
— Igazából nekem nem megy jól a Dematerializáció…
Esk odament az ajtóhoz, aztán megtorpant fél lábbal a levegőben. Eszébe jutott, amit Néne mondott arról, hogy az épületeknek is van tudata, ha elég vének. Az Egyetem nagyon öreg.
Óvatosan oldalra lépett, s végigfuttatta kezét az ősöreg köveken. Nagy körültekintéssel kell csinálni, hogy ne ijessze el — és most érezte az elmét a kövekben, lassú és egyszerű, de azért elme. Lüktetett körülötte, ki tudta venni a kis sziporkákat mélyen a sziklában.
Valami gúnyosan pisszegett az ajtó mögött.
A három diák ámultan nézte, ahogy Esk sziklaszilárdan állt, kezét és homlokát a falhoz szorítva.
Már csaknem helyben volt. Érzékelhette önmaga súlyát, testének nehézségét, az idők hajnalának távoli emlékképeit, amikor a szikla folyékony volt és szabad. Életében először érezte, milyen az, ha az embernek erkélyei vannak.
Gyöngéden haladt keresztül az épülettudaton, finomítva benyomásait, olyan gyorsan, amennyire csak merte, ezt a folyosót, ezt az ajtót keresve.
Roppant óvatosan kinyújtóztatta egyik karját. A hallgatók figyelték, ahogy kinyújtott egyetlen ujjat, rendkívül lassan.
Az ajtópántok csikorogni kezdtek.